1.

Azon az éjszakán, amelyen elárultattam, de még mielőtt a policok a kopott, piros ingemben óvatosan halálra vertek volna, és kimondták volna az ítéletet, elhagytam a tett helyszínét, és zavaromban elfutottam a falu fölötti legelők irányába. Amikor az eszenyei vízimalmokat nagy ívben kikerültem, nehogy a kutyák szagot fogjanak és baunkolni kezdjenek, de belegabalyodtam egy lekaszálatlanul hagyott árpaföld havas bogáncsrengetegébe, még azt hittem, van hová menekülnöm, mivel azt is hittem még, hogy ártatlan is vagyok. Arcomról patakokban omlott verejték, két öklömet szorítottam erősen, ahogy futottam, mintha még mindig verekednék valakivel, a hideggel, a pálinkával, ami még mindig ott bizsereg az ereimben. De a szájamban is érzem még a pállott, kellemetlen ízt, pedig jó nagy lélegzetekben kapkodom a jeges levegőt, miközben látom magam előtt az egész jelenetet, kívülről, mintha nem is vettem volna benne részt, mintha csak föntről nézném az egészet, és el sem tudom képzelni, egyelőre, hogy végül mégis nekem magamnak kell elszámolnom.

Nem, nem gondoltam semmi ilyesmire, amikor a legelők felé vettem az irányt. Egész egyszerűen ösztönösen cselekedtem, érted, mert tudtam, ahol eldördül egy puskagolyó, onnan a legjobb a lehető leghamarabb elhordani az irhánkat, de még egyáltalán nem számoltam azzal, hogy a puska esetleg az én kezemben is eldördülhetett. Hirtelen olyan csönd lett az éjszakában, hogy már akkor kétségessé vált a lövés jelentősége. Valami más történt ott. A két policot magukon kívül rángattuk ide-oda, már nem védekeztek, csak ordibáltak és fenyegetőztek, hogy mind a négyünket börtönbe rakatják, amire Bajkó még inkább bevadult, az egyiket az egyenruha gallérjánál fogva kezdte vonszolni a patak felé, hogy belemártogassa a fejét a jeges vízbe, s akkor máshogyan fogsz majd beszélni, te ganyéláda. A másik menekülni próbált a közeli rendőrőrs felé, de tíz lépés után Bakos érte utol, csak úgy, futtában vágta hátba, hogy belebucskázott egy hóval teli árokba. Hova futol az anyád istenit, te böjti maszkura, megtanítlak mindjárt, aztán futkározhatol a havon, mint a pipe.

Az istennek nem tudtam kikeveredni ebből a bogáncsosból, ahelyett, hogy futottam volna, csak vonszolódtam, mert a parlag indái a hó alatt keresztül-kasul szerteágaztak, szőnyeget képezve a megfagyott talajon, amire csak úgy puhán hullott rá a hó. De a test súlyát már nem tartotta meg ez száraz inakból font növényháló, hanem a szegecselt marhabőr bakancs keresztült hatolt rajta és elsüllyedt, mintha semmibe lépne, majd azon nyomban bele is gabalyodtam az indákba. Mert hát nem olyan egyszerű az, egyszerre tisztába jönni a dolgokkal, mérlegelni és lépni, pláne ha az ember ivott is egy pár kupicával, az ember először ott van, azt hiszi, hogy nem történhet baja, vagyis még nem hisz semmit, csak később kezd el töprengeni. Meg aztán világ életemben indulatos ember voltam, el-el járt a kezem.

Egy idő után aztán csak kikeveredtem abból a bogáncsosból, de futottam addig vagy tíz kilométert. Olyan fáradt voltam, mint a kutya. Még akkor nem voltam szín józan, de már tisztult. A vízimalmok után már nem volt semmi, csak a holdvilág meg a havas dombok. Az események még mindig össze-vissza gomolyogtak a fejemben, csak most már az is beleszövődött a képbe, ami utána következett, hogy rohanok át a havas mezőkön. Mert akkor még nem lakott a faluban a nagyapám. És ez okozhatta, hogy kezdtem egyre tisztábban látni, mert hova futok én most. Ezek úgy is elkapnak. De még mindig futottam, mint a töketlen kutya, a torkom befagyott kút, úgy kiszáradt a fagyban. Akkor egy pillanatra olyan hitványnak éreztem ott magam, mert hátra-hátra néztem, hogy nem jönnek-e már utánam, de már magasan voltam, és láttam, hogy a faluban már nem pislákolnak a lámpák, éjjeli kivilágítás nem volt akkoriban. Hát mit keresek én télnek idején, karácsony este a mezőn? S ez már jócskán a józanságnak volt a jele. Mert ugye akkor mi győztünk, és az volt a borzasztó. A lövés pillanatában erre mind a hárman rájöttünk, mert az a pisztoly nem a polic, hanem az én kezemben sült el. Bajkó elengedte a polic nyakán a resztungot, vagy tizenöt-húsz méterre megállt, megfordult és elkezdett nézni. Bakos, a bátyám is kipattant a sáncból, ahol a másikat nyuvasztgatta, ő is megállt, úgy nézett, mint egy szobor. Már nem mintha nem akartunk volna győzni, vagy nem vertünk volna meg addig is néhány embert. De a polic az más. Az nem ember.

A patak következett, azon is át, mint a farkas, egyedül. Mert mi tizenketten voltunk testvérek. Nem volt mit enni. Döngölt padló, hideg. El sem tudod képzelni. Akkor így éltünk, egyáltalán nem voltunk felvilágosultak. Az ember nem kérdezett. Jöttek, elvitték a gyermeket, a marhát, az ember nem kérdezett semmit. Sokszor még a gyermeke temetésére se ment el az ember. Nem az ő dolga. Meg volt tiltva. Kilenc évesen mentem szolgálni. Akkor is egy patakon vagy folyón mentem át, megszomjaztam. Vágtam egy léket a jégen, de a jeges víz a szemembe csapott. Azóta könnyezik. És mindenféle seb. A halántékomon. Már nem is emlékszem. Verekedős voltam. De hova az istenbe futok? Nagyapám meg sem tud mozdulni. Sokat éheztünk mellette. Nem tudott az dolgozni már akkor. Megálltam a havas mező közepén. Aztán félkörben megfordultam.

Az éjszaka valahogy megnyugodott, nem éreztem az űzést, nem éreztem én semmit se. Kijózanodtam. Az olyan, mint amikor kiérsz a tisztásra. Mögötted a rengeteg, az erdő, a vadon. Nincsen ott semmi, amitől félni lehetne, ha jobban meggondolod. A hó olyan közönyös, mint a hegy, s a hegy, mint a völgy, s a völgy, mint a jég. Tél van. Beláttam, igaz, furcsa gondolat volt, hogy én tehetek róla, hogy belegabalyodtam a bogáncsosba. Meg kellett értsem, hogy a föld, a talaj nem akarja az embert megfojtani. Csak ha rossz helyre lépsz. De te lépsz. S akkor nem tehet ő se mást. Az én nagyapám nem tudott dolgozni, ezért folyton belégabalyodott a bogáncsosba, s ott is maradt mindörökre. Beteg volt, beteg a lelke. Kilencévesen én léptem. És azóta is. Jó sokszor bele a bogáncsosba, s aztán ki belőle. De nekem valahogy volt választásom, ilyen ember voltam. Mert ilyennek születtem. Nem mindenki választhat, de én választhattam. Különben nem tudom. De mikor már késő volt, akkor értettem meg, hogy választhatok, hogy az a fajta, aki vagyok, választhat. De már késő volt, mert akkor már bele mentem a bogáncsosba, s igaz, hogy kimásztam belőle, de ez csak rövid ideig tart, legfeljebb ma reggelig. Mert azon az éjszakán én elárultattam, hogy ki és micsoda által, azt én nem tudom. Megroppant a világ, már nem én uralkodtam. A törvény uralkodott.

Pedig hát egyetlen lövés volt az csak a vak éjszakába. A levegőbe lőttem. Nem akartam én senkit meglőni, csak hát a vérem, szó, ami szó, verekedős voltam. A törvény pedig igazságos, vagy igazságtan, én ezen soha nem gondolkodtam. Valamit tudtul adtam a lövéssel, és ez történt akkor. Hogy győztünk, én hírül adtam. Márpedig törvény szerint nem szabad győznünk, ilyen nincs. Mert azt lehet, hogy okoskodsz, kiskapukon mászkálsz, oldalba bököd a policot, s az úgy csinál, mintha nem venné észre. De olyat ne csinálj, hogy legyőzöd a törvényt és a levegőbe lősz. A törvény effektíve legyőzhetetlen. Mármint effektíve. Belül aztán gondolkozhatsz, hogy legyőzted a törvényt, mert hogy te szabad vagy. De kifelé nincs ilyen. Ne lövöldözz. De én lövöldöztem, és menten úgy éreztem, hogy a nagy havas legelő, a közömbös éjszaka most mocorogni kezd, és elkezd kúszni felém a hegy felől a bogáncsos, suvad le a hegy hátáról, mint a drótszőnyeg és mindjárt reám terítkezik, s akkor nincsen ahova, valaki fentről küldi alám a bogáncsost, a törvényt. De nem féltem. Ott voltam, ahol voltam, a határán az egésznek. Nem valami erőszak volt ez, csak éppenséggel elkerülhetetlen. De láttam ezt, és a határon maradtam, nem gabalyodtam teljesen bele. Elkezdtem lépkedni és többé nem néztem hátra, de tudtam, hogy a sarkamban a bogáncsos, és mindig épp időben emelem a lábam, hogy még nem fogja le, és azt gondoltam, ott lesz, az egész falura ráborul a törvény miattam, mert én most visszamegyek a faluba, és a bogáncsszőnyeg, amibe a törvényt gondoltam, mind jön utánam a mező teljes szélességében. Hát megfordultam a falu felé, nyugodt voltam, józan.

A vízimalmoknál ugatni fog a kutya. Vagy kettő-három. Ezek itten baunkolni fognak, de hát félek én? Karácsony van, de már aluszik az egész. A nagyapám, akitől ezt örököltem, vízimolnár volt, módos ember. Örökösen dolgozott, tisztelték, míg le nem bénult. Lázár volt, ahogy én. De te már semmit se tudsz. Lázár. A vízimalmok még sehol se voltak. Csak indulnék, de még állok. Azt gondolom, a vízimalmoknál már szinte otthon vagyok, de még valami odaszögezett. A marhabőr bakancsom úgy áll a kemény havon, mint a ház. Nem fognak el, itt állok. Valami árnyék suhan a havon, de nem nézek oda. Most aztán nem. Megroppant valami, a világ, de még áll. Tartom. Mellemmel feszülök neki a törvény falának és tartom, én tartom a törvényt. Olyan ez a hideg, mint egy fal, olyan itt a törvény, mint a fal. A tél hidege vesz körül, a megfellebbezhetetlen hideg. Hidegség van a törvény házában, oltári hideg. Ott lakom, most néhány percig, állok mozdulatlan. Ez a törvény leghidegebb pillanata.

2.

A villamos zaja behallatszik a szobába. Még nem tudom, álom-e ez, vagy ébren vagyok már. A villamos dübörögve elhalad, beleremegnek az ablakok, az álom nyelve még körülvesz, mintha ez a nyelv ködfalat képezne körülöttem, ez a ködfal képezné a szobát, amelyben ébredek. Nem arról van szó, hogy úgy érzem, mintha ködfal lenne, inkább arról, hogy még nem érkeztem meg teljesen, még nem ismerem föl egyértelműen a szobát, a tárgyakat, a falra ragasztott plakátokat, de ismerősnek tűnnek. Tehát a ködfal a tudatomban van, nem a szobában. Ugyanakkor a szoba a tudatom felé közeledik, de még nincs teljesen benne. E pillanatban, amikor ezt leírom, hirtelen nem is tudom megkülönböztetni saját tudatomat, és a szobát.

A falat hidegnek kell elképzelni, mint a ködöt, de olyan finomszövésűnek is. Nem is próbálom megőrizni, amit az álom üledékéből torzan ugyan, de megőrizhetnék. Ha szigorúak akarunk lenni, akkor az álom nem nyelv, ezért nem is lehet megőrizni. Az álom ugyanolyan érzéki bizonyosság, mintha elégetem az ujjamat. Annak, amit álmomban látok ugyanúgy semmi köze nincsen a szavakhoz, mint annak, amit az égető forróság kifejezéssel ragadok meg.

Igaz, gyakran előfordul, hogy szavakkal álmodom, de az álomban a szavak is inkább képek. Az álombeli szavakat testekként szoktam elképzelni, legalábbis ez áll a legközelebb ahhoz, amit átélek egy álomban a szavakkal kapcsolatban. Tehát az álombeli szavak téridomok, kúpok, csonka kúpok, gúlák stb. Álmodtam például ezt: szőrös csonka kúp. Legalábbis így neveztem el, amit álmodtam. De itt a szőrzet már valami másodlagos, és nyilvánvalóan (vagy nem nyilvánvalóan) erotikus színezetet ad az álomnak. De határozottan érzem, hogy a téridom az elsődleges, a szőrzet pedig másodlagos. Ez azért fontos, mert ami itt elsődleges, annak nincsen erotikus töltete, csak annak, ami másodlagos. És a szőrzet, hiába másodlagos, visszamenőleg megfertőzi a csonka kúpot.

Ez a következőképpen történik: a csonka kúpot, hiába csonka, egésznek kell elgondolni. A csonka kúp ez és ez a téridom, egész. Azt is írhatnám a csonka kúp helyett: kdhfjhsdgf, mivel a szó nem számít. A csonka kúp ugyanúgy teljes és egész téridom, mint a kúp, amelynek nincsen a nevében a csonka. Csakhogy a szőrzet, visszamenőleg éppen ezt a nyelvi félreértést használja ki, ugyanis erotikájával megfertőzi a csonka jelentését. Az egész képnek olyasféle jelentése lesz, amire rá lehet sütni például, hogy valamiféle nemi értelemben vett csonkaságról, kasztrációról van szó az álomban. Pedig ez a jelentés csak utólag adódik hozzá, a megnevezés pillanatában, akkor, amikor elnevezem az álombeli képet szőrös csonka kúpnak. Ez a megnevezés betör az álom területére, mint ahogyan a szoba kezdetben idegen látványa áttöri azt, amit ködfalnak neveztem, és ismertté válik, mert fölismerem, hogy hol vagyok: ott, ahol előző este lefeküdtem.

A megnevezés itt maga az a vágóeszköz, amivel a kasztrációt végezzük. A csonka kúpnak ugyanis eredetileg (az álomban) nem volt neve, egy egészleges téridom volt, de mihelyt elneveztem, maga ez a megnevezés a téridomot csonkává tette, a csonka nevet adta neki. De még ebben a stádiumban megőrződik az álom meleg és geometrikus tisztasága, hiszen a csonka kúpot, a kúphoz képest is, önálló téridomnak kell elgondolni. A szőrös, ez az otromba jelző azonban teljesen összezavarja azt, amit az álom geometrikus tisztaságának neveztem, és utólag, kihasználva a szavak, jelen esetben a csonka, bizonytalan jelentését visszamenőlegesen beírja az álomba a kasztrációt. De ebben a pillanatban már csak ez van meg, amivé a megnevezés teszi az álmot, maga az álom pedig elillant, a geometrikus tisztaság elillant, a neve megmaradt.

Ezért nem is igyekeztem, hogy megőrizzem az álmot. Inkább azon voltam, hogy minél több ideig ott legyen ez a finomszövésű ködfal a tudatomban, amikor a szoba látványa és az eldübörgő villamos zaja, amely megremegteti a szoba ablakait még nem olyan tolakodóan ismerős, még nem nevezem meg, még nem tartanak ismerősségük fogságában. Ezt a pillanatot az álomlét és az ébrenlét határának szokták nevezni. Én most a boldogság pillanatának nevezem. Nem vagyok még magam, de látom, amivé az ébrenlétben majd leszek. A majd csak néhány másodperc az ébrenlét felől nézve, de az álom felől nézve sokkal több ideig, vagyis éppen elég ideig tart a majd felé vezető út. Minél többször és egyre többi ideig szeretnék benne lenni. Ez a pillanat az, amikor úgy érzem, mindent tudok. De azt is tudom, hogy ha túl sokáig maradok itt, ha az álom megszabott idejét túllépem, akkor valami olyasmi történhet, amit az ébrenlét felől halálnak szoktunk nevezni. Ha ott ez eszembe jut, akkor a boldogság megszűnik, és a helyét átveszi a halálfélelem. Ekkor már nem akarom tovább húzni az időt, hanem föl akarok ébredni minél hamarabb, hogy ne haljak meg. Régebben nem érdekelt, hogy meghalok-e. De amióta megtudtam, hogy a szerelem valóságos, azóta, mondhatom így, ellenségemnek tekintem a halált. Erről a szerelemről, most nem akarok részletesebben beszélni, mert nem ez a téma. Csak azért mondom el, hogy láthatóvá váljék az ébrenlét és az álomlét közötti pillanatra, a boldogság pillanatára rávetülő árnyék, a halálfélelem árnyéka.

Látható, hogy ebben a magyarázatban a szabályszerűség vagy a létezés törvények szerinti jellege az álomlétre jellemző, míg az ébrenlét, amit életnek szoktunk nevezni az álom megszüntetéséből él. Azt is mondhatom, hogy a törvény megszüntetéséből. Az álom utolsó momentuma ez: a törvény leghidegebb pillanata. Ezt az álmot, vagyis egy lehetséges álom leírását, amit, ahogyan le van írva, feltételezhetően nagyapám mond el egy álomban, talán ugyanúgy meg lehet szüntetni, mint ahogyan a törvényt. Valójában ezt a történetet nagyapám sohasem mesélte el. És egyetlen más történetet sem. De a történet maga a törvény.

Nagyapám az álomban eljut a törvény leghidegebb pillanatáig, az álom itt megtorpan, megremegnek az ablakok, eldübörög a villamos, távolról, finom szövésű ködfalon át láthatóvá válik a szoba, ahol előző este lefeküdtem. Ami ezután történik, azt egy másik álom, a szőrös csonka kúpról szóló beszéli el. Ebben az elbeszélésben és az álomban van egy közös mozzanat: a fal. Először: olyan itt a törvény, mint a fal. Másodszor: az álom nyelve még körülvesz, mintha ez a nyelv ködfalat képezne körülöttem, ez a ködfal képezné a szobát, amelyben ébredek. Az első esetben a törvény a fal, ez magát az álmot határolja el az ébredéstől, a második esetben az álom nyelve, tehát mindaz, ami az álomból még hozzáférhető, az álom maga a fal. (Itt a nyelv nem abban az értelemben szerepel, mint később, amikor arról van szó, hogy a nyelv miként szennyezi be, majd szünteti meg az álmot, hiszen ott a megnevezésről van szó. Míg az álom nyelve nem nevez meg semmit, hanem ő maga az álom. Tehát a nyelv ebben a második esetben metafora. Olyasmit nevezünk itt nyelvnek, amiről éppenséggel kijelentettük, hogy eredetileg nem az, csak azzá válik. De kénytelenek vagyunk a nyelv szót használni rá, mivel meg kívánjuk nevezni azt, ami nem nyelv – bár ez üres paradoxonnak tűnhet, de nem baj.)

Az álom felől, tehát nagyapám nézőpontjából – aki közeledik a róla szóló álom végéhez, bejárja az ébrenlét felé vezető út egy részét (valójában lehet, hogy én járom be, aki álmodom őt, de ez az álom tartalmának értelmezésétől függ. Én most nem akarom értelmezni az álom tartalmát) – a fal a törvény. Az ébrenlét felől, pontosabban a teljes ébredés felé vezető út második, középső szakaszában, amelyet a boldogság pillanatának neveztem, a fal az álom nyelve, de a nyelvnek abban az értelmében, amely éppen a nem nyelvi természetű álmot magát jelenti. A nyelv csak kicsivel később tör be ebbe a pillanatba, amikor a szoba és a villamos dübörgése teljesen felismerhetővé válik, hogy szétzúzza az álmot és szétzúzza a boldogságot is.

Van a törvény, a fal, a nyelv. A törvény nem nyelv, hanem fal, de a fal nyelv, metaforikusan, vagyis a fal sem nyelv, csak így nevezzük. De már nem biztos, hogy nem nyelv, mivel csak az hozzáférhető, ami nyelv, az viszont bizonyos, hogy a törvény nem nyelv, hiszen a fal, vagyis a nyelv mögött van, egy történet burkában, ez az álom. De, persze, nyelvvé válik, hogy megnyilvánuljon, ezt akarja mondani nekem az álom.

Csakhogy amikor a törvény még nem nyelv, az álomban, amikor álmodom az álmot, akkor én magam sem vagyok úgy, mint mikor ébren vagyok, pusztán csak álmodóként, aki azt álmodja, hogy én nem én vagyok, hanem – legjobb esetben is, amennyiben azonosítom magam az álom tartalmával – a nagyapám. Amikor álmodom, akkor saját magam számára képtelen vagyok bizonyítani, hogy ténylegesen is létezem. Álmomhoz másvalaki viszont nem férhet hozzá, hogy tanúsítaná a létezésem, csakis egy olyan másvalaki, akit én álmodok.

Ahol a törvény nem nyelv, én magam sem biztos, hogy létezem. De az álom segítségével megsejthetek valamit arról, hogy mi lenne, ha nem léteznék. Ha az álmom nem ért volna véget a törvény falánál, s én soha többé nem tértem volna vissza abba a szobába, ahol előző este lefeküdtem, akkor csak a lövés létezne, nagyapám, a vízimalmok, a hó, a bogáncs és az éjszaka. De ezek közül egyik sem én vagyok.

Pontosabban, talán, létezhetnék úgy, mint egy lehetetlen törekvés, lehetőség vagy vágy, hogy megszüntessem nagyapámat, a lövést, a legelőket, a falat és visszatérjek a szobába, de még ez a törekvés sem biztos, hogy én lennék, mivel még nem vagyok, csak a lövés van, a hó, a bogáncs, a legelők, a marhabőrből készült bakancs, meg a törvény, vagyis a fal. Ha ezen a falon, amely a nagyapámmal történt események színhelyét és a szobát elválassza, a létezésem lehetősége, amit törekvésnek neveztem, nem tudna áttörni, akkor azt mondhatnám (mondhatnám-e?), hogy meghaltam. És onnantól kezdve senki nem lenne, aki bizonyíthatná, hogy egyáltalán létezett a szoba, ahová előző este lefeküdtem, és senki sem mondhatná, hogy hallottam, amint a villamos eldübörög, megremegnek az ablakok és a távolból, a legelők irányából a köd áttetsző szövésén keresztül felismerhetővé kezdenek válni a szobám falára ragasztott plakátok.

3.

Elbizonytalanodom, hogy volt-e valójában választásom, vagy az én lábamat is végérvényesen beszőtték az indák, amelyek a hó alatt lapultak, mint a nagyapámét. Azok a mocskos policok. Most megállok, hiszen nincs miért a nagyapámékhoz mennem, a legelők irányába. Sokkal inkább az lenne a halálos döntés. Ki kell keverednem valahogyan ebből a ködből, a törvény falként magasodó ködoszlopai közül. Most tehát itt vagyok a törvény, a fal, a nyelv álom felőli oldalán, megfordulok, hogy ne a legelők felé menjek, mert az, úgy tudom, a halálba vezet, hanem át kell törnöm a törvény falát, amely szembesített a ténnyel, hogy mégiscsak én voltam az, akinek a kezében eldördült a fegyver. De mi várhat rám, ha ez a köd, ami a tudatomra telepszik, eloszlik? Mi vár rám, ha elindulok visszafelé, a fal irányába, vissza a faluba, ha hazamegyek? Már bizonyára keresnek.

Ha most megégetném az ujjamat, talán fölébrednék, otthon lennék a szobában, megérinteném a falat, és nem kopogna senki, hogy elvigyenek, félholtra verjenek a policok, te böjti maszkura, ahogy Bakos mondja. De hideg van, áldatlan, oltári hideg, itt semmi nem égeti meg az ujjamat, hacsak nem a fagy.

Az arcomra ráfagyott a veríték, mint egy tükörvékony páncél, az öklöm belezsibbadt a szorításba, kissé úgy érzem magam, mintha saját magam szobra lennék. De honnan jönnek ezek a szavak? Vágni kellene egy léket a jégen, szemembe csapna a jeges víz, attól talán ugyanúgy felébrednék, mint ha megégetném az ujjamat. De talán tényleg úgy járnék, hogy egész életemben könnyezne az egyik szemem, mindig törülgetnem kellene, télen pedig ráfagynának a könnyek az arcomra, mint a tükörvékony páncél, és úgy érezném magam egész életemben, mintha saját magam szobra lennék.

A szobában mégiscsak meleg van. Ahogy fölébredek, megszűnik ez az érzés, leolvad a jég az arcomról, ez az a pillanat, amikor (s ez talán csak jelképes, vagy inkább metaforikus, mintha nyelvet mondanék álom helyett, ami, ahogyan mondtam, nem nyelv) mindent tudok. Fekszem és még nem vagyok magam, mint egy szobrot, látom, mi leszek, amikor teljesen fölébredek, de addig még meg kell tennem egy kellemes távot, ami a fal másik oldaláról csak néhány másodpercnek tűnhet. De innen nézve még előttem ez a séta, amely a hideg téli éjszakából, a lövés dermedt csöndjétől vezet a tavaszvégi szél frissítő simogatásán át a szoba bensőséges melegségéig, amely olyan lehet, innen, az álom felől nézve, mint azok a késő őszi pillanatok, amikor alkonyattájt, egészen váratlanul, mégis alig észrevehetően elárasztja a levegőt az elmúlt nyarat idéző, majdhogynem forró légáram. A falevelek sápadtan zizegnek az enyhe légmozgásban, és már-már elmosolyodnék, csak úgy, magam felé, amikor ugyanolyan váratlanul velőig hatoló, fémes csillogású, hátborzongató hangokat hordó szél támadja meg az ellanyhult és becsapott érzékszerveket.

Persze minden máshogyan történik. Végül mégiscsak hazaérek, a policok már várni fognak, talán már bent is vannak a szobában, lerángatják a ruháim egy részét, röhögnek, szidnak, és elkezdenek náspángolni. Egy piros ing lesz rajtam, ami átázik a véraláfutásoktól. De az is lehet, hogy megvárják a reggelt, én álmodom valamit a szavakról, a törvényről, majd fölébredek, tapogatózó érzékeim lassan fölismerik a szobát, eloszlik a tudatomat behálózó ködfüggöny, kilépek az ablak fénysávjába és nyugodtan bevárom ott hóhéraimat.

Nem tudom, nem tudom, miként lesz.

Bár úgy lenne, hogy álmodtam az egészet: a policokat, a lövést, a vízimalmokat, a kutyákat, béna nagyapámat ott kinn a legelőkön. Ki kell rángatnom magam ebből bozótos, bogáncsos szövevényből, ahol minden szó úgy tapad a testre, mintha véraláfutások foltjai lennének, mintha ki akarna folyni a vér a pórusaimon keresztül.

De nem, mégsem. Mégsem ez történik. Félrevezettek megint a szavak. Most látom csak, hogy mindvégig egy sötét kamrában feküdtem. Hatalmas, csonka kúp alakú kőcsapok lógnak a kamra mennyezetéről. Jobb és bal oldalamnál a törzsemre csavart gyolcsokig hatolnak előre a kőfalak. A cellában se hideg, se meleg nincsen, de mintha lélegeznének a falak, akár az élő test, hőt bocsátanak ki magukból. De vissza is vonják a meleget. Nem tudom eldönteni, hideg van, vagy meleg.

Most megint, pontosabban mindvégig, ama köztes pillanatban vagyok, amit a boldogság pillanatának neveztem. De ez most valóságos, nem úgy mint a szoba vagy a villamos, vagy a vízimalmok, a kutyák baunkolása vagy a pisztolylövés. Mindezeknek végtelenül eltörpül most a jelentősége. Mindannak, amit eddig elmondtam, vagy álmodtam, hogy elmondtam, vagy álmodtam, hogy valaki, a nagyapám, elmondta. De nem felejtem el őket, sem a szavakat, sem a benyomásokat. Soha többé nem felejtem, de soha többé nem fogok beszélni arról, hogy milyen volt a pisztolylövés kiváltotta győzelemérzés vagy a törvény leghidegebb pillanata. Arról sem, hogy miféle plakátokat láttam annak a szobának a falán, amelyben a pisztolylövés álmát megelőző este gyanútlanul lefeküdtem, és amelyben végül is nem sikerült újra felébredni.

Nem titok ugyan, de már semmi jelentősége nincsen.

Csak most tudatosul, hogy már egy jó ideje hallom ezt a kaparászást bal felőli kőfal túloldaláról. De ez sem nagyon lényeges, voltaképpen. Csődület van odakinn, készülnek valamire, bizonyára. Rendben van ez is.

Ha ismernétek azt a csendet, amit még az ablakokat megrázó villamos dübörgése és az erőszakosan a pupillám felé tülekedő képek sem tudtak megzavarni abban a néhány másodpercben. Ha ismernétek…

De szólítanak mindjárt, hogy engedelmeskedjem.