Sohasem jártam az aradi gőzfürdőben. Két vagy három évvel az alább elmesélendő történet után, egy utcai téblábolás közben láttam meg a táblát, hogy hát ez az, ide kellett volna jönnöm akkor. Különben soha, semmilyen gőzfürdőben nem voltam, és mivel ma már a privát fürdőszoba a divat, azt hiszem, nem is fogok. Lehet, hogy már gőzfürdő sincs.
A nyolcvanas évek első felében Arad egyik hírhedt középiskolájába jártam, akkor sokak szerint az volt a leggyengébb, de biztos, hogy ott volt a legjobb tanári kar, bár ezt csak a beavatottak tudták. Minket éppen a kőolaj-kitermelés fortélyaira oktattak, és még sok egyéb érdekes dologra, meglehetősen kétes sikerrel. Állítom viszont, és tanúm is van rá, hogy olyan szép geológus tanárnőt ma már csak filmekben lehet látni, kár, hogy a moldvai dialektusát elég nehezen értettük…
Az iskolánál már csak a kollégium volt hírhedtebb, és rendesen utálta is mindenki, aki akkor benne lakott. De hát ez törvényszerű, az egész országot utálta kb. 20 millió ember. Volt valami nagyon megalázó abban, ahogy reggel hétkor a kollégium előtt kettes sorokba rendezett a pedellus, és elmasíroztunk a pár száz méterre levő iskolába. Még a rendőrök is szánakozva néztek, pedig az ő szánalmukra nem sokat adott senki. Ha délben késett az ember, nem kapott ebédet, hogy barátai is volnának a városban, esetleg könyvtárba, moziba is elmehetne, arról nem tudott senki. A kollégium valójában nem is volt olyan szörnyű. Kizárólag olyan dolgok történtek, amelyeket 40-50 összezárt kamasz egymással el tud művelni: a nagyobbak terrorizálják a kisebbeket, a kisebbek a még kisebbeket, azok a legkisebbet. Egzakt szabályok és a hierarchia szigorú betartása mellett. Sajnos a legkisebb én voltam. A pedellus meg hülye volt, de erről később…
Mivel a rendetlen, koszos, vidéki fiatalemberek tisztálkodása, fürösztése a kollégium személyzetét megoldhatatlan feladat elé állította, az volt a bevett szokás, hogy hetente egyszer kisebb csoportok ellátogathattak a közfürdőbe. Ez délutáni kimenőt jelentett, másfél-két órát lehetett csatangolni a városban felügyelet nélkül, és ez maga volt a szabadság. Az ingyen fürdőjegyet eladtuk, komoly klientúra volt, került így némi zsebpénz is. Jól ismertük azokat a kocsmákat, ahol kiskorúaknak is adtak sört, bár ezt a törvény akkor is szigorúan tiltotta. Sosem a törvénnyel van baj, hanem azokkal, akik az előírt látszatot nem tudják fenntartani. Kevés olyan bentlakót ismertem, aki járt a közfürdőben. Ezt nagyjából mindenki tudta, csak a pedellus nem, bár ő is gyaníthatott valamit, mert visszaérkezéskor mindig szúrópróbát tartott, ellenőrizte, hogy nedves-e a törülköző. Ő sem tudta, mi sem, hogy a gőzben adnak törülközőt, illetlenség, ha az ember a sajátját használja, mert ez a bizalmatlanság jele. Tehát a kocsma vécéjében mindig meg kellett vizesíteni a törülközőt.
Azon a nevezetes délutánon öt óra tájban a gőzbe indultunk: én, a legkisebb, és a nagyobbak, vagy négyen. Hétig szólt a kimenő, de ha nyolcig visszaért az ember, kisebb ordítással, fenyegetőzéssel megúszta, ha kilencre jött meg, az soron kívüli konyhaszolgálatot jelentett, kilenc után csak a legnagyobbak mertek kint maradni, de tőlük a pedellus is tartott. A fürdőjegyen túladtunk, ittunk egy sört, adtam a fiúknak kölcsön egy kis pénzt, csak az első hetekben hittem, hogy nem veszik el erővel is, ha kell nekik. Azután ment mindenki, ahova akart. Nem emlékszem, hol jártam, de nagyon jól telt az idő, és kilenc után értem a kollégiumba. Pedellusunk tajtékzott. Rendesen püfölte a többieket, ezektől éppen nem félt. Úgy tűnt, rólam közben meg is feledkezett, de amikor felbukkantam, elsápadt. Különben cingár alkat volt – valaki fontos ember félresikerült gyereke –, neurotikus, és azt hiszem, az egész pedellusi karrierjét kudarcként élte meg. Nagyot ütni nem tudott, az áldozat csak megrázta magát, vigyorgott, és ment tovább. Számoltam is már, hány nap konyhaszolgálatra ítél, ez hány matekóra. Áldás volt a konyhaszolgálat, utána csak jelentgette az ember, hogy múlt órán nem volt. Különben is hiába jártam én matekórára.
A kiosztott pofonok után a pedellus elbocsátott minket. Egy ideig még ordított, de azután elcsendesedett. Tudtuk, hogy hülye, nem is hibáztatta őt senki, csak azt átkoztuk, aki pedellusnak felvette. Már szinte aludtam, amikor hívatott. A függőfolyosó végén, a vécé mellett volt egy kis szobája, néha ott is aludt, délelőttönként oda vitte fel a nőjét vagy menyasszonyát. Nagyon szép lány volt, és még a 120 kilós szakácsnő is csodálkozott, hogy ilyen hülye pasival jár. Amikor beléptem a szobájába, valahonnan oldalról, a szekrény mellől ugrott nekem és gyomron vágott. Idejében megfeszítettem a hasizmomat, edzésben voltam, ha boksz-zsáknak használják az embert, attól még nem lesz jó bokszoló, de egy idő után már nem fél az ütésektől. Azt hitte, hogy rosszul kell majd lennem, gyorsan lenyomott egy székre, kivárt, arcomba világított az éjjeli lámpával, és előjött az aduval. Valaki arról tájékoztatta őt – kezdte –, hogy a fürdőben, miután fürödtünk, valamelyikünk sört ivott a bárban vagy büfében. Addig nem tudtam, hogy van ott is kocsma. Nekem azt kell szépen, őszintén elmondanom, hogy ki volt az, aki sört ivott közülünk. Ha szépen elmondom, semmi bántódásom nem esik. Senki nem ivott sört, válaszoltam. Meg akart ütni, de ezt nem vártam meg, a szekrényhez hátráltam és védekező állást vettem fel. Annak sem esik bántódása, aki ivott – folytatta –, csak ő tudni akarja, neki az ilyesmit tudnia kell. Jelenteni is kellene, de nem fogja. Ha viszont nem mondom el, akkor majd holnap az igazgató előtt… Mert ő tudja, hogy nem én voltam, de az igazgató nem tudja. Tehát ha elmondom, akkor nekem semmi bajom nem lesz. De írhat a szüleimnek is, ha úgy gondolom. Különben a többiek már elmondtak mindent. Ő csak azt akarja tudni, őszinte vagyok-e. Klasszikus rendőrfogás: bemárthatod a cimborádat annak reményében, hogy te megúszod, zérus-értékű játszma, vádalku stb. Csakhogy én akkor nem olvastam még a vonatkozó szakirodalmat. Azt nem mondhattam, hogy nem is voltunk a gőzben. Magamra sem vállalhattam a dolgot, mert először is én nem ittam sört a gőzben, és ő is azt mondta, hogy nem én ittam sört a gőzben. Tudtam, hogy egyetlen rossz szó, és a nagyok laposra vernek. De attól, amivel fenyegetett, hogy igazgató meg szülők, jobban féltem, mint a nagyoktól. És nem tudom, miért. Az igazgató nagyon rendes ember volt, és a szüleimre sem lehetett panaszom. Tehát a legegyszerűbb vagy legolcsóbb megoldást választottam: Sanyi, Sanyi ivott sört.
Jól van, mondta a pedellus, és orrba vágott, nem erősen, csak úgy. Sanyi viszont nagyon orrba vert, öt perc alatt akkora lett az orrom, mint egy krumpli, de a borogatás segített, csak fájt még egy hét múlva is. Sanyival különben semmi bajom nem volt, még kedvelt is, én voltam az egyetlen, akin a két cselgáncsfogását be tudta mutatni. Ennyit tudott. És akkor valami rendkívüli dolog történt. Fuldokoltam a szorításban, Sanyi lihegett és káromkodott fölöttem, a többiek körülálltak, nézték, majd valaki azt mondta, hogy: elég. Sanyit leszedték rólam, nem hiszem, hogy megfojtott volna, de nem is nagyon védekeztem. Nagyjából igaza volt. De olykor a tizenévesek igazságérzete sokkal pontosabb, mint bárki hinné, még az ilyen elátkozott helyen is. A tanácskozás elég sokáig tartott, sok dolgot kellett tisztázni. Az ítélet így hangzott: ha Sanyinak bántódása esik, kirúgják az iskolából vagy valami hasonló, akkor laposra verjük a pedellust, együtt, mind, én ütök elsőnek, mondtam harciasan, de mások szerint ez a Sanyi dolga; ha meg nem lesz semmi komoly, akkor bekenem a pedellus szobájának ajtaját azzal a bizonyos anyaggal, ami erre fölöttébb alkalmas. Különben is megérdemli. Meg így Sanyival is kvittek leszünk. Ez nagyon fontos.
Az ügynek – amint az várható is volt – semmilyen következménye nem lett. De vészesen közeledett a határidő, amikor bosszút kellett állnom a pedelluson. Nem volt kibúvó. Hajnalra időzítettem az akciót, hajnali ötre, amikor az első villamos eldübörög a szomszéd utcában, és sem a szakácsnő, sem a pedellus nem érkezett még meg. Sikerült fel is ébrednem, és azonnal a vécébe indultam, hogy a szükséges anyagot beszerezzem, vagy magam állítsam elő, ha kell. A függőfolyosón kellett végigmennem, a pedellus szobája előtt, gondoltam is, hogy megnézem jól, nehogy elvétsem. Óvatosan csoszogtam, és az ajtó előtt valami ismerős bűz csapta meg az orromat. A derengő fényben észrevettem, hogy valaki megelőzött. Be volt kenve a kilincs alaposan, alul, felül, a kulcslyukba is jutott, és egy hatalmas Z betű barnállott a világos ajtón, mint a filmben: Zorro. Nagy kő esett le a szívemről. Először gondoltam arra, hogy mégiscsak van gondviselés, ha nem is keresztényien jár el mindig.
Még nem sikerült visszaaludnom, amikor vérfagyasztó női sikoly rázta meg az egész épületet, utána kiabálás, ordítozás hallatszott, és a 120 kilós szakácsnő alkatát meghazudtoló tempóban elindult fel a lépcsőn. Kisebbfajta földrengéshez volt ez hasonlatos, Richter-skála szerint 1,5-ös – tanultam geológiát. Azután a szakácsnő teli torokból felnevetett, és vihogott, hörgött, csukladozott, ahogy csak a testes nők tudnak. Állt a pedellus nője vagy menyasszonya a függőfolyosón, egyik kezében a retikülje, a másik meg olyan furcsa pózban, az ég felé emelve, mintegy segélykérően. Az arca kékes, lilás – nyilván a hajnali derengés miatt –, aztán elejti a retikült, és potyogni kezdenek a könnyei, zokog, visít és elrohan. Pedig olyan szép nő volt. A bentlakók egyenként jönnek ki a folyosóra, ingben, gatyában, kinek ahogy sikerül, mert ezt látni kell…
Az esetet nem követte sem nyomozás, sem megtorlás. A pedellus ugyanolyan hülye maradt, de a nőt nem láttuk többet. A szakácsnő azt mondta, jobb ez így mindenkinek. Néhány hónap múlva gőzfürdőjegyet már nem adtak, nem tellett rá. Az élet ment tovább a maga útján. Sokan vannak, akik máig azt hiszik, hogy én kentem be az ajtót. Akkor megtettem volna, egészen biztos. De jó, hogy nem én voltam. Különben ezt a történetet most nem írtam volna meg.