Ez a reggel is úgy kezdődött, mint a többi. Széles karcsapással jobb belátásra bírtam az őrjöngő vekkert, majd, mivel eztán sem volt hajlandó maradéktalanul elhallgatni, felpattantam, és egészen addig toporzékoltam egyre megtörtebb korpuszán, míg végül egy utolsó nyekkenéssel végleg a túlvilágra nem küldtem a rohadékot.
Elégedett mosollyal indultam a fürdőszoba felé, hogy rekonstruáljam arcom maradékait – így reggelente ugyanis nemigen szoktam emberien festeni. Ez most sem volt másképp. Elhessegettem a szívrohamot, amit tükörképem látványa okozott, majd nekiláttam a műveletnek… fogmosás, arcmosás, csipavakarás, a szokásos reggeli teendők.
Ekkor felsikoltott a telefonom. Mindig is csodáltam az olyan embereket, akik ilyen korán képesek felkelni, csak azért, hogy engem zaklassanak. Csendet akarok! Reggel van! Enerváltan felvettem a kagylót, és belenyögtem egy hallót. Persze a rossz végébe. Nagy nehezen irányba forgattam, hogy halljam az éter túloldaláról kedvesem.
– Szia! Hallasz? – kérdezett bele trillázó hangon a fülembe.
– Igen. – feleltem némileg fellelkesülve a hangjától.
– Úgy várom már az estét… lassan két napja nem láttalak, ez kibírhatatlan.
– Szeretlek. – súgtam a kagylóba – Az a pár óra gyorsan eltelik.
– Fél nap. – mondta rosszallón.
– Tudom, szívem, ne haragudj. Te is tudod milyen fontos volt ez a meghallgatás.
– Igen, és nagyon örülök, hogy sikerült. Végre azt csinálhatod, amit szeretnél. Annyira örülök.
Én is boldog voltam most, de nem csupán amolyan tessék-lássék módon, hanem teljesen. Mi kell még egy embernek? Csodálatos családom volt, szerető szüleim, és egy hihetetlen párom, akivel immáron négy hosszú, de annál szebb éve együtt voltunk, és most végre sikerült az is, amire még mindezen felül vágytam.
Színész lettem!
És nem csak holmi mitugrász senkiházi utolsó mellékszereplő, nem! Megkaptam Életem Szerepét. Főszerepet a kedvenc darabomban! Én!
Döntöttem hát! Ezt meg kell ünnepelni.
Az egész napom szabadnak ígérkezett, hát fogtam magam, gyorsan felöltöztem és vágtatvást indultam meg az ajtó felé. Azt hiszem, leginkább a figyelmetlenségem okozta a tragédiát. Minden léptem egy újabb szög volt a koporsómba, mert most kivívtam az istenek haragját. Amint bele illesztettem a kulcsot a zárba, a kanapé felől felháborodott nyávogást hallottam. Ekkor már pontosan tudtam, mit felejtettem el. Nem adtam enni a macskának.
Morgó, a démonmacska ezt zokon is vette, így mikor a szófa felé vetettem tekintetem kökény virágát, csak egy felém száguldó szőrgombócot láttam. Nem volt sok időm megijedni, mert rövidesen a földön hemperegtem minden macskák leggonoszabbikával, azzal, kit ama küldetéssel száműztek e földre, hogy emlékeztessen rá nap, mint nap, hogy az élet, bizony nem fenékig macskatáp, és hogy bizony ebben a házban ember sosem lesz úr.
Próbáltam szabadulni, nem is rövid ideig, végül azonban be kellett látnom, a cicóka nem enged felállni, sőt valószínű, rövid időn belül cafatokra tép, ha nem adok neki sürgősen enni. Kúszvást indultam hát meg a konyha felé, miközben a macska száz pengeéles karmával a hátamat vakargatta, nem finoman.
Végül azonban az igazság mégiscsak győzedelmeskedett, és tudtam neki némi aszpikos daráltegeret locsikolni a táljába. Kihasználva pillanatnyi megtorpanását felpattantam és megpróbáltam kiosonkodni az ajtón, hogy végre véghezvihessem ördögi tervem, melyet drága párom ellen eszeltem ki.
Igen. Tudtam, hogy imádja a virágot, ezért úgy döntöttem százezer szál rózsát veszek neki, és a munkahelye előtt meglepem vele, hogy örüljön.
Remek terv volt, csak épp volt egy kis gond. Úgy tűnt, a macskának nem akaródzik kiengedni engem az ajtón. Amint kattant a zár, Morgó újabb offenzívát indított ellenem. Csak másodperceken múlott, hogy a macska vicsorgó arca ne nekem csapódjon, hanem a kemény faajtónak, de végül mégiscsak azt találta el, mert félrelendültem. Elmorzsoltam egy bizonytalan bocsit, majd kisurrantam az ajtón, míg a cicus szédülősen próbált négy lábra tápászkodni.
Igen! Megnyertem a csatát! Morgó, vesztettél!
Nem sokkal az után, hogy kitettem az ajtón a lábam, ismét csörgött a telefon. Ezúttal anyukám hívott, és nagyon gratulált a sikeremhez.
– Jaj, annyira szeretlek, kisfiam. – mondta meleg hangon – Úgy örülök, hogy végre sikerült. Ugye lejöttök a hétvégén Call-lal, hogy megölelgesselek? Olyan rég láttalak már titeket.
– Anya, a múlt héten voltunk nálad.
– Jaj, az épp elég rég volt, nem? – nevetett. – Ne kifogásokat keress, hanem szervezd meg! Amúgy sem ártana, ha Call megmetszené a rózsákat.
– Óóó, szóval erről fúj a szél! – ugrattam, mert tudtam jól, hogy őszintén szereti a páromat.
– Jaj, ne hülyéskedj már!
Lassan elbúcsúztam életadómtól, és rohantam a virágárus felé, hogy összekészíttessem a gyönyörűséges csokrétát.
Nos, ebben is különböztem Életem Szerelmétől egyébként. Ő, ha beszabadult egy ilyen helyre rögvest otthon érezte magát. Össze-vissza mutogatott az eladónak, hogy onnan kér egy ilyen nárciszt, amonnan pedig egy olyan fréziát, és tekerjen köré emilyen zöldet és csomagolja amolyan papírba. Így gyorsan össze tudott állítani gyönyörű szép és nagyon egyedi csokrokat.
Én, ha bementem egy ilyen helyre legfeljebb annyit tudtam mondani az eladónak, hogy rakjon össze valami nagyon szépet. Ez most is pontosan így történt. A fél virágüzlet bele lett tömve egy csokorba, de az eredmény valóban lélegzetelállító volt. Tudtam, hogy ettől Call kibújik majd a bőréből örömében. Ettől, meg persze tőlem.
A szívem most hevesen vert… alig bírtam kivárni, hogy találkozzam vele.
A virágok felét hazaszállítmányoztam, hogy feldíszítsem velük a lakást, a főzéssel is megpróbálkoztam, de inkább a rendelt kaja mellett döntöttem az első szénné égett szárnyas után, amire mellesleg még Morgó is csak húzni tudta a száját. Nyelvet öltöttem rá, ő fújt egyet, és ezzel elintéztük a napi kommunikációt.
A rendelt hami gyorsan megérkezett, ízlésesen megterítettem, és azon kaptam magam, hogy már el is röppent a délután. Rendbe hoztam a vizuális és olifaktív imázsomat, felkaptam a csokrot, majd rohanvást indultam drágám munkahelye felé.
Végre találkozunk, végre újra látom!!!
Picit elszámoltam magam, úgyhogy késtem, de nem baj. Az úttest másik felén láttam őt meg szintén virággal a kezében. Életemben nem éreztem ilyen teljességet és örömöt. Amint a lámpa zöldre váltott, elindultam felé, teljes mosollyal.
De ő nem mosolygott.
Rémült arcot látott, amikor megpillantott. Eldobta a kezében lévő csokrot, és futvást indult felém.
Nem értettem. Valami nem volt renden. Minden olyan gyorsan történt. Elfordítottam a fejem, és mire felfogtam az elém táruló látványt, már késő volt. Nem tudtam elugrani a felém száguldó busz felől.
Kivel fogja megenni Call a vacsorát?

Vége

Ez a reggel is úgy kezdődött, mint a többi. Széles karcsapással jobb belátásra bírtam az őrjöngő vekkert, majd, mivel eztán sem volt hajlandó maradéktalanul elhallgatni, felpattantam, és egészen addig toporzékoltam egyre megtörtebb korpuszán, míg végül egy utolsó nyekkenéssel végleg a túlvilágra nem küldtem a rohadékot.

Elégedett mosollyal indultam a fürdőszoba felé, hogy rekonstruáljam arcom maradékait – így reggelente ugyanis nemigen szoktam emberien festeni. Ez most sem volt másképp. Elhessegettem a szívrohamot, amit tükörképem látványa okozott, majd nekiláttam a műveletnek… fogmosás, arcmosás, csipavakarás, a szokásos reggeli teendők.

Ekkor felsikoltott a telefonom. Mindig is csodáltam az olyan embereket, akik ilyen korán képesek felkelni, csak azért, hogy engem zaklassanak. Csendet akarok! Reggel van! Enerváltan felvettem a kagylót, és belenyögtem egy hallót. Persze a rossz végébe. Nagy nehezen irányba forgattam, hogy halljam az éter túloldaláról kedvesem.

– Szia! Hallasz? – kérdezett bele trillázó hangon a fülembe.

– Igen. – feleltem némileg fellelkesülve a hangjától.

– Úgy várom már az estét… lassan két napja nem láttalak, ez kibírhatatlan.

– Szeretlek. – súgtam a kagylóba – Az a pár óra gyorsan eltelik.

– Tudom, szívem, ne haragudj. Te is tudod milyen fontos volt ez a meghallgatás.

– Igen, és nagyon örülök, hogy sikerült. Végre azt csinálhatod, amit szeretnél. Annyira örülök.

Én is boldog voltam most, de nem csupán amolyan tessék-lássék módon, hanem teljesen. Mi kell még egy embernek? Csodálatos családom volt, szerető szüleim, és egy hihetetlen párom, akivel immáron négy hosszú, de annál szebb éve együtt voltunk, és most végre sikerült az is, amire még mindezen felül vágytam.

És nem csak holmi mitugrász senkiházi utolsó mellékszereplő, nem! Megkaptam Életem Szerepét. Főszerepet a kedvenc darabomban! Én!

Az egész napom szabadnak ígérkezett, hát fogtam magam, gyorsan felöltöztem és vágtatvást indultam meg az ajtó felé. Azt hiszem, leginkább a figyelmetlenségem okozta a tragédiát. Minden léptem egy újabb szög volt a koporsómba, mert most kivívtam az istenek haragját. Amint bele illesztettem a kulcsot a zárba, a kanapé felől felháborodott nyávogást hallottam. Ekkor már pontosan tudtam, mit felejtettem el. Nem adtam enni a macskának.

Morgó, a démonmacska ezt zokon is vette, így mikor a szófa felé vetettem tekintetem kökény virágát, csak egy felém száguldó szőrgombócot láttam. Nem volt sok időm megijedni, mert rövidesen a földön hemperegtem minden macskák leggonoszabbikával, azzal, kit ama küldetéssel száműztek e földre, hogy emlékeztessen rá nap, mint nap, hogy az élet, bizony nem fenékig macskatáp, és hogy bizony ebben a házban ember sosem lesz úr.

Próbáltam szabadulni, nem is rövid ideig, végül azonban be kellett látnom, a cicóka nem enged felállni, sőt valószínű, rövid időn belül cafatokra tép, ha nem adok neki sürgősen enni. Kúszvást indultam hát meg a konyha felé, miközben a macska száz pengeéles karmával a hátamat vakargatta, nem finoman.

Végül azonban az igazság mégiscsak győzedelmeskedett, és tudtam neki némi aszpikos daráltegeret locsikolni a táljába. Kihasználva pillanatnyi megtorpanását felpattantam és megpróbáltam kiosonkodni az ajtón, hogy végre véghezvihessem ördögi tervem, melyet drága párom ellen eszeltem ki.

Igen. Tudtam, hogy imádja a virágot, ezért úgy döntöttem százezer szál rózsát veszek neki, és a munkahelye előtt meglepem vele, hogy örüljön.

Remek terv volt, csak épp volt egy kis gond. Úgy tűnt, a macskának nem akaródzik kiengedni engem az ajtón. Amint kattant a zár, Morgó újabb offenzívát indított ellenem. Csak másodperceken múlott, hogy a macska vicsorgó arca ne nekem csapódjon, hanem a kemény faajtónak, de végül mégiscsak azt találta el, mert félrelendültem. Elmorzsoltam egy bizonytalan bocsit, majd kisurrantam az ajtón, míg a cicus szédülősen próbált négy lábra tápászkodni.

Nem sokkal az után, hogy kitettem az ajtón a lábam, ismét csörgött a telefon. Ezúttal anyukám hívott, és nagyon gratulált a sikeremhez.

– Jaj, annyira szeretlek, kisfiam. – mondta meleg hangon – Úgy örülök, hogy végre sikerült. Ugye lejöttök a hétvégén Call-lal, hogy megölelgesselek? Olyan rég láttalak már titeket.

– Jaj, az épp elég rég volt, nem? – nevetett. – Ne kifogásokat keress, hanem szervezd meg! Amúgy sem ártana, ha Call megmetszené a rózsákat.

– Óóó, szóval erről fúj a szél! – ugrattam, mert tudtam jól, hogy őszintén szereti a páromat.

Lassan elbúcsúztam életadómtól, és rohantam a virágárus felé, hogy összekészíttessem a gyönyörűséges csokrétát.

Nos, ebben is különböztem Életem Szerelmétől egyébként. Ő, ha beszabadult egy ilyen helyre rögvest otthon érezte magát. Össze-vissza mutogatott az eladónak, hogy onnan kér egy ilyen nárciszt, amonnan pedig egy olyan fréziát, és tekerjen köré emilyen zöldet és csomagolja amolyan papírba. Így gyorsan össze tudott állítani gyönyörű szép és nagyon egyedi csokrokat.

Én, ha bementem egy ilyen helyre legfeljebb annyit tudtam mondani az eladónak, hogy rakjon össze valami nagyon szépet. Ez most is pontosan így történt. A fél virágüzlet bele lett tömve egy csokorba, de az eredmény valóban lélegzetelállító volt. Tudtam, hogy ettől Call kibújik majd a bőréből örömében. Ettől, meg persze tőlem.

A szívem most hevesen vert… alig bírtam kivárni, hogy találkozzam vele.

A virágok felét hazaszállítmányoztam, hogy feldíszítsem velük a lakást, a főzéssel is megpróbálkoztam, de inkább a rendelt kaja mellett döntöttem az első szénné égett szárnyas után, amire mellesleg még Morgó is csak húzni tudta a száját. Nyelvet öltöttem rá, ő fújt egyet, és ezzel elintéztük a napi kommunikációt.

A rendelt hami gyorsan megérkezett, ízlésesen megterítettem, és azon kaptam magam, hogy már el is röppent a délután. Rendbe hoztam a vizuális és olifaktív imázsomat, felkaptam a csokrot, majd rohanvást indultam drágám munkahelye felé.

Picit elszámoltam magam, úgyhogy késtem, de nem baj. Az úttest másik felén láttam őt meg szintén virággal a kezében. Életemben nem éreztem ilyen teljességet és örömöt. Amint a lámpa zöldre váltott, elindultam felé, teljes mosollyal.

Rémült arcot látott, amikor megpillantott. Eldobta a kezében lévő csokrot, és futvást indult felém.

Nem értettem. Valami nem volt renden. Minden olyan gyorsan történt. Elfordítottam a fejem, és mire felfogtam az elém táruló látványt, már késő volt. Nem tudtam elugrani a felém száguldó busz felől.

Egy közönséges ember volt csupán. Jelentéktelen, és épp annyira értéktelen tagja a társadalomnak, mint mindenki más. Egy kisember. Egy ételfeldolgozó telepen dolgozott, 16 órában, a munka végeztével fáradtan hazatért, sötét és lerobbant otthonába, elolvasta a napi sajtót, amiben azonban soha nem talált semmi érdekeset, majd lassan elbóbiskolt.
Ő is pont olyan volt, mint mindenki más ebben a világban, ahol az emberek naphosszat dolgoztak, hogy fenntartsák magukat. Bőven az apokalipszis után volt ez. Mindenki tudta, hogy a Föld felszíne teljesen megsemmisült egy atomháborúban, mely a világ nagyhatalmai között tört ki, elpusztítva minden élőt odafent. Az emberek föld alatti barlangokba kényszerültek, városokat létesítettek itt, és elkezdtek dolgozni, a túlélés reményében. Az élet eleinte szörnyű volt, de lassanként kezdték megszokni az örökös munkát és gyötrődést.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Felkelt kényelmetlen molyrágta ágyáról, felöltötte szintén molyrágta, koszos ruháit, és elindult a telep felé, hogy folytassa mindennapi monoton és fárasztó munkáját. Már félúton járhatott, mikor a távolból kiáltozásra lett figyelmes. Elbújt egy betonkiszögellés mögé, én onnan figyelte, ahogyan egy fickó elrohant előtte, majd azután kettő másik. Ezek nem szokványos munkaruhában voltak, fekete, cseppet sem kopott formaruhát viseltek, „felügyelet” felirattal.
– Állj meg! – kiáltották a menekülő után.
– Neeeem! Kijutok! – üvöltött vissza a körülbelül 40 éves férfi, és folytatta a rohanást.
Kijut? Ugyan hova? Nincs kint semmi, csak fekete hamu.
– Mindnyájunkat megölnél! Ha nem állsz meg, lelövünk.
Az egymást kergetők már épp eltűntek volna a szeme elől, de ő nem bírt a kíváncsiságával, és utánuk eredt, persze csak úgy, hogy ne vegyék észre.
A menekülő férfi egy hosszú sikátorba futott be, aminek a végén rideg téglafal volt. Felkapott egy földön heverő vascsövet, és azzal ugrott neki, hogy szétverje a falat.
– Hagyd abba, te disznó! – ordította az egyik őr – Nem figyelmeztetünk többet!
– Mindegy! Már úgyis mindegy. – motyogta maga elé a férfi, és a következő csapása beszakította a téglafalat.
Pont ekkor egy dörgő hangot hallott, és a mellkasa éles fájdalommal robbant rá az előtte lévő, félig szétvert falra.
– Tudtam. – hörögte utolsó leheletével, amint a téglákba ütött lyukon átnézett, és összeesett.
– Szóltunk. – morogta az egyik őr és odaléptek a férfihez.
Ő még egy darabig figyelte a felügyelőket, hogyan röhögnek a halott felett, miközben rugdossák a testét, majd elrohant. Szíve hevesen dübörgött a mellkasában.
Aznap elkésett a munkahelyéről, ezért a napibére felét kapta csupán meg, de emiatt nem szólhatott egy szót sem. Akinek nem tetszett a rendszer, az könnyen úgy járhatott, mint reggel a férfi a sikátorban. Hiszen itt mindenki azon dolgozott, hogy ismét jobb legyen a világ, aki pedig ezt nem tette, élősködővé vált, fölöslegessé, akitől meg kellett szabadulni. Így hát mindenki vigyázott a munkájára, hiszen ez volt egyben az élete is. Nem voltak jók és rosszak, nem voltak gazdagok és nincstelenek… itt mindenki egyformán dolgozott reggeltől-estig, hogy fenntartsák az emberiséget.
Senkinek sem beszélt a reggel látottakról, a történtek azonban mégsem hagyták nyugodni, így, mikor lejárt a munkaideje, hazafelé ismét benézett a sikátorba. Addigra már eltűntették a hullát, csakúgy, mint a vérengzés összes többi nyomait, és a lyukat a téglafalon. Inkább csak ez utóbbi keltette fel a figyelmét, hiszen amikor a háza mellett a határfal megsérült, senki sem javította meg hónapokig, pedig a közterület-felügyeletnél rögvest be lett jelentve.
Akkor lehetséges talán, hogy ez nem olyan határfal, mint a többi? Gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat és tovább indult, hogy hazatérjen végre és lepihenjen. Elolvasta a napi sajtót, de semmi nem volt benne a reggeli lövöldözésről, és ezt meglehetősen furcsállotta. De mit is várt, hiszen az újságokban ilyesmikről sohasem írnak, csak arról, hogy miből mennyit kell termelni, hogy a következő évet átvészeljék az emberek. Azon az éjjelen szörnyűeket álmodott. Álmában ő rohant az őrök elől és őt lőtték szitává a téglafalnál, erre riadt fel legalább háromszor.
Reggel mikor felébredt egyáltalán nem volt kipihent. A szemei még az átlagosnál is karikásabbak és vörösebbek voltak, neki pedig semmi kedve nem volt kikelni az ágyból. De hogyan is gondolhatott ilyet? Megunta tán az életét? Felkelt végül, és most igencsak megszaporázta magát, hogy ezúttal nemhogy ne késsen el, de legalább egy fél órával előbb érjen be a telepre.
És a munka megint elkezdődött.
– Már nagyon elegem van az egészből. – súgta oda neki a kollégája, miközben a könyékig dagonyáztak a salátalében.
– Mi? –kérdezte ő értetlenül, ugyanakkor némileg megrökönyödve.
– Egész nap, egész évben dolgozunk, és nincs semmi. Érted! Azt mondják, kevés a kaja, a ruha, minden, amit megtermelünk, de én már nem hiszem el.
– Mi? – kérdezte megint, most már teljesen butának érezve magát.
– Valamelyik nap az ételkiadásnál voltam. – suttogta a kollégája – A kaja felét az egyik kamionba pakolták be, a másik felét pedig a másikba.
– És?
– Az egyik kamiont nem munkás vezette, hanem egy őr. Érted? Egy őr! Miért vezet egy kamiont egy őr?
– Nem tudom. – vágta rá a választ – De hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Lehet, hogy a többi őrnek vitte a kaját.
– Tényleg? Ez akkor is furcsa. Minden 20 munkásra jut egy őr, a kaja fele mégis az övék? Ez így nem jó…
– Hagyd már! – ripakodott rá – Nincs elég bajunk e nélkül is? Mi közünk hozzá?
– Ezért gürizünk megállás nélkül! Ezért szakadunk meg!
– Pofa be!
Ezzel letudottnak tekintette a témát. Nem volt kíváncsi a munkatársa nyavalygására. Ő elfogadta a helyzetet, hiszen változtatni nem tudott rajta. Mit tehettek volna ők? És egyáltalán, mi ellen? Ha idegeskednek megváltozik valami? Nem. Ugyanúgy föld alatti városokban fognak élni, ugyanúgy dolgozni fognak naphosszat, ugyanúgy rossz marad a világ, csak legfeljebb az őrök lelőnek párat közülük.
– Meg kell innen szöknünk. – lihegte a kollégája.
– Ugyan, hova mennél? – kérdezte ő – Hova? Egy másik városba? Ott is ugyanez van. A felszínre? Megölne a sugárzás, vagy belefulladnál a radioaktív hamuba! Nem maradt semmi! Csak ez! Ezt kell elfogadni! Vagy inkább megdöglesz?
Aznap már nem szóltak egymáshoz többet.
Munka után megint ellátogatott a téglafalhoz, ahol a férfit agyonlőtték, ezúttal azonban nem csak távolról nézegette, hanem egészen közel ment hozzá. Teljesen átlagos falnak tűnt, nem értette, mi oka lett volna bárkinek is ripityára verni.
A meglepetés akkor érte, mikor megérintette a falat. Az meleg volt, mintha mögötte valami hőforrás volna. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen itt, a föld mélyén hogyan is lehetne egy határfal mögött bármi is, ami melegít?
– Hé, te! – hallatszott a háta mögül egy hang – Mit csinálsz ott?
Halálra rémülten fordult meg. Egy őr állt a sikátor másik végében, fegyverét egyenesen rászegezve.
– Takarodj onnan azonnal! – szólt az őr ingerülten – Húzzál haza!
– Jó, jó, megyek! – dadogta remegő hangon, és elindult az őr felé. Szeme előtt a két nappal azelőtt történtek lebegtek, látta maga előtt, ahogy a falat csépelő férfi vére a téglákra fröccsen. Most teljesen leizzadt, kezei jéghidegek voltak. Reszketett a félelemtől. Azt várta, mikor hallja meg ismét azt a rettenetes dörgő hangot, de nem történt semmi.
– Meg ne lássalak itt még egyszer! – ripakodott rá az őr, amint elhaladt mellette.
Olyan gyorsan ment haza, ahogy csak tudott. Hetente csak egyszer lehetett fürdeni, hiszen spórolni kellett a vízzel, mert már abból is csak kevés maradt, és most volt ez a nap a héten, úgyhogy egy lavórba vizet engedett és megmosakodott a lehetőségekhez képest alaposan, majd vette a nem kevéssé koszos törülközőt és leült, hogy úgy törölje magát tisztára. Ezen a ponton nem bírta tovább. Rettentő zokogás tört rá. Csak ült a félhomályos, koszos szobában, a lavór előtt, amiben szinte fekete volt a víz a kosztól, és keservesen zokogott. Órákig nem tudta abbahagyni, ott aludt el, sírva, a széken.
Amikor felkelt, rémülten nyugtázta, hogy már több mint egy órája elkezdődött a munkaideje. Ez lehetetlen! Ezért… ezért lehet, hogy az egész hetet levonják.
Amilyen gyorsan csak tudott felöltötte munkaruháját, és rohanvást indult dolgozni. De nem jutott sokáig. Szinte rettegett attól, mit szólnak majd bent, és hogy milyen következményei lesznek a második késésének a héten. Ezért hát igen gyorsan útvonalat változtatott. A lábai ismét az ominózus téglafal felé vitték, és ezúttal ő ragadott a kezébe vascsövet, és ő kezdte el hevesen csépelni a téglákat. Maga sem tudta, miért csinálja, vagy, hogy mit remél, mit talál a fal másik oldalán… sőt, igazság szerint úgy gondolta, nem lesz ott más, csak egy barlangüreg, vagy a nyers föld, de nem hagyta abba a csépelést.
Rövidesen át is ütötte a falat, ami mögött valami könnyebb anyag, látszólag valami burkolólapok hátulja volt. Ezek még inkább sugározták a hőt, mint a tégla, amiben lassan akkora lyukat vágott, amin ő maga is kifért volna. Ezután jöhetett a burkolólapok leverése. Amikor az elsőt kiütötte, a fal túlsó oldaláról olyan fény áradt be hirtelen, hogy azt hitte, rögtön megvakul. Nagyot kiáltva esett a földre, kezeit a szeme elé rakva, de rövidesen újra látott. Ekkor már óvatosabb volt. Lassan kiütögette az összes burkolólapot, és miközben szemével hunyorgott, hogy ne vakítsa el a fény, majd mikor meg volt a járat kilépett, a fal túlsó oldalára.
Mindenhol fény. Nem értette, amit látott. Amikor felnézett, odafent… nem volt semmi. Kék volt. Lent, a földön mindent fű borított, és más növények, amiket ő nem igazán ismert. A fény az égből jött, valami nagy világító golyóból, ami olyan távolinak tűnt, hogy szinte lehetetlen volt, hogy a fénye elérjen idáig, és így felmelegítsen mindent. Rémlett neki, hogy gyerekkorában hallott a szüleitől történeteket, hogy réges-régen, még jóval a háború előtt valami Nap nevű dolog adott fényt a világnak, ez volna tán az? A levegő olyan friss volt, amilyet még sohasem tapasztalt azelőtt. Álmodik talán?
Pár méterre a férfitól, a mezőn szőke hajú kislány játszott, fehér ruhában, vidáman ugrándozva. Ő közelebb lépett a lánykához, de nem szólt egy szót sem. A kislány felnézett a férfire, aki tiszta kosz volt, arca ráncos, és borostás, de nem ijedt meg.
– Én Julie vagyok. – mosolygott – Téged hogy hívnak?
– AS-1021-532. – felelte ő.
– Hmmm? Tényleg ez a neved? De fura! – nevetett vidáman a kislány.
– Tényleg. – mondta vontatottan – A Julie név is furcsa.
A kislány ezen is jót nevetett.
– Julie! – hallatszott egy lágyan csengő női hang a távolból – Mit csinálsz?
A kislány a hang irányába fordult.
– Nézd anya! A bácsi a föld alól jött elő. És nagyon mókás neve van!
– Hol vagyok? – kérdezte a férfi, a közeledő nőre nézve – Kik maguk? Mi történik itt? Miért? Miért ilyen szép idefent minden?
A nő is makulátlanul tiszta ruhát viselt, csakúgy, mint a kislány, látszott rajtuk, hogy semmiben nem szenvednek hiányt. A hatalmas ház, amerről jött, szép volt, és szintén mentes minden kosztól, csakúgy, mint a város a távolban.
A nő döbbent arcot vágott. Hogyan juthatott fel egy munkás? Hogyan merhetett feljönni, és hol voltak a felügyelők?
– Ő egy dolgozó, kicsim. – mondta az anyuka, Julie-nak.
Ekkor a férfi megértett mindent. Nem szólt egy szót sem. Megfordult, és visszament a sikátorba, onnan pedig a telepre, hogy folytassa a munkát. Aznap nem fizettek neki semmit a késése miatt.

VÉGE