Genitália aprócsak – bár ez viszonytási pont kérdése – szigetcsücsök, azonban egyes őrültek, gondolkodók, a valóságban nem is egy, hanem csekélyke csoportosulásról beszélnek, melyek mozgószigetek, a ritkásabbtól különböző alkalmakkor csatlakoznak egymáshoz, amiképp a határok elhomályosulnak, bár ez sajátos elgondolásom alapján mégis csak szemtelen hazugság. Egyébnek iránta Leszbosztól található mindjárt délre, bizonyos helyi szóval, altájon, nedves-száraz égtájt illető elhelyezkedéssel. Nevezett genitoloidok, szerencsésebb esetben kétfélék, európai szokás szerint, franciásan kedélyes-játékosak, németesen merevek, bizonyos esetekben a langyostól az egészen fagyosig tendálnak mérsékletben egész a jeges skandinávokig menőleg.
Gentiália élővilága esetenként változatos, nagyritkán szerény számú, mivel időleges infernalitással lakói elpusztulnak, vészidőben a nagy láva- és kéreglemez-mozgások idejére emigrálnak, (s meg is jegyzem itt mindjárt érdekes felfedezésem, ünnepi alkalmakkor ugyanis a tripperoidok közössége a szomszédos szigetre vándorol évente legalább ötször, ha nem gyakrabban az egyesülések idején, hogy aztán jókora rumlit hagyjanak maguk után, majd békében visszatérjenek anyaföldjükre) helyenként bőséggel megugranak számban és időnek adtával a teljes szigeten elszaporodnak.
Felszinre meglehetősen buja természeti fejlemények, az őselemek munkálokodnak helyenként rajtuk, jellemzően az olyféle tájegységeken, amelyeken a mezőgazdaság a maga technikjával még nem ül tort a dzsungel felett.
Fal mögött
Egy közönséges ember volt csupán. Jelentéktelen, és épp annyira értéktelen tagja a társadalomnak, mint mindenki más. Egy kisember. Egy ételfeldolgozó telepen dolgozott, 16 órában, a munka végeztével fáradtan hazatért, sötét és lerobbant otthonába, elolvasta a napi sajtót, amiben azonban soha nem talált semmi érdekeset, majd lassan elbóbiskolt.
Ő is pont olyan volt, mint mindenki más ebben a világban, ahol az emberek naphosszat dolgoztak, hogy fenntartsák magukat. Bőven az apokalipszis után volt ez. Mindenki tudta, hogy a Föld felszíne teljesen megsemmisült egy atomháborúban, mely a világ nagyhatalmai között tört ki, elpusztítva minden élőt odafent. Az emberek föld alatti barlangokba kényszerültek, városokat létesítettek itt, és elkezdtek dolgozni, a túlélés reményében. Az élet eleinte szörnyű volt, de lassanként kezdték megszokni az örökös munkát és gyötrődést.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Felkelt kényelmetlen molyrágta ágyáról, felöltötte szintén molyrágta, koszos ruháit, és elindult a telep felé, hogy folytassa mindennapi monoton és fárasztó munkáját. Már félúton járhatott, mikor a távolból kiáltozásra lett figyelmes. Elbújt egy betonkiszögellés mögé, én onnan figyelte, ahogyan egy fickó elrohant előtte, majd azután kettő másik. Ezek nem szokványos munkaruhában voltak, fekete, cseppet sem kopott formaruhát viseltek, „felügyelet” felirattal.
– Állj meg! – kiáltották a menekülő után.
– Neeeem! Kijutok! – üvöltött vissza a körülbelül 40 éves férfi, és folytatta a rohanást.
Kijut? Ugyan hova? Nincs kint semmi, csak fekete hamu.
– Mindnyájunkat megölnél! Ha nem állsz meg, lelövünk.
Az egymást kergetők már épp eltűntek volna a szeme elől, de ő nem bírt a kíváncsiságával, és utánuk eredt, persze csak úgy, hogy ne vegyék észre.
A menekülő férfi egy hosszú sikátorba futott be, aminek a végén rideg téglafal volt. Felkapott egy földön heverő vascsövet, és azzal ugrott neki, hogy szétverje a falat.
– Hagyd abba, te disznó! – ordította az egyik őr – Nem figyelmeztetünk többet!
– Mindegy! Már úgyis mindegy. – motyogta maga elé a férfi, és a következő csapása beszakította a téglafalat.
Pont ekkor egy dörgő hangot hallott, és a mellkasa éles fájdalommal robbant rá az előtte lévő, félig szétvert falra.
– Tudtam. – hörögte utolsó leheletével, amint a téglákba ütött lyukon átnézett, és összeesett.
– Szóltunk. – morogta az egyik őr és odaléptek a férfihez.
Ő még egy darabig figyelte a felügyelőket, hogyan röhögnek a halott felett, miközben rugdossák a testét, majd elrohant. Szíve hevesen dübörgött a mellkasában.
Aznap elkésett a munkahelyéről, ezért a napibére felét kapta csupán meg, de emiatt nem szólhatott egy szót sem. Akinek nem tetszett a rendszer, az könnyen úgy járhatott, mint reggel a férfi a sikátorban. Hiszen itt mindenki azon dolgozott, hogy ismét jobb legyen a világ, aki pedig ezt nem tette, élősködővé vált, fölöslegessé, akitől meg kellett szabadulni. Így hát mindenki vigyázott a munkájára, hiszen ez volt egyben az élete is. Nem voltak jók és rosszak, nem voltak gazdagok és nincstelenek… itt mindenki egyformán dolgozott reggeltől-estig, hogy fenntartsák az emberiséget.
Senkinek sem beszélt a reggel látottakról, a történtek azonban mégsem hagyták nyugodni, így, mikor lejárt a munkaideje, hazafelé ismét benézett a sikátorba. Addigra már eltűntették a hullát, csakúgy, mint a vérengzés összes többi nyomait, és a lyukat a téglafalon. Inkább csak ez utóbbi keltette fel a figyelmét, hiszen amikor a háza mellett a határfal megsérült, senki sem javította meg hónapokig, pedig a közterület-felügyeletnél rögvest be lett jelentve.
Akkor lehetséges talán, hogy ez nem olyan határfal, mint a többi? Gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat és tovább indult, hogy hazatérjen végre és lepihenjen. Elolvasta a napi sajtót, de semmi nem volt benne a reggeli lövöldözésről, és ezt meglehetősen furcsállotta. De mit is várt, hiszen az újságokban ilyesmikről sohasem írnak, csak arról, hogy miből mennyit kell termelni, hogy a következő évet átvészeljék az emberek. Azon az éjjelen szörnyűeket álmodott. Álmában ő rohant az őrök elől és őt lőtték szitává a téglafalnál, erre riadt fel legalább háromszor.
Reggel mikor felébredt egyáltalán nem volt kipihent. A szemei még az átlagosnál is karikásabbak és vörösebbek voltak, neki pedig semmi kedve nem volt kikelni az ágyból. De hogyan is gondolhatott ilyet? Megunta tán az életét? Felkelt végül, és most igencsak megszaporázta magát, hogy ezúttal nemhogy ne késsen el, de legalább egy fél órával előbb érjen be a telepre.
És a munka megint elkezdődött.
– Már nagyon elegem van az egészből. – súgta oda neki a kollégája, miközben a könyékig dagonyáztak a salátalében.
– Mi? –kérdezte ő értetlenül, ugyanakkor némileg megrökönyödve.
– Egész nap, egész évben dolgozunk, és nincs semmi. Érted! Azt mondják, kevés a kaja, a ruha, minden, amit megtermelünk, de én már nem hiszem el.
– Mi? – kérdezte megint, most már teljesen butának érezve magát.
– Valamelyik nap az ételkiadásnál voltam. – suttogta a kollégája – A kaja felét az egyik kamionba pakolták be, a másik felét pedig a másikba.
– És?
– Az egyik kamiont nem munkás vezette, hanem egy őr. Érted? Egy őr! Miért vezet egy kamiont egy őr?
– Nem tudom. – vágta rá a választ – De hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Lehet, hogy a többi őrnek vitte a kaját.
– Tényleg? Ez akkor is furcsa. Minden 20 munkásra jut egy őr, a kaja fele mégis az övék? Ez így nem jó…
– Hagyd már! – ripakodott rá – Nincs elég bajunk e nélkül is? Mi közünk hozzá?
– Ezért gürizünk megállás nélkül! Ezért szakadunk meg!
– Pofa be!
Ezzel letudottnak tekintette a témát. Nem volt kíváncsi a munkatársa nyavalygására. Ő elfogadta a helyzetet, hiszen változtatni nem tudott rajta. Mit tehettek volna ők? És egyáltalán, mi ellen? Ha idegeskednek megváltozik valami? Nem. Ugyanúgy föld alatti városokban fognak élni, ugyanúgy dolgozni fognak naphosszat, ugyanúgy rossz marad a világ, csak legfeljebb az őrök lelőnek párat közülük.
– Meg kell innen szöknünk. – lihegte a kollégája.
– Ugyan, hova mennél? – kérdezte ő – Hova? Egy másik városba? Ott is ugyanez van. A felszínre? Megölne a sugárzás, vagy belefulladnál a radioaktív hamuba! Nem maradt semmi! Csak ez! Ezt kell elfogadni! Vagy inkább megdöglesz?
Aznap már nem szóltak egymáshoz többet.
Munka után megint ellátogatott a téglafalhoz, ahol a férfit agyonlőtték, ezúttal azonban nem csak távolról nézegette, hanem egészen közel ment hozzá. Teljesen átlagos falnak tűnt, nem értette, mi oka lett volna bárkinek is ripityára verni.
A meglepetés akkor érte, mikor megérintette a falat. Az meleg volt, mintha mögötte valami hőforrás volna. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen itt, a föld mélyén hogyan is lehetne egy határfal mögött bármi is, ami melegít?
– Hé, te! – hallatszott a háta mögül egy hang – Mit csinálsz ott?
Halálra rémülten fordult meg. Egy őr állt a sikátor másik végében, fegyverét egyenesen rászegezve.
– Takarodj onnan azonnal! – szólt az őr ingerülten – Húzzál haza!
– Jó, jó, megyek! – dadogta remegő hangon, és elindult az őr felé. Szeme előtt a két nappal azelőtt történtek lebegtek, látta maga előtt, ahogy a falat csépelő férfi vére a téglákra fröccsen. Most teljesen leizzadt, kezei jéghidegek voltak. Reszketett a félelemtől. Azt várta, mikor hallja meg ismét azt a rettenetes dörgő hangot, de nem történt semmi.
– Meg ne lássalak itt még egyszer! – ripakodott rá az őr, amint elhaladt mellette.
Olyan gyorsan ment haza, ahogy csak tudott. Hetente csak egyszer lehetett fürdeni, hiszen spórolni kellett a vízzel, mert már abból is csak kevés maradt, és most volt ez a nap a héten, úgyhogy egy lavórba vizet engedett és megmosakodott a lehetőségekhez képest alaposan, majd vette a nem kevéssé koszos törülközőt és leült, hogy úgy törölje magát tisztára. Ezen a ponton nem bírta tovább. Rettentő zokogás tört rá. Csak ült a félhomályos, koszos szobában, a lavór előtt, amiben szinte fekete volt a víz a kosztól, és keservesen zokogott. Órákig nem tudta abbahagyni, ott aludt el, sírva, a széken.
Amikor felkelt, rémülten nyugtázta, hogy már több mint egy órája elkezdődött a munkaideje. Ez lehetetlen! Ezért… ezért lehet, hogy az egész hetet levonják.
Amilyen gyorsan csak tudott felöltötte munkaruháját, és rohanvást indult dolgozni. De nem jutott sokáig. Szinte rettegett attól, mit szólnak majd bent, és hogy milyen következményei lesznek a második késésének a héten. Ezért hát igen gyorsan útvonalat változtatott. A lábai ismét az ominózus téglafal felé vitték, és ezúttal ő ragadott a kezébe vascsövet, és ő kezdte el hevesen csépelni a téglákat. Maga sem tudta, miért csinálja, vagy, hogy mit remél, mit talál a fal másik oldalán… sőt, igazság szerint úgy gondolta, nem lesz ott más, csak egy barlangüreg, vagy a nyers föld, de nem hagyta abba a csépelést.
Rövidesen át is ütötte a falat, ami mögött valami könnyebb anyag, látszólag valami burkolólapok hátulja volt. Ezek még inkább sugározták a hőt, mint a tégla, amiben lassan akkora lyukat vágott, amin ő maga is kifért volna. Ezután jöhetett a burkolólapok leverése. Amikor az elsőt kiütötte, a fal túlsó oldaláról olyan fény áradt be hirtelen, hogy azt hitte, rögtön megvakul. Nagyot kiáltva esett a földre, kezeit a szeme elé rakva, de rövidesen újra látott. Ekkor már óvatosabb volt. Lassan kiütögette az összes burkolólapot, és miközben szemével hunyorgott, hogy ne vakítsa el a fény, majd mikor meg volt a járat kilépett, a fal túlsó oldalára.
Mindenhol fény. Nem értette, amit látott. Amikor felnézett, odafent… nem volt semmi. Kék volt. Lent, a földön mindent fű borított, és más növények, amiket ő nem igazán ismert. A fény az égből jött, valami nagy világító golyóból, ami olyan távolinak tűnt, hogy szinte lehetetlen volt, hogy a fénye elérjen idáig, és így felmelegítsen mindent. Rémlett neki, hogy gyerekkorában hallott a szüleitől történeteket, hogy réges-régen, még jóval a háború előtt valami Nap nevű dolog adott fényt a világnak, ez volna tán az? A levegő olyan friss volt, amilyet még sohasem tapasztalt azelőtt. Álmodik talán?
Pár méterre a férfitól, a mezőn szőke hajú kislány játszott, fehér ruhában, vidáman ugrándozva. Ő közelebb lépett a lánykához, de nem szólt egy szót sem. A kislány felnézett a férfire, aki tiszta kosz volt, arca ráncos, és borostás, de nem ijedt meg.
– Én Julie vagyok. – mosolygott – Téged hogy hívnak?
– AS-1021-532. – felelte ő.
– Hmmm? Tényleg ez a neved? De fura! – nevetett vidáman a kislány.
– Tényleg. – mondta vontatottan – A Julie név is furcsa.
A kislány ezen is jót nevetett.
– Julie! – hallatszott egy lágyan csengő női hang a távolból – Mit csinálsz?
A kislány a hang irányába fordult.
– Nézd anya! A bácsi a föld alól jött elő. És nagyon mókás neve van!
– Hol vagyok? – kérdezte a férfi, a közeledő nőre nézve – Kik maguk? Mi történik itt? Miért? Miért ilyen szép idefent minden?
A nő is makulátlanul tiszta ruhát viselt, csakúgy, mint a kislány, látszott rajtuk, hogy semmiben nem szenvednek hiányt. A hatalmas ház, amerről jött, szép volt, és szintén mentes minden kosztól, csakúgy, mint a város a távolban.
A nő döbbent arcot vágott. Hogyan juthatott fel egy munkás? Hogyan merhetett feljönni, és hol voltak a felügyelők?
– Ő egy dolgozó, kicsim. – mondta az anyuka, Julie-nak.
Ekkor a férfi megértett mindent. Nem szólt egy szót sem. Megfordult, és visszament a sikátorba, onnan pedig a telepre, hogy folytassa a munkát. Aznap nem fizettek neki semmit a késése miatt.
VÉGE
Szeged, Makó, József Attila
Kedves Barátaim! Nem tudom, sétának nevezhető-e a hajnali rohanás a Nyugatiba, a Szegedre menendő Ic-re (helyjegy, jegy előre megvéve). Bizony, nem fogadtam egyik kedvenc íróm és gondolkodóm, Georges Perec tanácsát: legalább másfél órával a mindenkinek jelzett indulás előtt menj ki a pályaudvarra, mert semmit sohasem lehet tudni, és ha türelmesen vársz, előbb-utóbb úgyis indul valami. E mentalitást már csak Délmagyarországon sikerült védelmeznem, amikor egy kisasszony (bocsánat: asszony) arra a hírre, mely szerint a bölcsészkar VIII. termében lesz-e konferencia, megkérdezte, “Biztos?”. Hát ha ez a kéz az én kezem, akkor ez maga a bizonyosság.
Az elmúlt hét végén kétnapos konferenciára gyűltünk, melynek tárgyát József Attila legutolsó értekezése, a “Hegel, Marx, Freud. I. A tudományos szocializmus” képezte, és bevallom előítéletes voltam, amikor egy masszívan unalmas vagy középszerű konferenciát jósoltam magamban. Nagyon jó volt, hogy nem csak J. A. standard avagy hivatásos kutatói voltak jelen (akikről többnyire nem csak az tudható, hogy mit mondtak korábban, hanem az is, hogy ha vigyáznak az egészségükre, 2017-ben mit fognak mondani, hanem filozófia- és pszichológiatörténészek is.
József Attila dolgozata szerintem roppant érdekes. Bár hosszú vita folyt arról, hogy befejezett vagy befejezetlen-e (4 + 1 szövegvariáns áll a rendelkezésünkre), szerintem kerek, mint a sajt. A szöveg elején költőnk leszögezi, hogy minden feltétel adva van (no, ez egy barátom elbeszélésére emlékeztet: tudod, Csaba, a nőt már több mint tizenöt éve ismerem, kedveljük egymást időtlen idők óta, minden feltétel adott, és mégse dugtunk sohasem): tízmilliók nyomorognak, a termelési erők és a termelési viszonyok közötti összhang annyira felborult, hogy ellentétük már-már elviselhetetlen, meg még a nagykönyvek is megírták, hogy itt az idő, és akkor mégis “miért nincsen szocializmus”? És messze nem azért, mert a kommunisták és a szocdemek egyaránt rendkívül rosszul látnak neki a szocializmus megteremtésének. Nos, a kérdést igen hosszú szellemi utazás követi, kezdve Hegellel, folytatva Feuerbachhal és zárva Marxszal. Ez eddig rendben van. Bár megjegyzem, 1934-1935-ben a Recherches philosophique évkönyvben pl. Karl Löwith egészen másként látja: Hegellel lezárult a klasszikus filozófia, valami nagyon befejeződött, és a hegeli corpus szétesik, két nagy elágazás nyílik belőle: a marxi és a kierkegaardi út. Vagyis időben ugyanakkor, amikor József Attila kontinuitást lát, Löwith diszkontinuitást. Már a ’20-as évek végén Jean Wahl – akiről kevesen tudják, hogy költő is volt – a kierkegaardi útra tereli a rendszer-előtti, a “fiatal” Hegel gondolkodásának jellemzését, a ’30-as évek derekán Kojeve a heideggeri útra (ő volt a Recherches philosophique kritika rovatában a fenomenológia felelőse).
József Attila a munka közepébe beszerkeszt egy kis florilégiumot, egy kis idézetgyűjteményt Marxból, de a koraitól, részint A gazdasági-filozófiai kéziratokból, részint a Feuerbach-tézisekből, részint A német ideológiából. Ez utóbbi frenetikus vitairatot kiheréli, vagyis kilúgozza belőle mindazt, ami szarkasztikus, vitriolos benne, kimetszi a humort. Költőnk németül olvasta A német ideológiát, és el is jutott benne az első ötven oldalig, mert valamennyi idézete /A TÖRTÉNELEM/ című fejezetből való, az 1974-es magyar kiadás 34-45. oldaláról.
Mert itt fölleli az ember alapviszonyát a férfi és a nő viszonyában, a termelés alapmintáját a nemzésben. Erre van szüksége, ráadásul csak azért, hogy visszamenőleg kimutassa, miként vezet út Hegeltől Feuerbachon át eddig a Marxig, és mindezt csak azért, hogy kimutathassa, miként vezet út Marxtól Freudig. Rövidre fogva a gondolatmenetét: a nagy társadalomelemző elfelejtette alaposan megvizsgálni a társadalmi folyamatokban az individuális és lelki tényezőt. Jelesül azt, hogy ha tömegméreteket ölt a frigiditás és az impotencia, nincsen “emeltyű” a történelem továbbmozgatásához. Írása végén ismét fölteszi a kérdést: “Miért nincsen szocializmus?” S a válasza az – ő persze szebben fogalmaz -, hogy ha a nőknek nem nedvesedik be, a férfiaknak nem áll föl, akkor cseszhetjük a szocializmust. Az persze nyitott kérdés marad, hogy ha orvoslási síkra tereljük a nemi defektusokat, és ha ezek gyógyíthatók, akkor e terápia éppen hozzásegíti a beteg lelkeket a jelenvaló társadalomba történő beilleszkedéshez (ez a későbbi antipsychatrie, például Gilles Deleuze így vélekedik az “Öt állítás a pszichoanalízisről” című rövid kiáltványában az 1950-es években), vagy ellenkezőleg, potenciálisan (!) képessé teszi az egyedeket a harcra.
Hát minderről két napon át igen érdekes eszmecsere folyt, amelyből érintőlegesen kiderült, hogy Hegelhez vagy a Fenomenológián, vagy a Logikán keresztül érdemes eljutni, kiderült, hogy költőnk (és kora) nem csak a korai Marxot, hanem A tőkét is bibliaként forgatta (ugyanekkor írja le Raymond Queneau, hogy A tőke a munkásság Ószövetsége, az Újszövetsége pedig A kommunista kiáltvány), Freud pedig messze túllátott a klinika kertjén.
Ketten maradtunk még vasárnapra is, mert bár szörnyűségesen hideg idő járta, igen kellemes volt lent délen. Óránként indul a busz Makóra, nosza hát, menjünk át józsefattilázni. Annakidején a hagymaváros Homonnay nevű fényképésze lekapta Juhász Gyula és mások társaságában a nagyon fiatal József Attilát a makói színház lépcsőin álldogálva. Egy kutyát sétáltató idős úr közlötte, hogy az a színház fából volt (?) és már rég nincsen meg (lebontották? krimibe illő módon leégett?). Gondoltuk, megnézzük a József Attila Múzeumot, “biztos”-nak látszott, hogy bármi múzeum, ha valamikor, vasárnap nyitva van. A múzeum antithetikusan viselkedett, “műszaki okokból” természetesen. Szóval Makó a hiányokkal tüntetett, megerősítvén, hogy “ami nincs, csak annak van bokra” és “ami van, csak annak nincs bokra”.
Az Espersit-házat elfelejtettük megnézni. Állítólag: pedig lenni látszana.
Dragan Velikić: És így éltek tovább…
(Részlet a Domaszewsky-dosszié című regényből)
12.
Adam a vasúti kocsi folyosóján álldogállva cigarettázott. A beködösödött ablaküvegen át csak az öböl körvonalai sejlettek fel. De persze aki éveken át vonatozott ezen az útvonalon, tenyeréből ismerte Pula kikötői épületeinek elhelyezkedését. Az öböl csücskében a cementgyár, a dokkok, a hullámtörő hosszú karéja, a Muzil kaszárnyaépületei a szárazföldet a nyílt tenger felől érkező szelektől védő dombon. A hajógyári daruknak, mint óriási fogfúróknak, csak felső részük meredt fel a ködből és az esőből. Az átkozott hatodik érzék határozott jelétől megverten Adamban minden egyes sejtje lüktetése sajog. Valamiféle tökéletes telítettség ígérete önti el. A vonat: a szökés alagútja. Olyan alagút, amely villámló élességgel, óráról órára választ el egymástól két színpadot, két díszletet, két életet, amelyek Adam stúdiumai alatt jöttek létre. Négy nap elegendő volt hozzá, hogy a rég eljátszott darab ismét műsorra kerüljön. Kamaszévei városa mint orvosi rendelő. Orvosok, páciensek, gyógyszerszag, reggeli vizitek, kimosott pizsamák, kancsalító lámpák, fertőtlenítők, hibás vízmelegítők, ízetlen vacsora az éjjeliszekrényen. Miért éjjeli? Nappal is használatos. Nem bagoly. Végezetül a kilépőlista. Gyógyíthatatlan betegségek kórtörténete. Kis szürke kavics. Tegnap találta, a Medulini út melletti menhely közelében, egy pad tövében, s most vele együtt utazik. Gyűjteménye utolsó darabja. Előző nap ünnepelte a kollekció évfordulóját. Harminc esztendő telt el azóta, hogy az előző Marija-villa udvarában, talizmánjának választva, felemelte azt a furcsa mintázatú sárgás kavicsot. Farmernadrágja zsebében tartotta, amikor onnan elment. Egyetemi évei alatt évente néhányszor visszatért szülővárosába. Mindig az éjszakai vonattal utazott. Élvezte a két város közti vonatozásokat, amelyek folyton kisiklatták, úgyhogy már nem nagyon tudta, egyáltalán hazatér-e valahová. Később felmerült benne a gyűjtögetés gondolata. Az élet olykor visszafelé lódult, olyan időközökben, ahogyan ennek hírnökei megjelentették. Növekedtek a távolságok, a jelen megkoronázta a csalóka holnap parttalan tartományát, a háttérben terpeszkedett a múlt. A hírhozók elfeledték az üzeneteket, amelyeket az életezési játék nagy stratégájának szoktak átadni. Két napja Rizzi erdejében, itt a másik Marija-villa közelében, ezzel a szürkés kaviccsal befejezte a mozaikot. Igazat mondott Stevan, a frankfurti vonalak behálózzák a világot. Elment a gyógyintézetbe, hogy megnézze, milyen környezetben töltötte napjait Stevan. Gyanította, hogy nem véletlenül szemelték ki negyven évnek előtte a Boskaricát találmányuk színhelyének. Akkoriban valóságos kaland volt szemükben, hogy kívül merészkednek mozgásterük mindennapos útvonalain. Beleélték magukat olvasmányaik világába. A Boskarica mesés tere titkot rejtett. Lúdbőrözve közelítették meg a fenyőfák közt a varázslatos helyet. Sok évvel később vajon Stevan is elrémülve fedezte fel, hogy a Boskarica ugyanazt a nevet viseli, mint az a ház, amelyben felcseperedett? Változtathatnak-e valamit is a felismerések? Az ember mindennap elhagyja lakát, megtér bele, és megint elmegy. Mosdás közben rámered képére a tükörben, új ráncokat vesz észre, méricskéli fogai elszíneződését, ősz hajszálai sokasodását. Alsóneműt vált. És akkor elegendő hozzá egy telefonhívás, hogy mindenről megfeledkezzen. Mintha létezne olyan személy, aki veszélyeztethetné a trónját. Tenyerét végighúzza a választékon, végigfuttatja tekintetét a hajzat esésén, szeme sarkából követi a nedvesség alattomos lopakodását a falon, kinyitja a postaládikót, kidobja a szemeteszsákot. Néhanapján, cseppet sem nyugtalankodva miatta, észreveszi, hogy a szemetesek máshová állították a konténert az utcán. Számtalanszor ismétlődik az utazás mindennapi kalandja. Az ember könyvek olvasásával javít az életén, színházba megy, moziba, hangversenyre. Beül egy kávéházba. Biliárdozik. Rendszeresen látogatja fogászát. Szabóhoz jár. Szeretkezik. Adam néha izgalmasabbnak találta, ha céltalanul kószált a városban, mint ha színházba ment volna. Ismeretlen emberektől körülvéve, akik szuszognak, fészkelődnek, köhécselnek, méregetik a székszomszédjukat, sehogy sem tudta elengedni magát. A színen lekerekített történet pereg, hiszen mindig ott van a kezdet, aztán a bonyodalom, majd a cselekmény csúcspontja és a vég. A filmekkel vagy a könyvekkel sincs másképp. Két-három órába évek, életek, egész emberöltő sűrűsödik. Azt vette észre, élvez olyan színházi és mozielőadásokat, amelyek sokakat untatnak. Képes volt órákon át neveket olvasni a telefonkönyvből. Egy japán fekete-fehér némafilmet, amelyet még gyerekfővel látott, örök időkre megjegyzett magának. A szigeten él a világítótorony őre a családjával. Sziklák és tenger. Mintha egész idő alatt egy és ugyanaz a nap tartana. Az esős és a derült idő története örökítődik meg. A film végén megjelent egy felirat: „És így éltek tovább.” Ez a mondat kíséri Adamot egész életében. Váratlanul jelenik meg, valamilyen apró részlet hatására, mint amilyen az a pohár benne a protézissel az éjjeliszekrényen. El a sorstól, ami a világítótorony őréé volt, egyhangú rendjétől a hűvös és a meleg napok váltakozásának. Mindegyre az üdvözítő patikamagányról, a családi kapcsolatok hálózatának kiküszöböléséről álmodik. És mindez idő alatt belegabalyodik önnön hálóiba, amelyek megóvták attól, hogy teljesen átadja magát bárki másnak, mint saját magának. Úgy vélte, hogy ez az élet igazi jótéteménye: bármely órában, bármiféle, mások iránti kötelezettség nélkül elébe állni az eljövendő ígéretes pillanatok kihívásainak. A városban lebonyolított mindennapos hajókázások szembesülhetett azokkal a szigetekkel, amelyeken az „és így éltek tovább” kendőzte valóság alkalmas pillanatban egykettőre lemeztelenedik. Volt idő, hogy egyszerre több szerelmi kapcsolatot tartott fenn a teljes betöltöttség lehetetlenségének védelmében. Az anticiklonoknak ez az idénye Marijától való szakítása után egy egész esztendőn át tartott. És egész idő alatt az ágyban szeretői helyébe Mariját képzelte maga elé. Ennek oka nem a szerelem érzése volt a személy iránt, akivel tizenegy éven át együtt élt, szemernyi szenvedélyt nem érzett magában iránta. De azért ha történetesen Marija ismerős idomait fedezte fel más nőkön, az nyomban ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt rá. Amikor pedig véget ért a pásztoróra, és a bejárati ajtót bezárva magára maradt, gyengédséget és betöltöttséget a legegyszerűbb mozdulatokban talált, egy-egy tárgy futó érintésében, a merengésben, ahogyan tekintetével átfogta a csendes utcát lakása valamelyik ablakából. Mint ahogyan előző este, a Zagreb étteremben gyakorta bambult az üvegfalon át a park felé, amelynek egy padján egyszer régen, a Sandrával töltött ama legelső éjszaka után, sokáig üldögélt. Ez alatt a négy óra alatt többször is megfordult a fejében, egyedül ő maradt készen arra, hogy valami bármikor az esélyek imaginárius területének bármelyik szegletébe repítheti, és hogy már maga ez a tény elegendő ahhoz, hogy kedvező mérleget könyvelhessen el. Mert minden út nyitva áll. A felbukkanó gondolatok, a gondolatok, amelyek magukkal ragadják, az eljövendő események kohói. Vesna Valentic ült mellette, a padtársa a gimnázium egész záró évében. Miközben cigarettára gyújtott, szeme végigsiklott a combján, a szűk estélyibe pántolt lábikrán. A három évtized nyomot hagyott Vesna alakján, arca szétesett, haja már nem olyan dús, de ahogyan ajkai lassan titokzatos mosolyra húzódnak, az szakasztott a régi. Vajon ha akkor, miután Sandrával szakított, e mosolynak eredt volna nyomába, legyőzve idegenkedését túlságosan vastag combjától, amelyhez a padtársi év alatt lopva hozzáérintette a térdét, más ember lenne most? Hol élne? Mivel foglalkozna? Eljátszadozna-e az esélyekkel – mintha a szerelmi kapcsolatok díszek lennének, amelyeket egy őrült emlékezetből aggat fel a karácsonyfára? Miért van, hogy egy szemernyi féltékenység motoszkál benne most a nő iránt, aki nem szalasztaná el, hogy pár mondatban kiöntse a lelkét? Valamiféle lappangó meghittség támad kettőjük között. Mindketten nyugtázzák az óhatatlan melléfogásokat életük folyásában. Az ígéretek réveiben a khimérák mindig egyforma távolságot tartanak attól a helytől, ahol az „és így éltek tovább” története folydogál. Ha kettesben lennének, ha nem akadna el minduntalan beszélgetésük az asztal körüli diskurzus főáramába csatlakozva, ahol olyan események újramesélésével untatják egymást, amelyek másképpen estek meg, mint ahogy az emlékezet megőrizte őket, Adam megkockáztatná a kérdést, mit szalasztott el ott a két vastag comb között. Hogyan ível az a mosoly a szenvedély görcsében? Megfordult-e valaha benne, hogy lefeküdne vele? Mi járt a fejében, amikor padtársak voltak? Ő is odapislantgatott-e a szeme sarkából, és észrevette-e, az ágaskodást nadrágjában? Tegnapelőtt este úgy lett úrrá álmatlan forgolódásán, hogy egy mantrát motyogott, amelybe beleszőtte Vesna nevét. Milyen férj nevével élt az eltelt évek során? Mik a szokásai? A szerelmi együttlét alatt vajon átsuhan-e rajta valami tétova alak? Lánycombjainak megőrzött képe gyakran tolult elébe, miközben sietősen lövellt egy testbe. Megtörtént-e valaha ővele is olyasmi, amit Eduardo áthasonulásnak nevez, s amiről tegnap, a Galija-beli ebédjük alatt hosszasan beszélt? Az asztalfőn ülve, miközben a társaságot diákéveik régi történeteinek felidézésével szórakoztatta, Eduardo időnként bizalmas félmosolyt küldött felé, mintha azt mondaná vele, mindaz, amiről előző este beszélgettek, ott lappang a titkos tárakban, amilyet mindenki tartogat valahol. A frankfurti vonalak alakzatai, amelyeken titkolt vágyak poggyászával utaznak csempészkaravánok, előreláthatatlanok. E pillanatban a nő, aki mellette ül, a kimondott szavakon túl, kibont egy rejtett gondolatot, amely csak jelentéktelen üledék, elhanyagolható súly a láthatatlan élet serpenyőjén. A meg nem valósult, de amannál semmivel sem kevésbé létező élet e tétele bekerül a végszámlába, egy párhuzamos oszlopba iktatva, mert ha nem lenne fogalmunk ebbe az árnyéktörténetbe, az összegzés nem volna semmi több a zuzmó gyarapodásának, a békák mozgásának leltározásánál esős vagy derült időben. Eduardo végighallgatta Adam összefüggéstelen fejtegetését, amikor negyedórás késéssel betoppant a Galijába. Úgy tekingetett közben a bejárati ajtó felép, mintha ide várna valakit. A pokolból jövök, szólalt meg Adam. Egyazon órában egy helyen személyek és események más-más időkből, el nem tudom hinni, ráleltem apám utolsó szavaira, hogyhogy nem érted, mindenkinek van egy utolsó mondata, mi ketten Stevannal a makkegészséges fiatalság biztos fedezékéből elképzeltük a végóránkat, egészen más ez később, amikor szüleink már nem élnek, s takarásukból előlépve ott találjuk magunkat a semmi szélén, a távozásra érettek elején. És ha nem is tudná kiejteni az ember, mindig megvan az a végszó, ha máshol nem, álmában. Haldoklott, eszmélete kihagyott, az Akvedot felett lebegett. Ott, a Kilátó és a piac között terült el az a vidék, amelyen gondolatban utoljára időzött. Ma ez, mint mondod, a Radic utca. Négy évig élt abban az utcában, egy olasz nőnél, egyszer megmutatta a házat, csak úgy menet közben említette meg, iskolába menet. Miért vésődött belém odavetett megjegyzése? A hangsúly miatt? Nem tudom. Éveken át ott jártam el a ház mellett, egyszer még be is mentem a kapualjba, és végigböngésztem a lakók névsorát. Egyetlen olasz nevet sem találtam. Mirela Pitoni, így hívták apám lakásadónőjét, ma is él még, ott van a Boskaricán, a Vodosek nővérek, pontosabban a Vodosek anyukák egyike. Apám része az ő végtelenségének. Alzheimer-túsz, mint a lépcsősor mellől az a taxisofőr, Stefano Maravila. Láttam őt tegnap az ablaknál. Hát az ő végtelensége? Mi minden kavaroghat abban a fejben? Ki mindenkit nem furikázott – köztük egyszer biztosan Mirela Pitonit is. És most ők ketten a fejemben együtt vannak, mintha magam lennék az a régi Fiat. Gondold csak el egy taxisofőr galériáját! Hát még nála hol érhet véget, ha a homályból előbukkan egy részlet? Igen, igazad van, ő már jó régóta a homályban evickél. Milyen gyakran meglódulok így a gondolataium után… Semmi egyebet nem is csinálok, amióta csak az eszemet tudom. Mi okból? Nem tudom, de jót tesz. Ezért él sokáig minden borbély. A taxisofőrök is hosszúéletűek lennének, ha többet forgolódnának a kocsin kívül. Stefano Maravila biztosan kilencven fölött jár. De hát lélekben ő sokat kutyagolt. Ne hidd, hogy én most órák hosszat róla szeretnék beszélni? Igen, ez bizony fontos. Azután pedig Pescoli? A félnótás, aki a szárnyait hiányolja, az áruház szőnyegosztályának egykori vezetője. Egész életében szőnyegeket szabdosott, és most Aladdin módjára repülni szeretne rajtuk. Minden nyitva áll előtted, amikor reggel felkelsz. Magad szabod meg napi útvonalaidat. A magánytól nem félek, mert a magány nem valakinek a hiánya bennünk, hanem a mi távollétünk saját magunkból. Apám nem egyedül halt meg. Adam elhallgatta, hogy látta a katétert apja lottyadt nemzőszervében, a fúvócsőben, amelyen kijutott az élet csírája, hogy egy másik testben burjánzásnak indulhasson a hús és vér buboréka. Belefogott a csomóknak, ott a Medulini úton, fenyők csöndjének enyhelyén az emberi jelenlét rétegeinek a taglalásába. Semmiképp sem lehet véletlen, hogy az a kísértet, Victor von Domaszewsky olyan kényszerítő erővel befészkelt Stevan agyába. Vaktérkép, rajta csupán a kirajzolódó frankfurti vonalakkal, amelyek őt az egyik Marija-villától a másikig vezették, egy óra járásnyira, amibe azonban belefér egy egész élet. Az eseményeket az erőösszpontosítás és a megszállottság hívják elő. Érdekes, jegyezte meg fanyarul Eduardo. Ne feledd, Stevan tényleg beteg. Talán az örökletesség tényezője? Esetében sok hatás adódott, amelyek a betegség kibontakozását segítették elő. A betegség mint menekülés iskolapédája, tette hozzá. Művésznek ez üzemanyag, de Stevan nem művész. Nem egyedül Domaszewskyre akaszkodott rá. Mennyit kotorászott Kupelvizer után, vagy annak a festőnek a nyomában, aki a múlt század elején Premanturán élt, elfelejtettem a nevét. Minduntalan rögeszmés alakokat keresett az azonosuláshoz, csak így tudott értelmet tulajdonítani saját életének, valamiféle vigaszra lelni. Nem tudott megbékélni a közönséges élettel. Emlékezz csak vissza, hogy napokon át pepecselt azzal, milyen öltözékben jön velünk farsangolni. Az élet mint karnevál – ez Stevan. Szerelmi élete nulla. Egyetlen lányra sem emlékszem, akivel járt volna. Ki tudja, volt-e egyáltalán dolga nővel? Ilyen felajzottságban, mégis begörcsölve. Örökös ijedelemben, ha csak egy maszatos edényt tesz le a mosogatóba vagy ha egy kávéházba belépve szabad hely után kutat szemével. Az embereken ugyanúgy érződik bátortalanság, mint ahogy a szagukat érezni. A legmélyebb szorongást nem a kimondott szó váltja ki, a neveltetés hámja, hanem a ki nem mondottból fakad. Úgy hiszem, Stevan elhallgatott dolgok egész garmadájával körülvéve nőtt fel. Halmazuk dagadt tovább, és végül teljesen magába nyelte. Mindig szemlélő volt, sohasem cselekvő. Vagy bekapcsolódsz, vagy kívül maradsz. Vagy építesz, vagy álmodsz. Hát ezek az ő szavai, vetette közbe Adam. Igen, igen, folytatta Eduardo, gyakran visszatért a saját ingatag magyarázatához. Kilépni önmagunkból… Csak hát téves személyt választott hozzá. Mert hiszen Domaszewsky, ha jól tudom, megfeszült a két opció, a szemlélődés és a részvétel között. Domaszewsky nem lépett ki önmagából. Stevannak éppen azzal gyűlik meg a baja, hogy Domaszewsky megszállottsága, küldetéstudata nélkül, csak külsőlegesen ölti magára életének hüvelyét. Ne feledd, Domaszewsky mániákusan elégett a szemlélődésben, de ő rajzolt is, terveket készített, megálmodta a leendő építményeket, s feletehetőleg azért, mert megvalósításuk lehetetlen volt, lelép, valahová visszavonul, felhagy addigi életével. Stevannak nincs mivel felhagynia. Amióta csak ismerem, mindig csupa görcs az az ember, nagyzoló. Ki tudja, mi mindent össze nem zagyvált Domaszewskyről? Stevan olyan, mint valami erős szél, mondta Adam, nem is egy, hanem többféle, téli is, nyári is, hol a tenger felől, hol a szárazföldről fújó éles bóra, amely áporodott déli fuvallattá lanyhul, mozgás és poshadtság egyszerre, ő a szél és a szélmalom, amely nemcsak hogy megállítaná, de szolgálatába is akarja fogni azt a szelet, s ő a fatörzs is, amely nem azért van itt, ahol van, hogy a világ megszépüljön általa vagy hogy oxigént állítson elő, hanem hogy a szelet megfékezze. Elveszett és meghasonlott, mert nem lehetett ez is meg az is, mint az ő Domaszewskyje. Persze, jegyezte meg Eduardo, nem adhat értelmet az életednek valaki másé, nem ötölhetsz ki magadnak obsessiót, nem művelhetsz úgy valamit, hogy nem tudod, miért teszed, hanem csak, kint a víz, átfolysz egyik helyről a másikra, nem lebeghetsz saját életed vákuumában, mintha a világ összes idői felett rendelkeznél, mintha az életből kifogyhatatlan lennél, mintha volna mód a kijavítására. Hát te, szakította félbe váratlanul a fejtegetését Eduardo, neked hogy megy sorod, mi a helyzet nálad? Megismételte a kérdést, minthogy Adam nem szólt rá semmit, ő pedig ekkor egyenesen Eduardo szemébe nézett, mintha valahonnan messziről visszaérkezve eszmélne fel, és kijelentette, hogy ő valójában soha nincs vele tisztában, mit miért tesz, sőt egyenesen iparkodik olyan éáletet folytatni, hogy ne tudja, mi a rugója cselekedeteinek, de azután mindig meg akar győződni róla, miért tette, amit tett, úgy, ahogyan tette. Mert máskülönben untatná az egész. Nem akarom előre tudni, miért tettem meg valamit, így mondta Adam, miért teszek meg majd valamit éppen úgy. És tudta már, Eduardo ámuló tekintetével szembesülve, hogy hamarosan, mihelyt hazautazott, útra kel, elmegy Londonba, hogy felkeresse Sandrát, és amikor majd megtalálta, igen, akkor tudni fogja, miért kellett pontosan ezt tennie. Két nappal később, a vonaton, esős vasárnap reggel, Adam a ködben úszó tájat nézte, amely egyszerre, a szerelvény lágy moccanásával, megmozdult. Elenyészett az állomásépület, az öbölben ringó csónakok, a hajógyár, a Valelunga hársainak és cserjéinek zöld öve, melyben egy pillanatra megmutatkoztak a szürke raktárépületek, ez volt minden, ami az Adrián Domaszewsky után megmaradt. Elenyészett az út vonala, amelyen oly veszélyesen közel került a Boskaricához De ő nem veszett el, mint Stevan, nem más életét élte, valamiféle frankfurti vonalak mentén kóvályogva, hanem a saját mantráját építette. És építi tovább, mint ahogy Domaszewsky vándorolt kikötőről kikötőre, nem adja fel saját vízióját, nem éri be az élet egy makettjével. Divacába érve a vonat hosszasan vesztegelt az állomáson. Adam a kinyúló fedett előtér oszlopai közötti távolságot méregette. Néhány utas várakozott a helyi járatra, talán éppen arra, amellyel egy téli délutánon Eduardóval, Stevannal és Zdravkóval szlovéniai síelésből tértek vissza. Egybeszedte mindazokat az esélyeket, amelyeket elszalasztott, bebújt egy életbe, Sandráéba, pontosabban az ő közös életükbe, amely egész idő alatt beteljesületlenül folydogált, de mindvégig készen arra, hogy beteljesüljön, mert Sandra az a kikötő, amelyet Victor von Domaszewsky álmodott, rajzaiban eltervezett és megpróbált felépíteni. Nem tágított látomásától akkor sem, amikor váratlanul kilépett az osztrák–magyar tengerészet szolgálatából, és visszavonult galíciai szülővidékére. Tarnów megyei birtokán gondolatban felelevenítette az európai kikötőket, amelyeket bejárt. Mindegyik kikötő, amelyet útja során látott, csak egy része volt az építő elképzelésének, töredéke egy álomnak, amelyet örökre eltemetett a pergamentekercsekben, az elvetett tervekben és számításokban. A visszakozás nem egyenlő a feledéssel, nem a végső szabadulás egy obsessiótól. Dopmaszewsky látomása mindenestül megmaradt. A Valelungán az európai körutazás után emelt raktárépületek nem sértették az álmát. Domaszewsky meg nem épített kikötőjének vázlatai és tervei fennmaradtak a pulai arzenál levéltárában, és könnyen lehet, gondolta Adam, hogy a vízióból vaélamit átvettek, aki a nyomába léptek. A pulai kikötő, amilyennek Victor von Domaszewsky megálmodta, darab időn át csak a Tarnów megyei kastély asztalán létezett. És miközben Kupelvizer tanúja volt birodalma elsüllyedésének, Domaszewsky építői vállalkozása képzeletében kibontakozott, túlnőtte első változatát, megszabadulván az arányok és az építészeti megtervezettség diktátumától. Egy pillanatra Adam előtt felrémlettek a tornyok apja reliefjéről, meg a híd, amely veszélyesen hintázik közöttük, egy épület körvonalai, amely csak az árnyék árnyéka valaki emlékezetéből, egyike a számtalan sok másolatnak, amely megszabadult az elveszett eredeti kalodájától. És nem Stevan az az elveszett emner, mert nem lehet elveszni a már elveszítettben. Ő, Adam lesz Domaszewsky, az ő Tarnówja ott van valahol London egy peremkerületében, ott a biztos rév, ahol végre megtalálja, amit keresett. Semmi sem birtokolható a kezdetekkor, a fehér foltokat nincs minek alapján azonosítani, még csak hiányérzet sem környékezheti az embert, mert ez csak később, a tapasztalatokkal jön el, mondta Eduardo a Galijában elköltött ebéd felett. És ezért az, amit átcsapásnak, eszményi harmóniának nevezek, azt csak a kincsek rakománya hozza meg, sok-sok év nyílt vízi kalózkodása után. Betörünk más életekbe, bennünket is kifosztanak, a hajófenéken szerelmi megcsalattatások és csalatkozások gyülemlenek, csalások és hamisságok, szenvedélyek és őrültségek. A másik hozadéka lesz énünk jobbik része, és amikor szeretünk valakit, talán azok hagyatékát szeretjük benne, akik helyébe léptünk. Adam szórakozottan hallgatta Eduardo vallomását. Végigfutott benne a gondolat, hogy mindenki magában hordozza a maga Boskaricáját, amelyben valamiféle Harbas éles szeme előtt minden zsibong, mint valami hangyabolyban, semmi sem végleges és örökre szóló. Egyetlen itt lakóról sem feledkeznek meg. És noha Sandra a múlt mély rétegeibe süllyedt el, oly messzire tőle, hogy utolsó találkozásuk után negyed századdal sejtelme sem volt róla, hogyan festhet, Adamnak valami azt súgta, nem véletlenül maradt oly sok éven át lehorgonyozva a tudatában. Eduardo rá zúdított mondatainak sűrű zuhatagában aznap délután ott, a Galijában egészen bizonyosnak tetszett mi következik hazatérése után. Eduardo valahára azonosította azt a személyt, akivel két év óta titkos kapcsolatban áll, neve Adamnak semmit sem jelentett. Ifjúkori barátja mindig leresztette a hangját, ahányszor csak szeretője nevét említette. A Galijában aznap délután először hallott családi és személynév ürességébe vaktában íródtak bele, Eduardo hangjával, a szokások, a küllem, valakinek a jelleme, aki e percben merőben ismeretlen Adam előtt. De még ilyen megfoghatatlanul is, gondolta Adam, világosabban kirajzolódott, mint Sandra, akinek a fantoméletében néhány napja már óvóhelyet épített. Nem folyamodott Sandra alakjának radikális átalakításához, módosításában két mély ráncra szorítkozott az orra tövében, szemhéja sötétítésére, szarkalábakra a szája körül. Feltáratlan maradt a szavak milliárdja, amelyeket kiejtett azóta, az utcasarkok, amelyeken megtorpant, a holnapi napoknak számlálhatatlan változatai, az apró figyelmességek, amelyekkel körülvették, a fojtó félelmek, más testek érintései, amelyekhez az ő mozgása idomult, a testi nyavalyák, egy egész világmindenség, amelyben Sandra életének minden perce feljegyzést nyert. A szenvedélyességből, amellyel Eduardo a szeretőjéről beszélt, Adam tudatába is átszüremlett, ő is valami elképzelt, mégis oly világosan felragyogó helyre merészkedett, a névtelen evezősök karmozdulatai nyomán könnyedén siklott a nyílt tenger felé. Egykettőre elenyésztek a veszélyek, amelyek egy ilyen úton leselkednek rá, a víz alatti sziklák, viharok, baljós találkozások, minden, ami megváltoztathatná a hajózás irányát. Egyre tompul benne a part emléke, ahonnan kihajózott, ködbe vesznek a végleges rendezettség koordinátái, amelyek alól ismét kicsusszant. Suhan Adam az ürességben, sokat ígérő izgalmak elé.
Bognár Antal fordítása
Dragan Velikić: A Domaszewsky – dosszié
Dragan Velikić szövege folyamatos utalásokat tesz az Iliász 18. énekére, melyben Héphaisztosz a védekezés fegyverét kovácsolja egy majdnem sebezhetetlen személynek. Egy olyan eszközt, amely Akhilleusznak pont azt a testrészét nem védi, ami sebezhető. Eltakarja a sebezhetetlent és kitakarja a sebezhetőt. Miért van szüksége Akhilleusznak pajzsra? Mert nem csak maga a fegyver áll Akhilleusz sorsával közvetlen kapcsolatban, hanem azok az ábrák is, amelyeket az istenek kovácsa a pajzs felületére vés. Ahogy a pajzs rejti a mögötte álló személyt, ugyanúgy azok az ábrák is, amik a pajzsra kerültek: “Fújtatók szítják a kemencék tüzét, s a szikracsóvákból kikelve megmintázódik a világ Akhilleusz pajzsán.” (27.o.)
Akhilleusz pajzsa azoknak a rítusoknak és szokásoknak a gyűjteménye, amelyek az akkori görög társadalom életét meghatározták. Egy világ referenciái, amely által a pajzsot hordó személy meghatározható, és amely által e személy meghatározhatja magát: „A történések külsőre láthatatlanok. Hogyha pedig semmi sem történik, történelem sincsen. Csak a rituálék és a szokások láthatók. És alighanem ez az a kis, unalmas öröklét, amely nem fér el a családi fényképeken. Az utódok továbbadott meséiben sem bukkan fel.”(49.o.)Héphaisztosz nem egy emberi élet történetét vési a pajzsra, hanem csak e történet elmondhatóságának a kereteit. Azt mutatja be az emberi életből, ami általános és éppen ezért állandó, de maga az ember, mint az események referense hiányzik: „A lakások mélyén világok pihegnek, mindegyik sajátos rendszerben: számlák a fiókban, a tükör alatt, száraz virág, szlatkós csuprok a konyhaszekrényben, a falon képek, bútor, eldugott ékszerek. Az egész díszlet, ki tudja hány év elteltével, valakinek a beszédében bukkan fel, akit most a falak eltakarnak. “Az Arenánál laktunk. Minden éjszaka fellármáztak a közeli filmszínházból kitóduló mozinézők.” És abban a percben minden megéled, ami feledésbe hullt: helyén a falilámpa, a tévé a sarokban , és zümmög a hűtő motorja.”(35.o.) Az akkori pillanat állandóságát leíró tárgyak – egy történet részeként – az elbeszélésben létrejövő átélés által válnak személyessé. A pajzsra vésett ábrák lehetővé teszik az átélt történet rekonstrukcióját. A pajzs lehetővé teszi saját és a másik sorsának az olvasását, mivel a szemünk elé varázsolja e történet elmondásának a kereteit. Egy olyan világot ábrázol Akhilleusz pajzsa, mely úgy borul az emberre, mint a horizont: középen (fölöttünk) a nappal, a holddal és a csillagokkal, majd szűkebb és a tágabb környezettel egészen a pajzs szélén ábrázolt Ókeanoszig, mely az ismeretlent jelképezi. Az emberi élet a pajzs közepén kezdődik el, majd ezt követően az évek egymásutánja úgy rakódik a felületre, mint a fák évgyűrűi (újabb és újabb részt harap ki az ember az ismeretlen Ókeanoszból, mely a halált jelképezi). Maga az ember azonban nem lehet saját pajzsának a készítője, hanem csak olvasója. Saját pajzsunk olvasása az emlékezésben, míg más embereké az „életezés” játékában valósul meg. A történet főhősének és gyerekkori barátjának iskoláskorukban kedvenc szórakozásuk volt az “életezés” játéka, amely arra irányult, hogy megpróbálják a külső jegyek alapján megfejteni az egyes járókelők életét. Az életezés játékának nincsen nyertese és vesztese, mivel a játék nem követeli meg, hogy azt az embert kikérdezzék, akire e kutatás irányul. Fiktív történetek sokasága bontakozik így ki, amelyek összekötő kapcsolata, hogy ugyanarról a személyről szólnak. Az életezésben tematizálódó fikcionalizáló olvasás azonban tisztában van azzal, hogy a másik életének a felfejtése a külső jegyek alapján csak részben takarhatja a valóságot. A saját pajzs olvasásának a lehetőségei az emlékezés folyamatában valósulnak meg. Adam egész életében fontos feladatnak érezte, hogy a vele történt eseményekről valamiféle dokumentációt készítsen. Ennek egyik módja, hogy megpróbálja felkeresni életének azokat a korábbi helyszíneit, mely alapján emlékei rekonstruálhatóvá válhatnak (hasonló törekvést takar azoknak a kavicsoknak a gyűjteménye, amelyeket azért szedett fel, hogy általuk a gyűjtéshez kapcsolódó eseményekre emlékezni tudjon). Az emlékezés – és az ennek érdekében zajló dokumentáció – azonban szintén a ki és eltakarás kettősségében bontakozik ki. A szöveg tisztában van azzal, hogy „megszámlálhatatlanok a módozatok, ahogyan a romok maradéka felhasználható”.(26.o.)(azoké a romoké, melyek alapján a valóság rekonstruálhatóvá válna)A római patríciusok neveivel ellátott köveket, melyek eredetileg az amphiteátrumban elfoglalt helyüket jelölték, később a székesegyház építésénél használták fel. A véres gladiátorjátékok nézői így úgy tűnnek fel, mintha a templom építésére adott adományaik miatt érdemelték volna ki ezt a feliratot. A római patríciusok kapcsolatba kerülése a székesegyházzal tehát egy félreolvasást eredményez. Az emlékezet romjainak a felhasználása, tehát ugyanúgy egy félreolvasást eredményezhet, mint az életezés játékában megjelenő értelmezés.
Az életezés szemlélődése és az emlékezés által az élet újraélése úgy jelenik meg a szövegben, mint két különböző eredetű, de mégis hasonló módon működő olvasási alternatíva. Saját pajzsunk feltárása tehát ugyanúgy a fikció – valóság játékába kényszerített értelmezést hív elő, mint a mások pajzsának az olvasása. Ennek az összefüggésnek a kiábrázolása jelenik meg a szövegben, amikor az elmegyógyintézet orvosa szemüvegének a leírása metaforikus kapcsolatba kerül Adam kőgyűjteményével: „Harbaš arca, sokdioptriás lencséje alatt vizenyős szemek, amelyekkel egy akvárium mélyén kémleli a víz alatti világot, teljesen lekötötte Adam figyelmét, az jutott eszébe, hogy ettől az embertől függ az intézetbe vetődött többtucatnyi ember sorsa: És hogy ő valójában csak szilárd keretbe foglalja világuk törmelékét.”(67.o.)Ez a szilárd keretbe foglalás pontosan annak a folyamatnak a mása, amellyel Adam próbálja saját életének törmelékeit az akváriumban tárolt kövek által rekonstruálni. Az emlékezés életezéssé, míg az életezés emlékezéssé válik.
Két végpontja létezik a szövegben a pajzs olvasásának, amelyek egyben úgy is megfogalmazódnak mint az emlékezet és az életezés folyamatával szembeni legnagyobb fenyegetések: a teljes törlés és az az eset, amikor minden felkerül a pajzsra. Az első esetet a pulai taxisofőr képviseli aki időskori Alzheimer kórja miatt képtelen emlékezni, míg Domaszewsky professzor, egy olyan kikötő tervét készíti el, amely minden általa addig látott kikötő tervét tartalmazza. Mindkét alternatíva a végérvényesség bélyegét viseli magán, azáltal hogy felszámolják azt a horizontot, melyben a megértés tulajdonképpen létrejöhet. Az Alzheimer a pajzson a világot, míg Domaszewsky törekvése az Ókeanoszt számolja fel. Utóbbi Adam barátjának Stevannak az elképzeléseivel vág egybe, akinek az élete tragédiája, hogy ki akart harcolni magának valamiféle véglegességet megkerülve azt a nyitottságot, amit a pajzs szélén az Ókeanosz jelöl.(64.o.) Az olvasás tehát az életezésben és az emlékezésben csak úgy valósulhat meg, ha tisztában van azzal a horizonttal, ami az általa feltárható világ határait jelenti. Az életezés és az emlékezés azonban nemcsak, mint olvasási módok jelennek meg a szövegben, hanem úgy is, mint az élet felfogásának a lehetőségei a szemlélődésben és az átélésben.
„Noha, egyre erősebb bennem a meggyőződés, nem lehet egyszerre benne lenni és szemlélődni, építeni és álmodni. Csak egy oldal választása gyümölcsöző. Valamelyik mellett döntened kell: legtöbben ebbe is abba is belekapnak. Ám ez hiba. Vagy bekapcsolódsz, vagy követed. Vagy építesz, vagy álmodsz.” – mondja Stevan (58.o.).A világot tehát vagy tisztán átéljük (Adam), vagy tisztán szemléljük (Stevan). Domaszewsky felépíti a kívánt raktárépületeket, de közben eszményi kikötőjéről álmodik, s végül az abszolút szemlélődés felé mozdul el. A cselekvő és szemlélődő nézőpont kizárólagosságáról szóló elmélkedésben a szöveg a teremtésről szóló két különböző elképzelést is megidézi: a szemlélődő görög istenét, aki miután megteremti a világot elvonul tőle, és a bibliai teremtéstörténetet, ahol Isten a teremtés után a teremtett világgal kapcsolatban marad, és együtt él vele. A két teremtési folyamatra való utalás több ponton is megjelenik a szövegben. Akhilleusz pajzsának a megalkotására csak egy olyan isten képes, aki maga is a szemlélődés helyzetében van: a pajzson ábrázolt világ az ő szemléletét tükrözi. Ezzel szemben áll a Biblia Istene, aki nem csak szemléletének megfelelően alkot meg valamit, hanem saját lelkét leheli alkotásába. Tulajdonképpen mindkét teremtési folyamatot megfigyelhetjük Adam édesapjával kapcsolatban: „Száz kilométerekre a tengerparti várostól, amelyben csaknem fél évszázadon át élt, ott ült Teodor Vasić a háza verandáján, előtte a cseresznyefa táblával: Egy reggel vésője behatolt a sima felületbe.”(19.o.)Teodor Vasić azokat a műemlékeket faragta ki, amelyek fiatal korában körülvették: saját emlékeit formázta meg. Azt, hogy az apa tulajdonképpen itt Héphaisztosz szerepében jelenik meg, nemcsak a cselekvés hasonlósága bizonyíthatja, hanem a nevében megbúvó Theos (isten) szó is. De Adam Vasić apja nemcsak a szemlélődő görög istenekkel hozható kapcsolatba: „Gyermekfővel gyakran eltűnődött rajta, vajon az apja, miközben a folyékony üveget alakította, belefújta – e a gondolatát is, amivel az átlátszó anyag tuskójából olyan sokféle anyagot hozott létre?”(51.o.)Az apa lehelete az üvegbe szorul, ami párhuzamba állítható azzal a cselekedettel, ahogy az Ószövetség teremtéstörténetében Isten életre kelti Ádám (nem véletlen a névegyezés) testét: „Adam elhallgatta, hogy látta a katétert apja lottyadt nemzőszervében, a fúvócsőben, amelyen kijutott az élet csírája, hogy egy másik testben burjánzásnak indulhasson a hús és vér buboréka.”(100.o.)E két folyamatnak mintegy az ötvözeteként születik meg Adam pajzsa, melyre életének eseményei vésődnek fel. A pajzs vésetei eleve adottak (elrendeltek?): „nem térhetnek ki a különös események elől, amelyek kinek – kinek a pajzsára vannak vésve, ahova már felkerültek a városok térképei, amelyekben megfordulnak majd, minden egyes nappal elragadva az óceán végtelenségéből egy darabka szárazulatot, amely így megkövesülvén épül be még egy elmúló nap rétegei közé” ( 72.o.). Minden ember saját pajzsán hordozza életének végzetét. Az ember vagy az ábrázolt események szemlélőjévé, vagy pedig megélőjévé válik. Stevan és Adam élete ennek a két lehetőségnek a megvalósulása. Nem véletlen, hogy míg Adam neve a héber, addig Stevan (István) a görög tradícióhoz kapcsolható. Adam Vasic élete tulajdonképpen a saját pajzsán ábrázolt történéseknek a tudatos megélése (ezt fejezi ki például a kavicsok gyűjtése az akváriumban), egészen addig a pillanatig, amikor már a pajzs széléről tekint vissza eddigi életére: „Adam valahára ott találta magát a sejtett jövőben. Nem volt többé semmi ennek előtte és ennek utána. Csak az üres szobát csapdosó óceán sötét végtelensége. Peremére érkezett a pajzsnak, amelyre már minden jelenet felkerült.” Élete akkor teljesedik be, amikor nekivág a végtelen tengernek.
Miért kell Akhilleusznak pajzs? Azért, hogy arra emlékeztesse, amit át kell élnie. Élete ugyanabban a horizontban értelmezhető, mint minden más halandóé: egy ideig ő hordozza a pajzsot, de végül a pajzson fogják őt hordozni.
(Fordította: Bognár Antal, Napkút Kiadó, Budapest, 2006.)
Filantrópiac
Elmentem ma a MINDENFÉLE JÓT EGY HELYEN-be. Totál ledöbbentem, némiképp megrökönyödtem és el is csodálkoztam kissé, ami azt illeti, nem beszélve az államról, amely jobb híján leszakadt, nem úgy a nyelvem, mert azt valóban elharaptam; leszállították ugyanis az EGÓ árát egy ezressel, mire én azonmód vettem kettőt és félrerakattam egy harmadikat. Szigorúan hűtőben tárolandó, három hónapon túli fogyasztásra nem ajánlott, mivel kényes összetevőinél fogva könnyen romlik, jobb esetben csak savanyodik, de hát azt meg sose tudni, mondta az eladó. A 250 grammos Zaklatott Gyermekkor a nagymama befőttesüvegében ma sem haladja meg a régi árát, konstatáltam nagyboldogan, már ha nem számítjuk fel az a inflációt – egy sanda pillantásra bizony elcsodálkoztam azért rajta –, proletár körökben ezért is oly fene kedvelt még most is. A Ifjonti Boldogságot csak vitrinen keresztül állt módomban szemlélni, a kis pofám egész odatapadt az üvegre akkoriban; fakanállal porciózták, a középosztályra apelláltak valamelyest diszkontálva.
A tehetősebbek jól zárható-fedeles-pléhdobozos kiszerelésben vették, hogy el ne illanjon a méregdrága nektár, mifelénk nem tellett rá. Ma már lenne rá lovettám, helyette mégis inkább libidóra verem.
Ezer forint feletti vásárlás esetén minden további darabot 5 százalék kedvezménnyel adnak, s ha nem folyna ki a kezem közül a pénz unos-untalan, Egészséges Szexualitásra is szert tehetnék valaha.
Vannak napok, hogy csak a magam kedvéért nézek el oda; mindig zsebre teszek egy üveggel ama
édes szorongás vagy determinizusból, ha épp nem vettem semmi érdemlegest meg nem volt nálam zseton, az pont megteszi, csak hogy ne távozzak üresen, nomeg szinte semmit nem kóstál. Ha van önbizalmam. Csereüzlet. A Filantrópiát popcornos dobozban hajigálják, viszik el égetni. Nem valami népszerű darab, amióta a spájzot megpakoltam, én sem veszek belőle. Ez az üzeltág, kérem, megbukott, jött az adóhatóság és lehúzta a rolót, előtte a minőség-ellenőr azzal a kísérőszöveggel, hogy elavult, szar, lejárt darab, helyette a népek mizantrópiára ácsorognak.
A silány kiszerelésű Életélvezés az előbbivel hasonlóképp végezte be pályafutását, hallom félfüllel.
Nehéz eladhatósága meg a kóros mellékhatások zsíros folyományaként, úgy mint a rózsaszín szemüveg-effektus, enyhe/erősebb fokú paranoia, infantilizmus és még nem beszéltem a krónikus agylágyulásról, hát betiltották, hozzájutni csak illegálisan lehet. Az Unalom ellenben máma virágkorát éli; a nagyképernyős, antennás, távirányítós színestévé vagy házhoz szállított bőrfotel mellé ingyen adnak egy hordóval belőle; nagy csillogó-villogó neonplakátokon árulják magukat fennen. Amúgy direkt az utadba rakják őket – Üzletipolitika. – mindjárt jobbra tőle ott az Utálatos Természet, az utóbbit közelről volt szerencsém ismerni, ócsón adták, no, meg aztán választásom se volt különösebb értelemben. Az Érdeklődésből meg olyan kevés maradt mára, hogy pénzre mégcsak nem is váltható, évek óta járok utána, amúgy 10 éves kor felett tiltott élvezési cikként üldözött matéria, veszélyes melléktüneteket produkáltak ugyanis a hosszútávon vizsgált alanyok, olyasféléket, mint invenciózusság meg intelligencia corporisatio-szindróma, amely egyébiránt halálos, tünetileg kezelhetetlen és hasonlók, végeredményben logikusan arra jutottak bátor tudósok, hogy meg kell semmisíteni a meglévő készletet, mielőtt a kormány ráteszi mocskos kezét és fegyverként használja fel a rendszer ellenségeivel szemben. Szuicid Hajlamot ritkán kapni, műgyűjtő vagyok.