Húsz lépés

 

Automatic Love. Az ezüstnyíl a kicirkalmazott ezüstszívben a néni nyaka fölé mutatott.

Katja elképedt. A néni a rózsaszín, talán az unokától levetett pólóra egy zöldesbarna otthonkát húzott. A fején virágmintás kendő, a lábán cápamintás strandpapucs. De már percek óta ott ácsorgott a kisbolt előtt, mire összefutott egy olyan bagolaival, aki hajlandónak látszott vele beszélgetni.

– Hát persze, hogy ismertem a Szabó Gyöngyit. Ki ne ismerte volna? – morogta és foghíjasan rávigyorgott.

Futóbolond lenne? Katja az öregasszony metszően kék szemébe nézett. Ugyan, dehogy. És mért dobna ki valaki egy teljesen használható pólót? Talán a szívek miatt? Nevetséges.

És mért gondoljuk, hogy a szegények nálunk is öregebbek?

Fél kiló kenyér, tejföl, fél liter tej, bele az agyongyürkészett nejlonzacskóba.

Igen, már kértek a faluba körzeti megbízottat. De ott fenn a fülük botját nem mozdítják. Talán ha majd egyszer halomra ölik őket. Talán ha majd egyszer az összes gyereket elrabolják.

Katja döcögősen sétált mellette, és azon töprengett, mi lenne a helyes: úgy tenni, mintha az illetékesek füle lenne, vagy másképp megkörnyékezni… De a feltevésen elmosolyodott: ugyan ki akarná ezt a szegény özvegy Tuskanecznét halomra ölmi?

– Külföldi, ugye?

Katja magyarázkodni kezdett. Hogy ő nem úgy, nem egészen. Kéthetes korában sodródott ki az édesanyjával Németországba. Az első hírre, hogy a vőlegénye életben van, az édesanyja nekivágott az ismeretlennek. Igen, akkor már kezdték a svábokat kitelepíteni. Az ő édesanyja megúszhatta volna, de ment a többiekkel. A szerelem…a szerelem, ugye.

Egy gazos, csálén az utcára könyöklő porta előtt odalépett hozzájuk egy szakállas, marcona fiatalember.

– A kedves fia, ugye?

A néni elborzadt.  

Az ő gyerekei külföldön vannak, nem is kívánkoznak vissza ebbe a nyomorúságba. Ez csak a Karcsi. Visszajött a városból, egy kicsit meghúzódik nála, egy kicsit tesz-vesz, míg rendbe nem jön az egészsége.

Ez a Karcsi a házban is otthonosan tett-vett. Otthonosan nyúlt a demizsonhoz, és otthonosan töltött magának. A szerelem…a szerelem, ugye.

Katja hagyott egy kis időt arra, hogy a néni kifújja magát.

– Azt a régi gyerekrablási ügyet szeretném felderíteni. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen okos, fiatalos asszony még sok mindenre emlékszik.

És Tuskaneczné tényleg sok mindenre emlékezett.

Nem, az a szegény Szabóné nem volt idevaló. Valahonnét a városból jött, valakinek a fia vagy a sógora hozta ide. De mit is számít ez? Aztán ez a szegény Erzsike – annyi sógor, apa, fiú után – végül a Szabó Sanyihoz ment hozzá. Egy fészert átalakítottak, megvették a tévéjüket: és ilyenkor már nincs tovább, az ilyen Szabóné-félék húszévesen megöregszenek. Csak nézik kigúvadt szemekkel, hogy rakoncátlankodnak az amerikai sorozatokban az idősebbek.

Tuskaneczné nemcsak szórakoztató mesélő volt, hanem mintha az otthonka, a papucs, a fejkendő dacára nem lett volna igazi Tuskaneczné. Ahogy belemelegedett a beszédbe, a tájszólás is lefoszlott róla.

Ebben a Szabónéban, mesélte, nem volt semmi sem érdekes, csak a kislánya. Gyöngyike nemcsak igazi szépség volt, hanem valami különös, szívszorító kedvességet árasztott. Talán mert már az a kicsi lány is tudta, hogy nem éri meg a felnőtttkort.

Szabó Gyöngyi halálos beteg volt. Életmentő műtétre lett volna, de ezt ilyen nagy gyerekeken már csak nyugaton végzik el. Szabóné írt a tévéknek, a rádióknak, híres rocksztároknak, tévébemondóknak, írt mindenhová, mindenkinek, ontotta a könyörgő leveleket, küldözgette ide-oda a Gyöngyike képét, hogy összekaparja a műtétre valót. Sírt, rimánkodott, de mindenhol csak hitegették. Régebben sok őrskútinak volt a faluban szőlője, hát ők is próbáltak mindenfélét. És volt egy rendes, ittlakó pap a faluban, hát az írt a püspököknek, írt a kiöregedett sportolóknak, a kiöregedett nemtudomkiknek. Mindenki csak jót akart, mindenki csak együttérzett, és a sok-sok együttérzésből ki is telt volna néhány igen szép koszorú a Gyöngyi sírjára…

Lám-lám,  Tuskaneczné epével főz.

– Szabóné fényképeket is küldözgetett?

– Gyöngyi írni-olvasni alig tudott, úgyhogy a bizonyítványát nemigen küldözgethette. Persze olyan nagyon rossz tanuló sem volt, hiszen ki buktatott volna meg egy ennyire beteg gyereket?

Ezt már a szakember mondta, a pedagógus, nem a bolt előtt bambán ácsorgó, rózsaszín pólós parasztasszony.

Tanítónő netán? No de hogy süllyedhetett idáig? Ez a rémes otthonka, ez a rémes papucs, a foghíjas mosoly, ez a városból kikergetett Karcsi. A napfény óvatos köröket rajzolt a viaszkosvászonra.

– Nem volt ennek a Szabónénak a lányon kívül senkije. Szabó Sanyit már elvitte az alkohol.  Ő meg egy hónappal élte túl a lánya eltűnését.

Minden történet mögött ott van egy másik történet.

– Nem merült fel, hogy Gyöngyi a barátaival lógott el?

– Nem az a fajta volt, higgye el. Ha csak húsz lépést megtett, le kellett ülnie.  Pihegett, kiverte a víz a homlokát, kapkodta a levegőt, fájt a szíve.

Nem az a fajta, töprengett Katja. Még az is lehetséges, hogy Gyöngyit szánalomból csalták el. Nyugaton még megműthették volna… Mert mire megy egy pedofil egy ennyire beteg gyerekkel? Egy kislánnyal, aki húsz lépés után már pihegni kezd?

Vagy éppen ez…? Katja megborzongott.

–Ha valaki iszik, ha nem eszik, nem alszik, akkor sem tudja magát azonnal elpusztítani. Egy hónapba telt, mire a szegény Erzsit elvitte a szívroham. Mert ő aztán nem hitte, hogy egy ilyen ennyire gyerek elment valahová bulizni… Gyöngyi magával vitte a téli ruháit, az iskolai bizonyítványát, de még a kórházi zárójelentést is. Melyik kislány megy el orvosi papírokkal csavarogni? Csak egy utolsó, egy hitvány rendőr képzel ilyet.

Belecsapott az öklével a levegőbe, a düh már szinte sistergett belőle.

Katja látott már ilyet: egy kis közösség belelovalhatja magát annyira egy eltűnt gyerek utáni hisztériába, hogy képtelen továbblépni. A falunak már az is megváltás lett volna, ha megtalálják a holttestet.

Karcsi – az élettárs vagy szomszéd – az udvaron tett-vett dülöngélve. Felemelt egy ládát, egy másikat arrébb húzott, belekukkantott, feltette, letette, aztán elunta.

Kire gyanakodott ez a Szabóné, míg az álmatlanság őrjítő köreit rótta?

Tuskaneczné megrántotta a vállát. Mert honnan is tudná? Akkoriban még nem zárták be az itteni iskolát. Akkoriban még nem lepett el mindent az álmatlanság és a szegénység. Akkor még nem álltak „egy szinten” Szabónéval. – Csak arra emlékszem – mondta –, hogy Szabóné valami gyerekkönyvet keresett. Egy mesekönyvet, amit a temetés után kiloptak a házából a gyerekrablók…

Mesekönyvet? Hát ez végképp nagyon zavaros történetnek tűnt…

– Nem volt sok könyve ennek a szegény Gyöngyikének. Nem is hiszem, hogy ő vagy az anyja esténként olvasgattak volna

De hát ezt Tuskanecznéről is nehéz volt elhinni. Haragvonal a homlokán, gyászkeret a körmein. És elmúlt a meglepetés varázsa, már nem élénkítette föl, hogy egy külföldi nővel társalog a konyhájában. Trrrk-zszszsrrr, trrrrk-zszszsrrrr. A hátuk mögött zihálva erőlködött egy ősrégi hűtőszekrény.  Automatic Love. Igen.

Karcsi szép lassan visszatámolygott a konyhába: – Nem inna meg velünk valamit?

Gondolatban Katja már összevetette Szabó Gyöngyi „hajlékát” Szencziék sarokházával, Dér Sándor elegáns városi villájával, Dohák Éva lakótelepi otthonával.

–És mi lett Szabóék hátrahagyott motyójával? Kihez kerültek Gyöngyike ruhái? A játékai?

Tuskaneczné bágyadtan elvigyorodott:

–Ezt kérdezte az a pesti nyomozó is. Aki eljött ide is a műkincsek miatt nyomozni.

Katja szeme elkerekedett, mintha a dülöngélő Karcsi a háta mögött elkezdett volna cigánykerekezni.

– De azt a régi házat lerombolták. És ki tudja, hova szórták szét a lomokat? Az a pesti detektív se talált semmit.

 

Korábbi részek:

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 

http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

        

 

9 thoughts on “Húsz lépés”

  1. Visszajelzés: Apák, utak | ÚjNautilus

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.