Paszternák Ferenc sosem volt békétlen ember, de amit immár negyvenhárom perce látott a pályán, az mértéktelenül dühítette.

Azon morfondírozott a meccs előtt, hogy voltaképpen miért csinálja ezt már harminckilenc éve, minden héten ugyanaz a hülyeség, meg persze a kedd-szerdai kupameccsek – abból legalább sose volt sok egy adott szezonon belül, a csapat még egyszer se jutott túl a harmadik körön, ahogy az legalábbis elvárható egy harmadik-negyedik osztály között liftező külvárosi egyesület részéről. A Fradi elleni az mekkora volt, emlegetik ma is a hozzá hasonló, a korhadt kispadoknál is sokkal öregebb szurkolók.

De Paszternák mégsem tudott szabadulni attól, hogy szombaton vagy vasárnap két és fél órát tömegközlekedjen a város túlsó végébe. A Reykjavík-Athén távolság nem volt ekkora arányaiban, elindult a Fóti úti réteken túlról, és majdnem nekiszaladt az áthúzott Budapest táblának, de azt már a város legdélebbi részén. Nem egyszer késte le a kezdést a harminckilenc év alatt, ha egy híd és egy fél rakpart le volt zárva, jó ha odaért a harmincadik percre. Mindig akkor alakult így, ha a csapatnak éppen ment a játék, vagy legalább egy akkora gól született aznap, amit sok évig emlegettek még utána. Paszternák összesen két ilyet látott a harminckilenc év alatt.

Paszternák sosem veszekedett buszsofőrrel, villamosvezetővel a késés miatt, mint annyi minden sorsfordulást az életében, ezt is vita nélkül elfogadta. Egyetlen fajta emberrel veszekedett életében: a meccseken sípoló játékvezetőkkel, velük viszont ordenáré módon és tényleg teljesen felesleges hangerővel. Nem is húzódott oda hozzá soha, senki a szurkolók közül a dél-budai pályán: elkönyvelték, hogy egy ideges hülye, és ezzel elég is volt. A közönség jó része persze háromszor cserélődött a harminckilenc év alatt, Paszternákról legendák születtek a szurkolók nemzedékei között: hogy hivatalnok volt, színésznőket és a környék elvált asszonyait is szédítette valaha. Valaki tudni vélte, hogy zsidó, de ezt senki nem tudta biztosan: aztán a téma ennyiben is maradt, nem firtatta senki. Beszélgetni Paszternákkal nem jött meg a kedvük.

Paszternák ezeket nem hallotta vissza, hiszen ő sem beszélgetett senkivel: ahogy minden vasárnap (vagy szombaton, ha oda esett éppen a bajnoki), most is elővette a boltban megvásárolt szotyit, teátrális mozdulatokkal kibontotta, hogy aztán az egész mérkőzés alatt talán három szemet, ha elropogtasson belőle. Ez le is foglalta két kezét, egyikkel tartotta a kis sárga zacskót, a másik benne volt a kilencven percből legalább hetvenet. Ugyanaz volt mindig a zacskó sorsa a meccsek végén is: Paszternák egy finom, mégis erőteljes mozdulattal összegyűrte az immár csak 297 grammot nyomó zacskót, és a közönséghez közelebb álló partjelzőhöz vágta.

Paszternák ezen a szombat délelőttön időben odaért a kezdésre, ami legalábbis a nagy gólok tekintetében rossz előjel volt: egy szurkoló jól hallhatóan mondta is az őt körülvevőknek, hogy ma nem kell kamerákkal szórakozni, nagy gól nem lesz, ideért mindannyiunk kedvence időben. Néhányan udvariasan nevettek.

Paszternák ekkor még nem üvöltött, azt csak a tizenharmadik percben kezdte egy rosszul megítélt kirúgásnál: szokása szerint a szögletzászlóval egy vonalban állt a lelátó felső lépcsőjén, tisztán látta, hogy a védő lábáról ment ki a labda. Paszternák vörös fejjel ordított tehát, de mint a történelemben soha, nézői bekiabálás most sem lágyította meg a játékvezető szívét: a bíró kifelé intett, a vendégek kapusa pedig előrebikázta a labdát, a játék folytatódhatott. Paszternák hangjára azonban felfigyelt  a nézőkhöz közelebb álló fiatal partjelző, kissé hátra is fordította a fejét, hogy biztosan jól hallotta-e, kihez tartozik a hang. Nem csalódott: az ócska kabátban, összeszáradt munkásbakancsban pontosan felismerte a felesége első férjét, azt a szerencsétlent, akit ott hagyott őérte, és ennek már tizenöt éve. A partjelző pontosan tudta, kit hagy el a nő azért, hogy vele legyen: egy életét a futballra tevő, külvárosi senki, elfogadhatatlan fizetéssel. Vagy legalábbis jobbhoz szokott nőnek elfogadhatatlan.

Paszternák már tizenöt éve nem tudta, kiért hagyta el a nő, szokása szerint ez sem érdekelte, mert az ügynek nem volt köze a futballhoz. Mikor a felesége közölte vele a tényeket, Paszternák egy szót sem szólt, megvonta a vállát, majd mint huszonnégy éve minden szombaton, most is elindult a meccsre;  a partjelző most visszafordult a pálya felé, majd az emlékek hatására, s mint hogy felismerte az általa is felszarvazott szurkolót, röviden elvigyorodott.

A mérkőzés túl járt a hatvanadik percén: Paszternák már egy ideje nem ordított, a szünet óta elégedett volt a csapat játékával, ilyen ellenféllel szemben a döntetlen állással bőven megelégedett, legalább most nem esünk ki, gondolta, milyen közel voltunk hozzá most is. Már több éve nem jártak a negyedik vonalban, a harmadik ligában stabil közepesnek számított a gárda, ez csak idén rendült meg kissé, de a mai eredménnyel biztosítottak még legalább egy év harmadosztályt. Paszternák olyasmit csinált, amit évek óta nem: több szem szotyit evett meg háromnál, az őt ismerő szurkolók csodálkozva figyelték, persze ők is örültek neki, hogy most nem a pályát kell nézni feszülten.

Látszott a játékosokon is, hogy megelégedtek az eredménnyel: lassan passzolgattak a pálya közepén, mint akiknek már kedvük sincs játszani. Hajtaniuk nem volt miért, a klub már évek óta nem fizetett győzelmi prémiumot. Az ellenfél elkeseredetten próbált rohamozni, nekik sürgős volt: a kis falu, ahonnan érkeztek, történelmi tettet produkált volna a másodosztályba jutással, és amióta a milliárdos polgármesterük vette át az elnökséget, minden neki nem tetsző meccs után szigorúan büntetett.

A mérkőzés legvégén járt a két csapat, Paszternák már összeszedte holmiját: úgy gondolta, akár a lefújás pillanatában is elindulhat, akkor éppen kiérne a buszmegállóhoz, és nem kell majd várakoznia. Ekkor azonban kiabálni kezdett a maroknyi szurkoló: az ellenfél labdát szerzett a félpályánál, még a középső védőjük is elindult felfelé egy utolsó rohamra. A labda a fedezethez került, felnézett, kinek adhatná: választása a középcsatárra esett, aki azonban bőven a leshatáron belül álldogállt, érthetetlen, hogy nem fogta senki. A hazaiak döbbenetére azonban a center megkapta a labdát, és a kirohanó kapust egy leheletfinom bokamozdulattal átemelte. Minden szurkoló döbbenten bámult a közelebb álló partjelzőre, de az nem emelte zászlaját, sőt meg sem mozdult: a labda hálóba gurult, a játékvezető pedig bízva asszisztense ítéletében a kezdőkör felé mutatott: a vendégek ezzel biztosan győztek.

A hazai szurkolók néma csendben álltak a betonlelátón, évek óta nem fordult elő, hogy ilyen égbekiáltó csalást kövessenek el az ő pályájukon. Egyetlen ember volt csak, aki most sem maradt csendben; Paszternák magából kikelve, vöröslő fejjel ordított a partjelzővel, hiába figyelmeztette a rendező  és jóindulatúan az egyik rendőr is.

Paszternák fékeveszett dühében maga sem tudta, hogy mit csinál, aztán ahogy mindig, most is eszébe jutott a kínálkozó megoldás: összegyűrte a kezében tartott zacskót, és teljes erejéből a partjelzőhöz vágta. Az megzavarodva és dühösen megfordult, így a szemébe nézett egykori ellenfelének. Intett a játékvezetőnek, aki kiszaladt hozzá: a partjelző a fülébe súgott valamit, mire a bíró visszasétált középre, karjával integetni kezdett, és idő előtt lefújta a meccset. A bírói hármas a rendezők gyűrűjében vonult az öltöző felé, a hazaiaknak eszébe sem jutott reklamálni, pedig ez azt jelentette, hogy hosszú idő után ősszel újra a negyedosztályban kezdik az idényt. Paszternákot két rendező is figyelte, a férfinak azonban esze ágában sem volt dobálni: fejcsóválva figyelte a közeledő játékvezetőket, nyugodtan állt, amíg a lest elengedő partjelző oda nem szólt neki: szurkolónak is olyan hülye vagy, mint férjnek…

Paszternák előrelendült, ökle a partjelző arcába csapódott: a férfi vérző szájjal esett hanyatt, a rendezők és a rendőrök azonnal Paszternákra ugrottak, hárman vitték ki a kapálózó szurkolót. Először egy gumibotot érzett a tarkóján, aztán lassan, módszeresen rugdalni kezdték: egy idő után nem érzett semmit, elájult. Ekkor sem hagyták abba.

Paszternákot többé nem látták a dél-budai pályán. Valaki úgy tudta, három évet kapott, két évre felfüggesztve, de sem a környéken, sem lakhelyén, a Fóti úti réteken túl nem találkozott vele többé senki.

A partjelző sokáig feküdt kórházban, Paszternák ökle állkapcsot talált, időbe telt, mire egészen rendbejött: még a következő szezon előtt beidézték a fegyelmi bizottsághoz, az egyik rendező ugyanis elmondta, mit szólt oda akkor Paszternáknak. A partjelzőt örökre eltiltották az elengedett les és a szurkoló provokálása miatt: nem sokkal később a nő, akit tizenöt esztendeje megszerzett, továbbállt egy vállalkozóhoz.

Az a dél-budai csapat soha többé nem jutott feljebb a negyedik osztálynál.

(Illusztráció: snflwrsd)

Amikor az ember munka nélkül tengődik Budapesten közel egy éven át, minden lehetséges melót elvállal. Szórólapozás, részvétel pszichológiai kísérletben, görnyedés futószalag mellett egy drogéria biatorbágyi elosztó-központjában. Egyik rosszabb, mint a másik. Szó szerint. A gyárban legalább békén hagyják az embert, ragasztja a címkéket, amíg megszólal a csengő, belapátolja az ebédjét, aztán vissza a darálóba. Ellenben a szórólapozásnál a főnök árgus szemmel figyeli, milyen gyorsan érsz el a sarokra, és, ha túl lassúnak ítéli meg a tempód, lecsesz a szürke aszfaltig. Arról nem is szólva, mennyi lepusztult alakkal kerülhet párba az ember. Bár az is igaz, egy költőt is ott ismertem meg, de, ahogy mondani szokás, ez már egy másik történet. Lényeg, ami lényeg, az összes munka közül, amit végeztem akkoriban, egyértelműen a statisztálkodást élveztem a legjobban.

Kezdjük azzal, hogy nem is fizetett rosszul. Egy napra hétezer forint, és még enni is adtak. Frontline-ban, ha közvetlenül a kamera előtt álltál, kilencezer-hatszáz. Kiemelt statisztaként tizenötezer. Ezek nem voltak rossz pénzek akkoriban. Mondjuk jók sem. A csúcsnak a fénydublőri pozíció számított, amit azok kaptak meg, akik pontosan olyan méretekkel rendelkeztek, mint az egyes sztárok, így ők helyettesíthették a színészeket a kamerák beállításakor. Persze engem sosem ért olyan szerencse, hogy kiválasszanak. Maradtam az alacsony fizetési kategóriában több száz társammal együtt. Kérek még egy pohár bort, kiszáradt a szám. Ne tegyél bele annyi szódát, köszönöm!

Hol is tartottam? Igen, a mellékszerepeim. Egy év alatt rengeteget utaztam, térben és időben egyaránt, miközben ki sem mozdultam a megyéből. Felszolgáltam a londoni Vörös Oroszlánban, miközben jótékonysági kardvívó-bajnokságot rendeztek a brit veteránoknak, és Van Helsing figyelt minket a karzatról. Nem, Drakula gróf akkor nem volt ott, biztos nem ért rá. Szolgáltam a spanyol inváziós seregben Németalföldön, huszonnégy órán át masíroztam fel-alá a havas esőben lándzsával a kezemben, miközben csak egy lehetetlen színű harisnya, meg egy csíkos bugyogó védett a hidegtől. Órákon át ültem a Rózsa Bisztróban, vagy miben a Barátok közt forgatásán, és vagy százszor kellett innom a világ legrosszabb narancslevéből, mert az egyik lány képtelen volt elmondani az ötsoros szövegét. De legtöbbször a Borgiák sorozatba hívtak el. A tizenhatodik századi Nápoly és Róma csodálatos díszletei, igazi lovak és kecskék. A városi koldusokat a pesti hajléktalanokból válogatták. Kétlem, hogy lehettek volna ennél autentikusabbak. És persze a világsztárok, akikkel együtt dolgozhattam!

Tudjátok mi az a Kevin Bacon szám? Még a huszadik században találta ki néhány ráérő egyetemista. Észrevették, hogy az a régi színész, Kevin Bacon milyen sok filmben szerepel, és elkezdték osztályozni a többieket az alapján, hogy milyen messze állnak tőle. Akivel volt közös filmje, annak egyes lett a KB száma, aki játszott együtt olyan színésszel, aki szerepelt együtt Baconnal, annak kettes és így tovább. Érthető? Akkor jó. Nyilván, ez nem olyan előkelő mérce, mint az Erdős-szám, de sokkal többen ismerik.

Szóval, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy én nem színészként, csak statisztaként jelentem meg a sorozatban, akkor nagyapátok Kevin Bacon száma három. Ugyanis egyik alkalommal nagyjából tíz méterre imitáltam a harsonafújást Jeremy Irons-tól, akinek a KB-száma kettes. Látjátok, milyen híres ember unokái vagytok? És most sipirc lefeküdni!

(Illusztráció: Andrew Nawroski)

Pedig tizenkét évesen már sokaknak.
Tizenöt évesen már majdnem mindenkinek.
De ez nem jelent semmit, ugye. Van, akiknek soha. Sokan úszni nem tanulnak meg, valami ellenáll bennük a víznek. Valaki fél szemmel vagy csak egy vesével él. Valakinek nem két petefészke van, hanem egy, esetleg négy vagy egy sem. Hogy a szüleimmel soha nem beszélgettünk ezekről a dolgokról, az még nem jelenti, hogy ne szeretnénk egymást, vagy hogy ne lennének bizalmas, meghitt szokásaink. Nem tudom, hányas lába van apámnak, de ettől még őszintén ragaszkodom hozzá. A szüleim életmódja megkövetelte, hogy hamar önálló emberré neveljenek. Az a te bajod, ha elkésel az iskolából. Az a te bajod, ha fáj a fogad és nem szólsz. Az a te bajod, ha nem intézed, ha nem gondoskodsz, ha nem csinálod. Nekem már akkor is saját fürdőszobám volt, amikor még a nagymamám vigyázott rám.
Igy a természetes, szokta mondogatni apám.
Ráadásul anyám szenvedélyes temperamentumával sem fért össze az örökös aggodalmaskodás. Kislánykoromban nyáron gyakran egyedül hagyott a kutyákkal, néha olyan hosszú időre, hogy azt hittem, a világ is véget ért. A félelem olyan, mint a magaslati levegő, meg lehet szokni, én talán mást nem is tudnék belélegezni. És ugyan nem szoktunk a szüleimmel egymás egészségéről faggatózni, de ők azért iskola-ügyekben nagyon figyeltek rám. A szüleim Görögországba küldtek régésztáborozni, Olaszországba nyelvet tanulni, a nagynénimhez Londonba elereszteni magam, más levegőt szívni, kinyújtózni. Ha itthon voltam, járhattam gitározni, jógázni, balettozni, üvegfestést, hindu kardtáncot, dokumentumfilm-készítést tanulni. Anya a rá jellemző odaadással felügyelte az iskoláimat: három gimnáziumból vett ki, mert elégedetlen volt az iskola szellemiségével, az osztályfőnök hozzáállásával, a kötelező olvasmányokkal, a történelem tanárral.
De talán velem volt leginkább elégedetlen.
– Ugye, azért szeretsz? – szoktam kérdezni tőle.
Anya sértődött arcot vág, de ilyenkor azért megölelgetett.
– Életre-halálra, nyuszibogár.
Anyukám örök-elégedetlen, forradalmár típus, így kell elfogadni. Valamin minden nap felháborodik, csapkod, ordítozik, aztán elneveti magát.  A londoni nénikém szerint egész életében ilyen túlzóan, ilyen szeretetreméltóan, ilyen primadonnásan szenvedélyes volt. Én mindig úgy éreztem, anyukám azért ordítozik és csapkod annyit, hogy ne érjenek hozzá.
No de ez a londoni nénikém volt az, aki elcsodálkozott, hogy nekem nincs sportmelltartóm. Hogy nincs rendesen levágva a lábkörmöm. Hogy nem hallok rendesen a jobb fülemre, hogy még sohasem voltam nőgyógyásznál – sőt nekem még meg sem jött.
– De hát tizenhat éves vagy? Hogy lehet?
Mikor legközelebb Budapestre járt, és a belvárosban sétáltunk, és ő meglátta az osztálytársnője bátyjának a réztábláját: dr. XY nőgyógyász. Rögtön fel is hívta a volt osztálytársnőjét, mire ő elintézte, hogy a bátyja egy órán belül fogadjon minket.
A nénikém szerencsére nem jött be velem a rendelőbe. Hogy egy rakás terhes nő között kellett ücsörögni, lelohadt a lelkesedése. De kioktatott, mit mondjak, hogy viselkedjek.
– Nem jött meg – mondtam bent a nőgyógyásznak szemlesütve.
Az orvos fáradt volt, és láthatóan kicsit ingerült, hogy nyakába sóztak egy külön beteget.
–  Terhestesztet csinált?
Mondtam, hogy nem. De a jövő héten. Majd az is meglesz.
– Akkor várom a jövő héten.
A nénikém gálánsan kifizette a húszezer forintot. És megnyugodott, hogy előbb-utóbb lesznek majd „további kivizsgálások”.

Szeretem a szüleimet, a nénikéimet és a bácsikáimat, és soha nem szoktam őket szándékosan becsapni. De tiltakozni nem tiltakozom, ha valamit félreértenek. Mert tisztában vagyok vele, hogy csak csillapítani akarják a velem kapcsolatos csalódásaikat. Apám mindig azt mondja, elbűvöli a törékenységem, az őzike-természetem. Anyám szerint még nem fejlődtem ki igazán, és ilyenkor – de csak ilyenkor – megsimogatja az arcomat. Úgy mosolyog, mintha a hátam mögött valakitől elnézést kéne kérnie. A szüleim nehezen bocsátják meg, hogy nem tanultam meg jól egyetlen nyelvet sem, hogy „nem állok ki magamért”, hogy nehezen olvasok. Persze tudok olvasni, csak egy-két lap után elkalandozik a figyelmem, és azon kapom magam, hogy a szüleimre gondolok. Koreai nyelvet tanulok az egyetemen, mert megnyugtat, hogy anyám ebbe nem szólhat bele, és persze koreaiaul mindenki dadog. Bejárok az órákra, készülök, igaz, az alapvizsgát még nem sikerült letennem.
Talán a hiányzó, az alvó vagy nem-tudom-milyen petefészkemmel vagy a fejletlenségemmel függ össze, hogy legszívesebben kertészként dolgoznék. Nem kerttervezőként, ahogy anyám ajánlgatja, hanem átlagos kertészként, akit a szomszédok felfogadnak, hogy locsolja meg a muskátlikat, vigyázzon a növényekre, lélegezzen velük. Mikor a szüleim számára világos lett, hogy a kertek valamennyire érdekelnek, fel-alá hurcoltak különféle kastélykertekben. Elmagyarázták az egyes parkok eszmeiségét, stílusát, filozófiáját, és apám lefényképezett mindenféle kúp alakúra nyírott bokrok és romos szökőkutak előtt. Én persze ideálltam, odaálltam, mosolyogtam is, hisz nem akartam senkinek csalódást okozni. Pedig én biztos nem tudnám az életemet ilyen mértani alakzatokba kényszerített növények között leélni.
A mi otthoni kertünk olyan, mintha a gyümölcsfák, a bokrok, a virágok csak vendégségbe jöttek volna hozzánk. Ideállnak, odaülnek, kihallgatnak bennünket, aztán átsétálnak egy másik kertbe.
Mind a négy nagyszülőm a Duna mögé magasodó hegyen született. Édesanyám nem, a nagypapám híres karmester volt, ezért nagymamámra épp egy salzburgi operabemutatón törtek rá a fájások, és aztán – ha már így történt – a nagyszüleim tizennégy évig kint maradtak Ausztriában. Mikor Gilda halálos sebet kapott a Rigolettóban, szegény nagymama méhét is „éles kések kaszabolták”. Szégyellem kicsit, hogy nálam sohasem fognak semmilyen fájások elindulni, senki és semmi nem fog kaszabolni, és talán nem is lesz olyan férfi, aki elvisz magával a salzburgi operába.
Szégyellni szégyellem, de nem tudom, sajnálom-e. A növényekben azt szeretem, hogy nincs vérük, nem jajgatnak hangosan, és soha senkivel nem erőszakoskodnak. Elég sokat sétálok a kertek között, mert a szüleimnek elég nagy fájdalmat okoz, hogy nem olvasok, hogy nem zongorázom, hogy nincsenek barátaim. A második gimnáziumban, ahova jártam, volt egy barátnőm, az ő anyjának fodrászüzlete volt a Bécsi úton, gyakran jártunk át oda, a végén még Klári néni kuncsaftjai is a nevemen szólítottak. Érettségi után visszamentem ebbe a fodrászüzletbe, vittem egy csomag mazsolával töltött csokigolyót, de Klári néni nem állt szóba velem. Azt hitte, a szüleim azért vettek ki a gimiből, mert összebarátkoztam a lányával.
Kicsit ácsorogtam, letettem a papírzacskót a tükör elé, aztán eljöttem.
A barátnőm édesanyja amúgy téved: anyám nézeteivel egy ilyen döntés teljességgel összeférhetetlen lenne. Csak arról van szó, hogy a szüleim nem nagyon ismerik ki magukat az emberek között, és mindig azt hiszik, meg kell engem menteni valamilyen elnyomástól.
Az aggodalom, ez az ő fő bajuk. Félnek, hogy túl kicsi vagyok, hiszen huszonegy évesen sem nézek ki többnek tizenötnél, félnek, hogy minden elmegy mellettem, hisz az ő barátaik lányai már színdarabokat rendeznek, áriákat fújnak, tömegeket vezetnek. Vagy legalább vajúdni kezdenek, mikor Gilda a végén rázendít.
Én gyalog jövök le a hegyről és gyalog megyek föl, hogy teljék az idő, és a szüleim azt higgyék, vannak barátaim. Egy csomó koreai vagy másmilyen egyetemista. Apámnak azt mondom, hogy nem akarok nagyzolni, ezért nem hívom be őket a házunkba. Jól megvagyunk, csak nem vágok fel, tekintettel vagyok az érzékenységükre.
Az érzékenység a jó szó. A szüleim mindenki érzékenységére tekintettel vannak, ezért járnak állandóan tüntetni. Együtt indulunk el, aztán valahol útközben elfeledkeznek rólam, amit nem is bánok különösebben, ha látom, hogy már találkoztak a barátaikkal. Ilyenkor kényelmesen hazaindulok. Veszek kólát, pattogatott kukoricát, elnézegetem a Bécsi utat, majd visszakapaszkodom a hegyre. Néha a legtetejéig felsétálok, ilyenkor átélem, hogy nem hallom a zenét a salzburgi operában, de érzem a sejtjeimben. Örülök annak, hogy volt egy barátnőm, és szeptemberben újra látom a szegény koreai lektort, aki pont olyan zavarodott, mint én. Negyvenéves nő, de úgy téblábol ő is, mint akinek nem jött meg. Soha nincs egészen ott. Aki mindenhol úgy viselkedik, mint én a mazsolás csokigolyókat szorongatva Klári néni üzletében
De nem adhatom át magam a boldogságnak órákig.
A szüleimet jobban kell félteni, mint engem: nekik az a rögeszméjük, hogy mindenki szereti őket.
És hogy ők mindenkit szeretnek.
Kora ősszel akkor vagyok boldog, ha megérkeznek hozzánk a vendégek, kiviszem nekik a jégbe hűtött fröccsöt és limonádét, és hallom, hogy mindenki egyetért mindennel.
Egy kicsit ki is festem magam, hogy anyám megnyugodjon.
– Aztán ne maradj sokáig! – kiált utánam apám kópésan.
– Nem maradok! – ígérem.
Mindig a két utcával lejjebb lakó Aranka nénihez megyek. Játszom a macskáival, meglocsolom a virágait, meghallgatom, hogy egyszer – majd valamikor – eljönnek hozzá látogatóba az unokái. Hogy minden jó lesz, csak türelem.
Mint valami árnyas, kényelmes fogolytábor. Várunk valamire.
– Hát hogy lehet, hogy neked még mindig…?  – faggatózik Aranka néni. –  Nem kéne valamit, angyalom?
Nem szeretem ezt a témát, de valamit persze mondani kell.
– Mit csinálnék? Még nem jött meg.