A keresztény kultúrkör stigmáknak hívja Krisztus sebeinek vagy fájdalmainak megjelenését a halandó emberen. A stigmák kettősséget hordoznak magukban: egyrészt ott van bennük a krisztusi passió képe, a test megcsonkítása, vagyis a sebzett test vizuálisan is megjelenik. Másrészt aki megkapja a stigmákat, azon látható jele van annak, hogy Isten választott embere, s egyben valamilyen isteni szándékot is feltételez, hogy a krisztusi szenvedés jelei fizikailag is megnyilvánulnak a kiválasztott személyen. A stigmák értelmezéséhez a kultusz jelentése, „megteremt(őd)ése” lehet a kiindulópont.

A kultusz[1] a latin colo, colere, vagyis a művel igéből származik. Tágabb értelemben nyilvános tiszteletadást, istenimádást, bálványozást jelent. Kultuszteremtés alatt lényegében a kultusz kialakításának mechanizmusát értjük, melyet különböző szempontok alapján jellemezhetünk, tagolhatunk. A kultuszok szempontjából a leglényegesebb, hogy mindig jelen kell hogy legyen egy befogadó és egy közösség, aki mintegy társszerzője az adott kultuszoknak. A kultusz kialakulása szoros összefüggésben van az adott befogadó közeg kulturális emlékezetével,[2] a kultuszok a kulturális emlékezet részét képezik, s mindkettőről elmondható, hogy alakításukban és művelésükben kulcsfontosságú az őket fenntartó, formáló, ápoló közösség szerepe. Hiszen a kulturális emlékezet részét sokszor képezik olyan események és emlékek is, melyeket a közösség aktuális generációja már csak hallomásból ismer. Ahhoz, hogy egy kultusz létrejöhessen, az azt létrehozóknak egyet kell érteniük a kultusz főbb jellemzőiben, közös intézményrendszert kell felállítaniuk. Ebben segítség a kanonizáció folyamata, mely így a kulturális emlékezet részét képezi, s állandó irányítás, valamint folyamatos változás alatt áll. A rituálék, az ünnepek, a kultusz tárgyához vagy magához a kultuszhoz köthető mindennemű tárgyi, képi, cselekvésbeli jellegzetesség a kultuszt hivatott éltetni, formálni, bevésni a közösség emlékezetébe.

Miért alakulhat ki kultusz a stigmatizált emberek körül?

A csonkított test, a betegség képe alapvetően tabunak számít, hiszen a test múlandóságát, tökéletlenségét jelképezi. Ehhez társul egy, a középkorban gyökerező elképzelés, miszerint a betegség a bűnös embereket sújtja. Mivel a kereszténységben a testről alkotott felfogás szerint „a test a lélek temploma”[3] így az „ép testben ép lélek” elképzelés szükségszerű ellentettje a „beteg/hibás testben beteg/bűnös lélek”. Hogyan lehet mégis, hogy a stigmák egy pozitív kultusz indukálói lehetnek?

Ennek oka egyrészt a kora kereszténységtől jelen levő mártír/szenvedéskultuszokban gyökerezik, hiszen akik vállalták a szenvedéseket és a mártírhalált Krisztusért, azokat később szentként, boldogként tisztelték, s hittek feltétlen üdvözülésükben. Krisztus szenvedéseit, sebeit vállalni tehát megtiszteltetés, hiszen az adott egyén nem csupán szenved a hitéért, de egyenesen Krisztus szenvedéseit éli meg. A kereszténységben központi szerepet kap a krisztusi passió megidézése, s ebben kitüntetett szerepe van a hívő ember testi szenvedéseinek is. A testi szenvedés jelentősége számos ószövetségi és újszövetségi bibliai passzusra,[4] Krisztus és a tanítványai példaértékű, önmegtartóztató életmódjára is visszavezethető. Mindazonáltal a stigmákat is a testi, s ez esetben a Krisztustól mintegy „örökölt”, átvett szenvedésként értelmezett szerepe teszi kitüntetetté. A testi fájdalom tehát mindig a krisztusi passiót képezi le, a fájdalom különleges megjelenítése és tabuként kezelése is ebből eredeztethető. A fájdalom, melyet a Megváltó elszenvedett, egyfajta misztériumként működik, ebből fakadóan erőteljes képi jelleg társul hozzá, ahogyan minden kultusz tárgyához. A stigmák, mint kultuszteremtők, azért különösen erőteljesek, mert mindamellett, hogy létezik ez az átvitt képi jelleg, fizikailag is erőteljes képiség és kézzelfoghatóság társul hozzájuk.

Kereshetőek a kultusz létrejöttének okai a korai szerzetesség kialakulásában (4–6. század) is. A test, mint a „lélek temploma” elképzelés transzformálódott a szerzetesi közösségekben, és kialakult az a filozófia/gyakorlat, hogy a lélek úgy tud minél közelebb kerülni Istenhez, ha a test sanyargatva van, mivel a meggyötört ember tud Istenhez igazán őszintén fohászkodni. A stigmatizált ember szenvedései tehát egy szentebb, őszintébb lelkületű emberre utalhatnak.

A két előhívó kultusz kapcsán kialakult gyakorlat szerint a szent/megszentelt emberek különleges istenkapcsolata a köréjük kialakuló kultusz tárgyává teszi őket. A befogadó közösség itt maga fölé emeli őket, legyen szó értük imádkozásról, közbenjárásról, csodatételről, vagy egyéb, Istenhez köthető gyakorlatról. A stigmatizált ember képében tehát megvannak ezek az Istentől kapott vonások, valamint a stigmák egyben jelképezik a hozzájuk asszociált lelki aspektusokat is. Maga a stigmatizált ember akaratlanul is az őt körülvevő közösség csodálatának tárgyává, lelki üdvösségükért közbenjáróvá válik. Így megjelenik a kultusz alanyának kettős helyzete: egyrészt a közösség identitását erősen meghatározó kapcsolat az alany és a közösség között, másrészt a közösségből való fel/kiemelkedés aktusa is jelen van. A szent ember igazolja és vezeti a közösséget Isten előtt és Istenhez.

[1] http://lexikon.katolikus.hu/K/kultusz.html

[2] Továbbgondolásra: Jan Assmann: Kánon és cenzúra, In: Rohonyi Zoltán (szerk.): Irodalmi kánon és kanonizáció, Osiris, Bp, 2001, 87-107.

Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Atlantisz Könyvkiadó, Bp, 1999

Maurice Halbwachs: „A kollektív emlékezet.” Szociológiai irányzatok a XX. századig, In: Felkai G. et al. (szerk.), Bp., 2010. 68-102. p.

[3] 1 Kor 13,16-17; 1 Kor 6,19; 2 Kor 6,16;

[4] Ézs 53,11; 2 Kor 1,5-6; 2 Kor 4,17; Fil 3,11; 1 Péter 4,13;