Egy próbafülke egész világokat nyel el(,)
a füllesztő várakozásban(,) nem tudhatod,
ki lép majd ki az ajtó mögül.
Mindig a múlt. Az a fránya szerkentyű a
fejemben mindig visszalapoz.
És már emlékezni sincs kedvem,
egy-két emlék hurcol, majd visszahoz.
Ha előrenéznék, a buzgó pályatárs
panaszba kezd: a párja sosem olvas
tőle semmit, azt mondja épp elég, hogy
mossa a zokniját, gatyáját, tűri
a horkolását hajnaltájt, mikor épp
legszebb álmai kezdődnek, mint apró
töredezett tekercsek a vetítő
magányában, hogy már ő is hadovál.
A műélvezettől minden elveszi
a kedvét, könnyű az olvasóknak,
nekik már csak a szép lelke marad a
finoman gyűrött lapokon cizellált
szavak tanújaként.
Elhagyott telkeken pimpolyog a
hajnali fény, zacskó és csikk araszol
a kopott tűzfalak között, újságba
merülök, ne is lássam, távoli
tájakra zsibbad a szemem, a képen
egy nyomortelep kavargó, színes
piaca.
Estére várnak, de kedvem bezuhant
két mondat, két használt zsebkendő, és
két összeforrt arc emléke közé.
Kit sértsek meg, hogy nem vagyok ott
s ki veszi észre, hogy nem ott vagyok,
lesz-e, ki elhűlt helyemre ül,
vagy otthagyja hiányom emlékéül?
Kit sértek meg, hogy nem vagyok ott,
feltűnik bárkinek is, hogy máshol vagyok?
Talán jobb, ha itthon maradok…
Nézem a falat, a napot, sok apró csillagot.
Mindig a múlt, fránya gépek, holnapok…