Eszembe jutott egy nő a kabinsor végéről. Nem volt feltűnő. Csak a kontya állt mindig ugyanúgy. A szája mellett két mély ránc. Anyám Fürdős Irénkének hívta, apám sehogy. Irénkének apró, kemény keze volt, egyik ujja kissé ferdén állt, talán becsípte egyszer egy kabinajtó. Ezzel a kézzel adott kulcsot, bilétát, vett át aprót, tépett cédulát, csapott rá a deszkára, ha valaki süketnek tettette magát. Nem volt benne gyöngédség. Pontosság volt benne. A strandon az is elég.

A kabinok előtt egész nap állt a nyár. Vizes férfiak, kócos nők, gumisapkás öregek, gyerekek homokos talppal, karjukon úszógumi, szájuk szélén fagylalt. A levegőben lángos, naptej, klór és valami állandó, meleg szag, amitől az ember azt hitte, a testnek is van saját időjárása. Aki kabint kért, számozott bilétát kapott, amit a kulccsal együtt vissza kellett adni. Irénke asztalán ott voltak a sarki zöldségestől kért selejtes papírzacskók is. Ha fogyóban volt a készlet, a favonalzó mellett hosszú csíkokat tépett belőlük. Némelyiken még látszott egy fél krumplinyom, egy elmaszatolt ár, vagy a zöldséges kék ceruzája.

Később tudtam meg, hogy nem minden papír ugyanarról szólt. Aki kabint kért, bilétát kapott. Aki időt kért, cédulát kapott. Voltak férfiak, akik nem átöltözni mentek. Törölközőt hoztak, mert anélkül az ilyesmi feltűnőbb. Megálltak Irénke előtt, és olyan halkan beszéltek, mintha templomban kérnének gyufát. Aztán szemérmesen a köpenyzsebébe csúsztattak valamit. Irénke nem nézett oda. Húzott egy vonalat az egyik tépett zacskódarabra, aztán megkérdezte:

– Mennyi?

Nem azt kérdezte, hányan. Nem azt, kivel. Csak azt, mennyi. A férfiak ilyenkor köhögtek. Tizenöt, mondták. Esetleg húsz, ha nagyobb úrnak gondolták magukat. Aki félórát mondott, arról Irénke tudta, hogy hazudik vagy kezdő. A félóra már nem kabinidő volt.

A nők külön érkeztek. Nem mind ugyanabból az életből, de mind ugyanazzal a mozdulattal nyúltak a fürdőruhájuk pántjához. Volt köztük büféslány, varrónő, özvegy, szalmakalapos asszony, aki délelőtt még dinnyét vett a piacon, és voltak olyanok is, akikről mindenki tudta, miért jönnek. Nem nevettek. Irénke nekik másik cédulát adott. Ugyanaz a papír volt, csak a mozdulat nem. A kabinajtók záródtak, a strand ment tovább. A gyerekek sikítottak a hideg víztől, a férfiak az árnyékban politizáltak, a nők hasra feküdtek, hogy a hátuk is barnuljon. Odabent megnyekkent a pad, valaki sietve húzta vissza a nedves fürdőruhát a vállára, közben a deszka túloldalán Irénke az oszlopos strandórát nézte. A nagy mutató nem sietett. Irénke sem. Ha letelt az idő, kopogott. Nem a férj, nem a feleség, nem a Jóisten. Irénke felállt, lesimította a köpenye elejét. Aztán kopogott, azzal a ferde ujjával.

– Lejárt.

Ez volt a strand legpontosabb mondata. A víznek nem volt határa, a napnak nem volt határa, a szégyennek sem volt rendes határa, de a kabinnak volt. Tizenöt perc. Utána jött a következő ember, a következő szatyor, a következő kulcs.

Évek múlva, a régi strand bontásakor, selejtezés közben előkerült egy cipősdoboz. Benne régi cédulák. Megsárgultak, összeragadtak, némelyiken kék ceruzával számok: 24, 25, 28. Egyiken ez állt: visszajön. Másikon csak ennyi: ne engedni. Nem lepleztek le semmit. Inkább nyilvántartottak valamit, amihez senki nem akart nevet adni. A dobozt ki akarták dobni. Régi szemét, mondta valaki. Az volt. Csakhogy olvasni lehetett. Egy cédulát mégis eltettem. Huszonötös kabin, tizenöt perc. Név nincs rajta. Csak a helye. A barna papírnak már nincs szaga. Csak a hajtásánál sötétebb, ahol valaki egyszer túl erősen fogta.

Irénke nevét talán rosszul tudom. A kopogást nem.