Bejegyzések kategória bejegyzései

Flamenca II. (részlet)

(140-250. sor)

Hívatnak öt gyors hírnököt:
Salamon indul legelőbb,
aztán Guiot, aztán Robi,
aztán Girat, aztán Coli.
Úton vannak hét napon át,
bejárják egész Flandriát,
s nincs herceg, gróf, nincs senki úr,
ki maradna hívatlanul:
Nemurbe mind eljöjjenek,
nem volt még udvar fényesebb.
Hívja a gróf barátait,
s lecsendesíti harcait,
ne legyen gátja semmilyen,
és ki akar, legyen jelen.
Archimbaut úr nem húz időt:
megjön három nappal előbb.
Szépen fogadják, rangosan,
úgy szólítják, hogy nagyuram
– mély tisztelet veszi körül.
Flamenca ím elé kerül,
s az úr szívében lángra gyúl
a szerelem, nem is csitul
az édes érzés, s tüze már
egész testében szertejár.
Bár nem láthatja senki sem,
de egyre dúl égetve benn,
míg minden tagja reszkető.
Így észre nem is vehető,
hogy forró érzés gyötri meg.
Akár halált hozhatna ez,
ha itt nem volna gyógyszere.
De látja, kedves, szép, üde,
s nem bánja meg, ha elveszi.
Sőt szépsége oly mennyei,
hogy volna férfi bármi ép,
őt látva, kívánná kezét-
lábát bénulni hirtelen,
ha orvosság lesz rá ilyen.
Egy nap alatt hoz gyógyulást.
Archimbaut úr felindulást
érez – kín ez a szerelem.
Számára szörnyű gyötrelem,
hogy várni kell vasárnapig.
Ha nincs apát, jó egy pap is,
ki pénteken vagy szombaton
pénzért vagy tán szokásjogon
könyörül és módot talál –
fizetne is, hitelt se vár.
A pünkösdi vigílián
gyűlik Nemur vár udvarán
egy fényességes szép sereg.
Soha nem láttatok ilyet
Lagny s Provins vásárterén.
Nyérc és coboly, sok drága prém,
finom selyem- s gyapjúruhák
– nagy ám itt a hivalkodás!
Az út egy hét is volna bár,
jön mind, versengve lóra száll:
márkik, grófok, hűbéresek,
várurak és főnemesek,
sok híres, gazdag uraság,
és hogy kitűnjön, ég a vágy.
A város hamar megtelik,
s a mezőkön seregeik
körös-körül táborukat
verik, hogy ott megszálljanak.
Sok díszes sátor és egyéb
ponyvából tákolt fedezék,
ácsolt fedélszék vagy tető,
mi véd, ha itt a szél, eső,
sárgák meg kékek, vörösek
– belőlük ötszáz is lehet.
Sátrak aranygombján a sas,
ha reggelente kél a nap,
a völgyben szerte-szét ragyog.
Igricből meg van annyi sok,
hogy ha dalukban szólna szív,
mit sok hiú szó nem borít,
Damaszkuszig elhangzana.
S a városban a szép ruha
boltos nyakán már nem marad,
hisz bárki rá kedvet ha kap,
mondani annak mást se kell:
„A gróf nevében kérem el.”
Ez az udvar tökéletes:
gazdag úr lát vendégeket,
pénzét szórja, adakozik,
s mindenki mást is arra visz,
adjon annak, ki erre vár.
(E múlt szokás, hol van ma már!
Hiszen mindenki csak rohan,
és Becsület rég veszve van.
Ne is csodáljuk ezt bizony,
hisz jár mindenki egy nyomon.
S tudjátok-e, mi ez az egy?
Gonoszságé, mi számkivet
Értéket, űz messzire t.
Becsület és Öröm halott!
– Jaj, mért?
– Jaj, mert lassan kihuny
Szégyenkezés.
– S Tudás se nyújt
támaszt? segítség nem terem?
– Nem. Jószándék, jaj istenem!,
ma már csupán alkura kész,
s tőle segítséget ha kérsz,
akkor küld csak tanácsadót,
ha önmagának hozna jót
vagy jó barátjának akár,
s ellenségét érné a kár.
Ne számíts Ifjúságra se!
Látja, kinek van két szeme,
Ámor csak egy csóró legény.
De folytatom tovább mesém. (…)

 

Rajnavölgyi Géza fordítása

A. Túri Zsuzsa versei

ne gyere
(gonosz fény)

ne gyere
az égből gonosz fény szivárog
fákat tett keresztbe az úton a szél
kialvatlan szemmel gyűrt
felhőket látok
rémesen csikordul az ablakzsanér
résre nyitott ajtón
a vérhold bebámul
hintázik s az öreg bükkön fennakad
a madáretetőt csillagok szurkálják
madarak holtteste a bokrok alatt
ne gyere
a tetőn óriás lyuk tátong
belógatja lábát a hajnali csönd
korhadó szarufák vonala meggörbül
vihar előtti feszültség odafönt
ne feszegesd osztriga-szívemet késsel
elvesztettem rég a
mesék fonalát
gubanc-hegyeim karéján elbotolnál
megkapnád a közöny
méregpoharát
nincs hely mellettem a
benti magán-éjben
nincs szerelem-lámpás
vagy mi kéne még
nem lesz újabb kezdet
semmiféleképpen
idővel mindenki szíve körbeég
ne gyere
az égből gonosz fény szivárog
fákat tett keresztbe az úton a szél
vén csontokba bújva a
szerelem átok
hogy
benned is csalódjam
annyit nem ér

 

***

 

Fenyőcsúcsról csillagot

Sokszor ültünk hétszer három éve
a kályhánál, kint a tél, s hideg,
félelmet és gátlást félretéve,
körülzsongtak langyos tévhitek,
kizártuk a hangos, vad világot,
bízva, elég erősek vagyunk,
hogy átadjuk egymásnak a lángot,
a közönyt meg legyőzzük magunk,
ami vár, kiválasztottak sorsa,
átlátszónak tűnt a sok talány,
rakosgattuk álmainkat sorba,
szívünk fiatal volt és vagány,
beszéltünk a hetedik szobáról,
mennyi tudás, titok bújik ott,
s teremtünk majd az utak porából,
s fenyőcsúcsról szedünk csillagot,
és nem tudom, hogy történt, barátom,
túl nagy a csend, az erdő közel,
kikövezett utakon jársz, látom,
kihűlt világ az, mi átölel,
az életünk lassanként elolvad
mint a gyertya, ez is tiszta giccs,
több már a “múlt” kevesebb a “holnap”,
az ajtókon nincs zár, csak kilincs,
cserépből nem építettünk várat,
oszlanak a régi illatok,
de valahogy tompább, ami fájhat,
fenyőnk sem érintett csillagot,
a szabadság is kétélű fegyver:
ha nincs, rab vagy, s elkallódsz, ha van,
jó lenne már találkozni egyszer,
de lehet, hogy elunnám magam.
Hellerup, Koppenhága, vagy London,
álom volt tán s jött az ébredés,
azóta ezzel csak az a gondom,
hogy minden más barátság kevés.

 

TELJESÍTMÉNY

 

Emlékszem, kezdetben még nem volt mire,
de volt kire szegezni tekintetünk,
noha, kezdetben még mi sem voltunk,
magunkon kívül vesztegeltünk.

Emlékszem, egyszer csak eszünkbe ötlött
a külvilág, hogy sziporkázik a Nap
sugározva ránk Isten aranyát
a felhők felett s a csillagok alatt.

Emlékszem, a távoli ragyogásra,
az éhségtől kopogó szemekre,
miként sóvárogtak az élet után
az időtlenségbe préselődve.

Emlékszem, egyetlen detonáció,
hirtelen a semmiből valami lett,
s míg testet öltöttünk magunkra
hittel ruháztuk fel lelkeinket

Emlékeznék, de képtelen vagyok,
meddig tartott e csodás stádium?
Hűtlenek lettünk szabadságszédelgők,
mint véráramban a narkotikum.

Emlékeznék, de ellene állok
az idea szédítő vonzásának,
mely tükröt tart ártatlanságunk elé
felfalva maradék méltóságunkat.

Emlékeznék, de ha akad is mire,
nincs már kire hivatkozni e földtekén
magunk maradtunk vétkeinkkel,
mint megkerülhető ellenvélemény.

 

(Illusztráció: Gill Bustamante: Anticipation)

Katzler Hilda versei

KÉKBEN

Kékben játszik a véletlen,
szemedben tenger,
azúr mélység tükröződik bennem,
a lélek bíborban éled,
ultramarint kever és kér,
a három lépés már nem kell,
kékben ketten,
türkizt taszít a vágy,
testünk tűzpiros ágy,
időtlen rév…
Milyen titkokat rejthet a „még”?
Egy születő kapcsolat enciánba lép!

 

ÚJÉVBEN

Szilveszter éjjele van,
varázs libben a titokban.
A tegnap táncol, sír és kacag,
harsányan forog a forgatag…
A létünk zúg és zajong,
talán túléljük valahogy.
A holnap is ünneplőben vár,
majd halványul a zaj, a perc megáll,
a lelkünk a mélyben
levedli hozzánőtt álarcát,
felölti a szépet, a tisztát,
a zene megrendülve szól,
és hófehérben megszületik
bennünk a jó.

 

ADVENTBEN

Még vagyok neked!
Cipelem a keresztet szívemben,
melynek fele tiéd…
Uram, a lét mindennap felemészt,
kérlek, szeress minket,
ne adj több szenvedést,
küldj nekünk békét, erős hitet,
a kegyelem legyen miénk,
gonosz ne kísértsen benne,
kárhozz minket szeretetre,
teremts lelkünkben nyugalmat,
űzd el az aggodalmat,
add, hogy ne legyünk mostoha!
Ennyivel beérnénk,
többet nem is kérnénk,
már nem lázadunk,
hűek maradunk örökre.
Uram, légy igaz bíránk,
itt nagy szükség lenne rád,
váltsd meg a bitangját,
javuljon végre az ember,
virágozzék a türelem,
abban a mennyország!
Erősítsd meg a lelkünket,
hogy soha ne féljünk!
Istenem, kérve kérünk!
Jó, hogy vagy nekem!
Várakozom Jézussal szívemben,
advent fénye bennünk ragyog…
Veled én is megváltott vagyok!

 

Gyerekek

Képernyő előtt ül az egész család. Szombat este van, a közös tévézés ideje. Az egyik népszerű kereskedelmi csatorna akció-horror filmjét nézik, hol fellélegezve, hol pedig félelmükben, a szemüket eltakarva, a véres jelenetek láttán. Két kisebb gyermek is van a szobában, az egyik fiú nyolcéves lehet, míg a másik olyan tíz év körüli. Láthatóan könnyebben veszik a kegyetlen jelenetek okozta lelki izgalmat mint a szülők, hiszen ők csak ilyen filmeken nevelkednek, megszokták az erőszakot, a halál látványát. A videó- játékokban is azon versengenek, ki tud több ellenséget agyonlőni, lekaszabolni, szétrobbantani.
A film egy gonosz családról szól, véres dráma a javából. A kis család izgalommal kíséri figyelemmel, ahogy a női főszereplő démonná változik, letépi a saját gyereke fejét, amire az apa előhúz valahonnan egy géppisztolyt, és szakadatlan lövi a körötte röpködő
boszorkányt. A még életben maradt nagyobbik testvér anyja védelmére siet, az apja mögé kerül, és egy fejszével kettéhasítja a fejét. Az izgalmak a tetőfokára hágnak, még a tévéből is vér folyik, de váratlanul megszakítják a filmet, jönnek a reklámok, amire a csatorna műsorkészítői a hatályos törvényeket betartva figyelmeztetik a nézőket: “A következő műsorszám megtekintése tizenkét éven aluliak számára nem ajánlott!” Az édesapa és az édesanya a látottakat beszélik meg, de mivel szabálytisztelő állampolgárok, a felhívásnak eleget téve, a gyerekeket kiküldik a szobából.
–  Gyerünk, menjetek ki a konyhába, amíg a reklámok tartanak! Negyedóra és folytatódik tovább a film! – szólal meg az édesanya, de a gyerekek először rá sem hederítenek, ezért többször is figyelmezteti őket.

– Na, ne már anya! Miért vagy ilyen undok, hiszen ezek csak unalmas reklámok! Kit érdekel a fagyálló motorolaj, a szárnyas betét, meg a bélflórás joghurt!? – méltatlankodik a két srác.
– Nem hallottátok mit mondott anyátok!? – áll fel fenyegetőleg az apa, miközben villámokat szór a tekintete. Erre már engedelmeskednek a felajzott lurkók, akik riadt szemekkel, sértetten vonulnak ki a helyiségből.
– Nem baj! –  szólal meg az idősebbik.  – Játszunk mi is démonosdit! – veti fel az idősebb fiú, azzal egy hatalmas kést vesz ki a konyhaszekrényből, és elkezd fenyegetőleg a testvére felé hadonászni.

–  Jól van! – egyezik bele a furcsa játékba az öccse, és ő is kivesz egy éles konyhai szerszámot valamelyik fiókból, amit megsuhogtat a levegőben, mint egy kardot, majd a következő mozdulattal lecsapja a bátyja fejét. A kiskamasz koponyája nagyot koppan a konyha padlóján, a fejetlen test eldől, mindent mocskos vér borít be. A tv-ben éppen egy fejfájás elleni tuti gyógyszert reklámoznak.  A fiú kifejezéstelen arccal elindul a nappali felé, a kezében még mindig a gyilkos bárdot szorongatja. Néhány másodperc múlva két borzasztó halálsikoly rázza meg a környéket.

A mellékhatásokról kérdezze orvosát, gyógyszerészét! – üvölti  a tv.

 

 

 

a fiúk; kád; havas erdőkből (1–2.)

 

a fiúk

ketten jönnek
kimosakodott gyerekek valami céges buliról
vakító fehér kocka ing, szorosan belegombolva a két dalia
vajon a kezdődő háj repeszti így őket vagy az önbizalom
hátranyalt haj, ragyog rajtuk az éttermi vacsora
tisztelettel megállnak tisztes távolságban
röviden meghajtják magukat, aztán elkezdik
lenne egy kérdésünk, mosolyognak
a leereszkedő, jóindulatú biztatást nehezen tudom megkülönböztetni a magabiztosságtól
felváltva beszélnek, mintha követek lennének
két egymásra nem hasonlító, mégis egyforma iker
kafka kastélyának két bizniszmen hírnöke
már egy ideje néztünk téged a teraszról a többiekkel
nagyon érdekes, mi ez, amit csinálsz?
tánc? küzdősport? valami keleti dolog?
vakít a ropogós kocka ing, akár szobor is lehetne
hirtelen újra megértem a hiperrealistákat és a pop artot
már vagy két órája ugrálok itt a víz mellett, mint akit felhúztak
dobáltatom magam égtől-földtől
zene nélkül
mit is gondolhattak ezek
pantomim? sztrítdensz? vagy tájcsi?
nem, vagyis csak úgy, improvizáció
mosolyognak és bólogatnak, ahá, csak úgy!
fejüket oldalra biccentik, jeléül a búcsúzásnak
hát akkor… nem is zavarunk!
a mosoly, a biccentés, a fénylő vörös arc a kezdődő toka fölött
meghajtják magukat megint
röviden, aprón, cakkosan
nehogy azt higgyem, hogy akarnak tőlem valamit
nem elég a valóság,
be akarják biztosítani magukat a látszatok ellen
és ezért mindenféle preventív eszközöket vetnek be
ezért is jöttek ketten, többek közt
de amúgy sem vagyunk egymás esetei
a kicsattanó arc és az ing, amibe még éppen beleférnek, meg a hosszú orrú, fényes cipő
más ideálokat enged sejtetni,
mint itt ez az én
a turkálós melegítőben, fejbúbra kötözött hajjal, vonalvékonyan,
érthetetlen elszántsággal

a fiúk eltűnnek
visszamennek enni-inni a teraszra,
ahol majd elmondják a tapasztalataikat érthetetlen velem
én maradok tovább a parton
újra mozogni kezdek
a sétálók mögöttem egyre ritkulnak
és a lépcsőn is egyre kevesebben ülnek már
félkört horzsol a szakadt sportcipő, nyomában száll a por
sötétedik
egyedül maradok a vízzel
meg az éles, sárga holdsarlóval odafönt

 

kád

éjjel két óra és én épp a kádba szállok
a jó nagy félköríves sarokkádat élvezem
zubog a víz, orromba mászik a fürdőolaj szaga
te pedig ekkor már órák óta dolgozol
pulverbeschichtungsanlage – így hívják a mai aktuális gépet
hát meg kellett néznem, hogy mi a fene az, képen is, hogy fogalmam legyen
éjszakai műszak tíztől hajnal hatig
úristen, hol vagyunk, buchenwaldban?
a legnagyobb leállások és corona-szigorítások alatt is
teljes lendülettel kell gyártani az ipari polcrendszereket
termelni megszakítás nélkül egész éjszaka
a gépre ütemezve, a géphez alakulva
a nyolc órán át tartó csikorgásban elolajosodva, elfémesedve

ez az egyik oldal
a másik, hogy én egyedül fürdök itt
így telik el az idő
az időnk
ahelyett, hogy engem fürdetnél itt az illatos gőzben
mellém merülnél a széles, kerek kádba
és hozzám igazítanád magad, az én nagyon is organikus formámhoz
az én nagyon is organikus ritmusomhoz
és engem olajoznál, kenegetnél és mindenféléznél
arany olajcsöpp! most és akármikor

de most ez az egész, ami én vagyok a kádban
egyedül fürdik sajnos
felnyújtom a lábamat és megfeszítem
a habos vízből a levegőbe szúr
egész messzinek látszik
most a lábam az átló a fürdőszobában
mennyivel jobb geometria, nem?
felnyújtom a másikat is, kicsit egyensúlyozok
csillogó foltokban lesimul róluk a víz
aztán elképzelem, hogy bejössz az ajtón
áhh hagyjuk a robotlétet,
a munkát, pénzkeresést, járványt, szabályokat
egyszerűen csak gyere ide MOST
és robbantsuk szét az időt

 

havas erdőkből (1–2.)

(1. variáció)

havas erdőkből írunk egymásnak üzeneteket
szoros, szűk, szigorú tél

lábad alatt ropog a vak hajnali hó, mikor munkába mész
és alattam óriás, szürke mozaiklapok, mikor rámegyek a befagyott folyóra délután
az erdőben hallani a hópihéket
kék-lila árnyékok, a szilárd folyón állva hallom a hideget
az üvegerdőben most elpattannak az ágak
és a sötétfehér neonlámpában zúg a hajnali hideg
összehúzódott, kicsi élet
minden kondenzált, sűrített, tömörített,
a dolgoknak is csak felét mondjuk ki
a másik felét magunkban tartjuk
de néha nem lehet
néha kilélegezzük, bele a telefonba
közvetlen közelről fülembe fúj a hangod, ahogy széllel szemben kaptatsz a hóban
már több, mint három hónapja nem láttuk egymást

havas erdőkből írunk egymásnak ahelyett, hogy a havon szeretkeznénk
fehér erdő, kék éjjeli homály, foszforeszkáló hajnali lámpák
mintha nem lenne város ezekben az üzenetekben
hóban te nyersz, szélben-vízben én
bár te is küldtél egyszer egy esőt
tág rétek, falu széle, vízpart – ez én vagyok

öt óra harminc, még koromsötét
munkába mész
árnyékod belenő a képbe, ahogy a lámpa mögötted elmarad
mész, árnyékod a havon egyre fogy
aztán a közeledő lámpa fénye hátravet, te maradsz el, és a lámpa nő
egy pillanatra lihegve megállsz
látlak, sötét hajnalban munkába menő

szétaludt fejjel, nagy boglya hajjal kikelek az ágyból
akkor látom, én, a későnkelő

mikor este a fürdőszobában vetkőzöm, szinte meglepődöm
a zuhany alatt az jut eszembe, hogy a múltkor épp zuhanyozni készültél, mikor hívtalak
és persze mondtad is
elejtetted, mintegy véletlenül
hogy most jöttél meg a havas erdőből, és forró zuhany kell,
olyan forró, hogy bizseregjenek tőle az ujjaid
állok a gőzben, a zuhany forró
bizseregnek tőle az ujjaim

 

(2. variáció)

havas erdőkből üzenünk egymásnak
mintha nem lenne város ezekben az üzenetekben
se forgalom, bevásárlás, munka, lakáskeresés,
sőt emberek se
csak erdő, növények, állatok
víz
(a víz én vagyok, az erdő te)

az ég nálad most világoskék üveg, nálam meg vatta, égtelen
nálad fehér bóbitás a kert, itt hosszú vesszőárnyékoktól csíkozott az út
ott pattogzik le épp a jég az ágakon, szikrázó nappal a gyémánterdőben
nálam borongó homály, a hóhullást is hallani
a dombon vézna, elgyötört füvek, ahol megállsz
mellettem fémes vízben áll a nádas
lépteid alatt csikorog a hó, ahogy munkába mész a hóesésbe szívódó neonok alatt
zúg a hajnali sötét
én csúszós fekete sárban megyek, az útszélen ősi avar
árnyékod a lámpafénybe belenő és újra elfogy
látlak, sötét hajnalban munkába menő
birkák rágnak közömbösen az erdei úton, amerre mész,
a házatok elé mosómedve téved, megriad az ajtónyitástól,
ágyadba öreg, horkoló macska gömbölyödik
nálam sötétkék fényű szarkák repülnek elő a fenyőfák közül,
és az autók közt róka surran, az utcánkban lakó –

mikor este a fürdőszobában vetkőzöm, szinte meglepődöm
egyfolytában vastag melegítőben vagyok, a többi réteg még erre jön
hóbundát hordok én is
most meg hirtelen itt állok a gőzben a forró víz alatt
ami olyan forró, hogy bizseregnek tőle az ujjaim
aztán aranysárga, virágos, meleg olajligeteket kenek magamra
lesz egyszer itt az én kezem helyett a te kezed?

 

(Illusztráció: Gill Bustamante: Escape Through The Bluebell Wood)