Képesek vagyunk-e megbirkózni egy olyan elbeszélő mű értelmezésével, amely sem a kortárs magyar próza törekvéseihez, se a magyar regénytörténet mainstream vonulatához nem illeszkedik?

 

  Bognár Antal az 1994-es Családregénynapló után tizennyolc évvel később jelentkezett új regényével, a Tartozással. A családregény genealógiai alapú logikáját itt egy egészen másféle struktúra váltja fel: az ugyanabba a városrészbe és közös metafizikai keretbe rendezett, de egymással majdhogynem csak véletlenszerű kapcsolatban lévő szereplők „mesélik végig” a magyar történelmet.

 

  A Tartozásban a magyar történelem a XVII. század végével, az ország újraegyesítésével kezdődik el. A Buda visszavívása előtti idők, mint például a gyulafehérvári székesegyház építéséhez kötődő események csak egyfajta mitikus múltként vannak jelen. A regénynek vannak fontos zsidó és református mellékszereplői, ennek ellenére mégiscsak nagyon „labancos” regény a Tartozás, nemcsak az időrendje, hanem a szemlélete miatt is: valamiféle kispolgárias, németes meghittség és kötelességtudat határozza meg a szereplők szenvedéshez és egymáshoz való viszonyát. De hogyan is lehetne ez másképp egy Óbudához ilyen szorosan kötődő regényben?

 

  Mert a regény hőseit és elbeszélőit (látszólag) semmi más nem fűzi egymáshoz, csak az, hogy életük vagy életük egy szakasza Óbudához, és ezen belül a Kiscelli kastélyhoz kötődik. Mintha egy földöntúli fényképész egyetlen fotót készített volna az összes valamikor élt óbudairól, hogy felfedezhesse a sorsokat összekötő titkos kapcsolódásokat.

 

  De minek is? Mert hiszen a Tartozás szereplői többségükben lúzerek. Megrágalmazott orvosok, perbe fogott kispapok, ötvenes években félreállított költők, daganataiktól némán szenvedő feleségek… csupa olyan hős, akik többnyire csak mellékszereplőkként szoktak felvonulni a magyar regényekben. Mindennapi emberek, akik rossz helyen, rossz időben „futottak össze”. Miképp Bognár 1983-as, Esélyek könyvében is, itt sincs senkinek esélye arra, hogy a sorsa feltételein változtasson, ennek ellenére a Tartozás szereplői mégis egymást éltetik tévedéseikkel és tehetetlenségükkel. Nem a „sorsszerű” kapcsolatok, a szerelem, házasság, barátság vagy akár a mester-tanítvány-viszony a meghatározók, hanem a véletlen találkozások. Mintha valaki bevágna egy ajtót, és ez a mozdulat kinyitna egy másik ajtót egy neki ismeretlen ember életében.

 

  Bolyongunk a későbarokk Óbuda, a szecessziós Budapest, az ötvenes-hatvanas években „újjáépült” Óbuda utcáin. A szereplők a saját jelenükben élnek, a saját nyelvük szerint próbálják a történetüket megfejteni, de bennük csak az az érdekes, ami egy másik korhoz, vagy egy, gyakran nekik ismeretlen szereplőhöz kapcsolódik.

 

  A sorsok abszurd, de mágikus egymásrautaltságát jól példázza a regény visszatérő, mitikus helyszíne a Kiscelli kastély. A hajdani kolostor, amely az idők folyamán szolgált kastélyként, bútorraktárként, szerelmi fészekként, hadikórházként, katonai támaszpontként, múzeumként egymagában is jól érzékelteti minden emberi tervezés hiábavaló voltát. Mert melyik a Kiscelli kastély „igazi arca”? És egyáltalán mi a „funkciója”? És mi lehet a „hiteles története” Óbuda újjáépítésének, az I. világháborúnak, Budapest ostromának? A tévedések, félreértések egymásra rakódnak, mert hiszen minden hős a maga módján érti „félre” a történelmet – de éppen ez a számtalan egymásba kuszálódó értelmezés és sors, vagy (túl) kései változtatni akarás alakítja azt, amit újkori történelemnek nevezhetünk.

 

  Eldobsz egy gránátot, ami egy másik ember lábát vágja le. Talán holnap, talán majd évtizedek múlva.

 

  A Jóisten, meglehet, szereti az ilyen kirakós játékokat. És az olvasót is borzongással tölti el egy olyan regényuniverzum, ahol nem a karrierregényekben meghatározott fordulópontok, hanem a legbanálisabb véletlenek dönthetnek az egyes ember (és persze városok, városrészek, háborúk, nemzetek) sorsáról. A Tartozásban fatalizmus és gondviselés egymás szinonimái. Minden út jó út, minden út megfelelő út. Mert hiszen a sok-sok látszólagos véletlenből, szerencsés vagy balszerencsés találkozásból, a sok-sok bizarr balesetből, szokatlan félreértésből kirajzolódik egyfajta furcsa tanítás is: ha kihasználod a véletlen kínálta bizarr lehetőségeket, akkor – számodra, meglehet, felfoghatatlan módon – mégiscsak továbblökheted mások történetét. Isten útjai kifürkészhetetlenek – a Tartozásban mindenképp a kifürkészhetetlenen van a hangsúly.

 

  Ez a nagyon eredeti kollázstechnikával megalkotott regény ötletesen a társművészetek inspirációjából is merít. Mert hiszen a sok ide-oda hömpölygő, kusza sors, a sok párhuzamosan futó, egymásba villanó vallomás, melyeket (látszólag) csak helyszínek, tárgyi motívumok kötnek össze, nemcsak Thornton Wilder híres regényére (Szent Lajos király hídja) emlékeztethet minket, hanem filmes trükkökre, elsősorban Itar Yossarian narrációs technikáira is. De az újra és újra felbukkanó „látványelemek” a Tartozásban kirajzolnak bizonyos fogalmi struktúrákat, amelyek akár a történelem értelmezésére is szolgálnak. Valaki megpillant a Margitszigeten egy felborított méhkast, később kiderül, hogy ezt mások is látták, de ők máshogy, másképp élték át, aztán megtudjuk, hogy a méhkast kik és miért borították föl, mígnem az állandó ismétlések és átértelmezések révén a „méhkas” az emberi együttélés metaforájaként borul a szövegre. Mert hiszen a méhkaptár-metaforát a szereplők többsége is értelmezi, így az emberek összetartozásán töprengő Jani bácsi is: „Mi lenne valójában a raj, amelyhez tartozol, ez a kérdés. A három ember egy páncélosban sülve-főve együtt, főve olykor a saját levükben, és sülve is, ha találat éri őket és csecsemő méretűre szenesednek. A család, a ház, az utcabeliek. […] Ki mindenkivel lehet és kell összekapaszkodni?” (254.)

 

  A sok-sok beszélőt és szereplőt a regény motívumrendszeréből kirajzolódó, igen átgondolt metafizikus konstrukció köti össze. A Tartozás – bár ez nem főszereplős regény, hiszen itt majd’ minden szereplő egyformán kitüntetett – már csak ezért is megidézi Hamvas Béla gomolygón fordulatos Karneválját. Igazságos tehát, hogy a sok-sok „felborult méhkas” egyikének idején, a budapesti ostrom napjaiban Hamvas Béla személyesen is megjelenjen. Azért hogy a többi szereplő fölé magasodjon? Hogy valamilyen igazságot képviseljen? – nem gondolnám. Mert hiszen a Tartozásban csak a mások szenvedésében való – akár öntudatlan – részesedés révén lehetséges a megváltás.

 

Bognár Antal: Tartozás, Budapest, Napkút Kiadó, 2012.