Paradoxon

Adj, ha kell.
Ne adj, hogy ne kaphass
arcodra
hulló
esőt
és
meddővé
zengő
ricsajt.

2022. 05. 06.

Senki

Utolsót tölt, aztán elsuhan,
megkapó és viharvert, mint utam.
Választalan, szöggel kivert,
tegnapi nevek emlékét rejti,
tétovák szavát felejti,
Ó, „ki kérdezett?”:
egy tárgyiasult senki.

Kétség

Felszabdal a valóság, maga.
rés-ajtókon lecsüngő csengő,
nyit a szatócs, a varrni várt ruha,
elbomlik lassan, mint első

kéreg, mi földre hull, a bajra
tönkretett gallyak, a merülő
lét vigasztaló pilleszárnya
robban, s téged, mint meddő

kioltott vulkánt, les arca
a kétségek apjának s nő
lábnyom sötétjében a ma,
hol teremt, és felnő,

éled, s kivet
a haza.

(Illusztráció: Ryan Molenkamp: Fear of Volcanoes 91, 2016)

Valami elveszett

Bezárva, csak egy apró kulcslyukon lélegzett.
Hideg volt.
Durva széllel lebbent a koszlott
csipke a mázolt ablak előtt,
pergett a gitt, és a kövek között,
hajszálerekből ácsolt lassú porladással
foszlott a varrat
a fogvesztett, fekete kabáton.
Látod a síneket?
Így válunk el, egyre beljebb.

2022. 02. 11.

Öntudat

Standardizált porleves.
Miből, mennyit, hogyan,
de íztelen, alig úszik
némi erő, hiába fő,
s rakódik tányér szélére
a zsír, a szín,
mű illat terjed,
mint izzadtságszag,
ha maskarát ölt a farsangi fánk,
mikor krémesnek hiszi magát.

2022. 02. 11.

Zászló

Partokhoz verődve, ütődve,
ronccsá tört hajónkról
álmodunk,
kísért a frázisokban megkövült idő.
De hiába,
nem változik semmi.
Az elmondhatót kagylóba zárja,
rejti az „ön”, mert jön a szél,
és befúj az ablakon,
kihűlt szobát terel,
és a függönyt, mint zászlót,
lebbenti, merre kell.
Más világ ez.
Kérkedőn, büszkén
tetteti a békét, s hajlik,
mint a frissen tört orgonaág.

2022. 02. 08.

(Illusztráció: Anja Psag)