Létezik olyan, hogy egy szöveghez való kritikusi hozzállás, s ha létezik, akkor miként? A legkevesebb talán, amit egy kritikusnak egy szöveggel kapcsolatban meg kell valósítania, hogy megpróbál játékba kerülni vele. Hiányolom ezt a játékot… Pontosabban azt hiányolom, hogy gyakran nem partnerként lép be a kritikus őszentége ebbe a játékba. Mintha ezt a játékot csak valamiféle előzetes ideológia birtoklásával és kőkemény érvényesítésével lehetne megvalósítani. A kritikus gyakran úgy játszik a szöveggel, hogy közben saját maga nem lép be játékosként, mivel nem engedi meg, hogy a szöveg vele játszon. Ha létezik még olyan hazánkban, amit úgy nevezhetnénk a “jóakarat hermeneutikája”, akkor annak legfőbb ismérve éppen ez a megengedés lenne. Esterházy a Harmonia több pontján elmíti a magyar játék (játszás) példájaként a Ki nevet a végént élesen megkülönböztetve német párjától. A játékot tényleg csak komolyan lehet játszani, de nem azzal a komolysággal, amit az említett játék magyar változata tükröz. Bár kedves olvasó, előbb – utóbb úgyis megérted, hogy ebben a kérdésben sajnos nekem van igazam, és véletlenül sem azon alapul igazságom, hogy milyen kérdésirányból közelítettem meg ezt a problémát. Például mennyire sokat lendíthetne a magyar politikai elit óvodai légkörén, ha a két oldal hagyná egy kicsit a másikat is játszani. Nálunk ez úgy működik, hogy négyévenként az egyik oldal megkapja az összes játékot, míg a másik bagázs a sarokba állítva konstrukív ellenzékieskedik, miközben azzal nyugtatgatja magát, hogy a végén úgyis ő fog nevetni. Lehetséges, hogy egyszerűen csak az a baj, hogy nem magunkat, hanem magát a játékot kellene komolyan venni. Az olyan játékokat, mint például parlamentáris demokrácia, vagy kritikaírás.