A mélyülő hóban egyre halkult a patadobogás. A lovas kétségbeesetten szorította lábai közé a lovat, görcsbe merevülő ujjakkal kapaszkodott a gyeplőbe. Az erdő szürreális masszává csúszott össze látása perifériáján. Erőltette magát, hogy bal kezét arca elé emelje: órája sűrű könnyfátyolon keresztül tudatta vele, hogy már negyven perc óta száguld – még nem tudja, hová; már nem tudja, honnan. A halálfélelem kisöpörte az emlékezetét. Azután, lassan, a félelem is mögötte maradt: a szilajul vágtató mén csak egy félig-meddig átfagyott, lelketlen-gondolattalan hústömeget vitt a hátán, maga sem ismerve az úti célt. Csak futott, egyre futott, mígnem elfelejtette, miért is fut; megállt. Nem a szokott fokozatossággal – hirtelen. A nyeregből kirepülő húshegy – ami valaha ember volt; s, talán, egyszer még ember lesz – földet ért egy fa tövében és csak tudata tűzfalán jelent meg a lábai között hízó, gőzölögve fagyó pocsolya képe. A ló egy ideig próbált kezdeni valamit néhainak tetsző lovasával, majd, kényelmes tempóban, hazaindult.
Csönd borult az erdőre. Amikor az ember hallja, olvassa, vagy akár kimondja ezt a szót: csönd, talán bele sem gondol, mennyi nesz, mennyi zaj alkotja. A téli erdőben például az élelmet kereső apróvadak motozása, a túlterhelt faágat recsegése és az azokról lehulló hó puffanása – és, persze, a farkasüvöltés. Most is, egyre közeledett a halk morgásból vérfagyasztó nyüszítéssé, majd elviselhetetlenül magas hangú vonyítássá változó hang, közeledett az ínycsiklandóan zsákmányszagú helyhez, s a lassan mélyülő alkonyatban ár föl is tűntek az első, foszforeszkálóan zöld szempárok, azután az üvöltést mintha elmetszették volna. Lépések közeledtek: egy ember léptei. Nyugodtan ment, szinte sétált, mint akinek soha más dolga nem volt, mint hogy az erdei este táplálkozáshoz összegyűlt fiait puszta jelenlétével megzavarja. Kevés híján keresztülesett a földön fekvő testen. Az egyre gyérülő fényben ujjaival kellett kiegészítenie látását: kitapogatott egy vállat, egy fület. Borostát érzett; száj, orr, szemek; véres seb a halántékon. Mindez jéghideg, de, ha türelmesen vár az ember, megérezheti az ütőér bizonytalan lüktetését. Szóval még él. És ha él, nem maradhat itt. Vállra kell venni. El kell vinni a kunyhóig. Majd, ha mégis belehal, vissza kell cipelni – ne legyen baj.
A kunyhóban elhamvadni készült a tűz. A belépő férfi az ágyra tette, csak úgy hozzávetőlegesen, a vállán cipelt másikat és fát dobott a kandallóba. Hamarosan kellemes, gyantaillatú meleg töltötte meg a szobát; további fényt az egyetlen asztalon álló petróleumlámpa szolgáltatott; a kanóc sercegve fogadta el az odakínált gyufalángot, amely nagyot nyújtózott, mielőtt kettévált és félig meghalt volna. A sötétség lassan a gerendák réseibe hátrált az eleinte imbolygó, később erőre kapó világosság elől. Láthatóvá vált egy ágy, egy könyvespolc és egy komód. A falon feszület derengett, a legtávolabbi sarokban ócska tűzhelyt lehetett sejteni. Szabályos remetelak volt, amely egy ember minimálisra csökkentett igényeit volt csak képes kiszolgálni.
Ám most ketten voltak: egy élő, és egy, aki úton volt az elmúlásba. Előbbi az asztalra tette a kabátját és az ágyon fekvő utóbbihoz lépett. Megnézte az arcát. Kezeibe olyasféle fájás mart, mint amilyet havazás előtt szokott érezni – ebből sejtette, hogy már találkoztak. De nem akarta tudni, hogy hol; érezte, hogy ez az arc a kitörölt időkből ismerős. Lerángatta lelencéről a vizelettől és hólétől átnedvesedett ruhát – egyenruhát. Újabb nyilallás. Se név, se rangjelzés; a zsebek üresek. Közel a határ. A halántékseben kívül nem látható sérülés. Ki kell tisztítani a sebet. A komódfiók mélyén lapuló pálinka csípni fog, de úgysem érzi majd. A véres-szeszes gyolcs a kandallóban tanult meg repülni. A döngölt padlót borító medvebőr jó lesz takarónak.
Soha nem olyan borzasztó a magány, mint amikor van egy másik ember a közelben. Nem hall, nem lát, nem szól: csak ott van; de ez éppen elég. Márpedig az ágyon fekvő ismeretlen nem hallott, nem látott, nem szólt; lélegezni is csak nehezen sikerült neki. A veszélyesen alacsony testhőmérséklet magabiztosan emelkedett, mígnem a homlok bőre perzselte a hozzá érő tenyeret. Láz. Vagy túléli, vagy nem. Minden reggel az első pillantás a rég elhalt medve kobakjáé, amely a zaklatott légzés ütemében emelkedett és süllyedt. Még harmadnap is. Most már túléli. Kár is lenne érte: olyan fiatal; alig vagy épphogy harminc. Jól áll neki a szakáll. Erős szervezet. Katona. Ismerős a kitörölt időkből.
Amikor kinyitotta a szemét, fájt neki a verőfény. Homlokához emelte a kezét és elfordította a fejét. Egy idegen ember ült egy asztalnál és egy vastag könyvet olvasott. Azután becsukta a könyvet, és a homlokához érintette a kezét. Egy öregasszony képe merült fel a katona elméjében, aki ugyanígy vetett keresztet, miután félholtra verte őt egy nadrágszíjjal. Vagy mielőtt? Vagy az nem ő volt? És nem őt? Végül is, mindegy. Az idegen férfi keze elakadt a szíve fölött, majd lassan jobbra indult – észrevette az őt figyelő szempárt. Farkasszemet néztek, és tudták, hogy nem is olyan rég ugyanezt tették; máshol, máshogy. Az imádkozó férfi kezei azóta jelzik az időváltozást. A János Kórház nem sokkal az előtt vesztette el a legjobb sebészét. Öt embert nem sokkal az után kísértek a vérpadra. Az imádkozó férfi azóta él az erdei kunyhóban, távol tartva mindentől. Már egy éve. Most az ágyhoz lépett és konstatálta, hogy elmúlt a láz. Kenyeret hozott és vizet, majd ő is leült enni. Falatoztak, miközben a tekintetek fölcserélődtek: az ülő emberé megkeményedett s a fekvőébe költözött rémület.
Evés után a remete felállt, a katona kabátzsebéből egy pisztolyt vett elő, az ágyhoz lépett és a fegyvert a katona mellkasára helyezte, végül visszament az asztalhoz. Nézték egymást. A katona értetlenül, az orvos könyörgőn. Órák múlva a katona végre kimászott a takaró alól. Megálltak egymással szemben. A katona az orvos homlokához nyomta a pisztoly csövét. De nem lőtt. Az orvos szép lassan kibújtatta nadrágszíját a nadrág bújtatóiból. Az első ütés után a katona csodálkozott, amiért nem lő. A második után már azt csodálta, hogy nem is védekezik. A harmadik után rájött, hogy nem is akar védekezni.
Az orvos kiterítette a holttestet a padlón, egy darab szénnel felírta a falra a dátumot és keresztet vetett, mielőtt főbe lőtte magát.
Az olvadás meghozta a kunyhó első látogatóját is: egy magányos rendőrt. Két holttestet talált és a falon, szénnel írva, az 1957. november 4-i dátumot. A két holttest keresztet formázott.