A Camille Claudel 1915 című film nyomán*
Szeme a sírás utáni vizenyős tisztaságában a kopár, ágait kifordult ernyőként felfelé tartó bogos-göcsörtös fát nézi az intézet kőfala előtt, ahogy a kőfal síkja a fa kopár koronáját középen kettőbe vágja, ahogy a fémváz éles küllői a szótlanul tűrő tekintetbe hatolnak. Tehetetlenül felfelé lógatott esernyőkarok, fémvázak olajos csillogása, az űr tartásának csak azért is fegyelme. A kőfal, ez a súlyától megfosztott élesen határolt vonal nem jelent semmit, nem monumentális, nem fenyegető, nem zár el semmitől és nem véd meg a semmitől.
(Fürdés)
A testét fürdetik, mint ahogy a betegeket, rituális mosdatás, nincs illat, hab, kényeztetés, higiénia, fitnesz, együttérzés van hivatalból, a nővérek hivatali szelídséggel megérintik a hátát, bekísérik a fürdőbe, levetik ruháját, mindenki fegyelmezett, mint amikor a halottat fürdetik az utolsó nagy út előtt. Maga piszkos, mindig piszkos, mondják, le kell mosni a földet a kézről, a testről, a föld piszokját, mert a föld, az agyag, a kő, a bronz, a szobor piszkos, a test is piszkos, meg kell tisztítani, csakis vízzel, intézeti tisztává kell válnia, minden morzsa, maradék egy előző életből el kell tűnjön, mint a szentáldozat előtt az áldozópap kezet mos, két ujját mártja bele a vízbe, csakis vízbe, hallani a vízcsorgást, látni a víz áttetszőségét. Csakis az élő víz tud halottá tisztítani.
(Napfény)
Tágas, szinte teljesen üres intézeti szobában két elmebeteg nővel szemközt ül, a fotel háttámláján horgolt makramé: (semmi sincs ennél fájóbban felesleges), szemben a függönyös ablak a napfénytől üres, a szoba a mozgó árnyaktól üres. Egy pillanatra szembenéz a nappal, az idő, a pillantásban felrémlő felismerés pillanata lehetne, de nem a rebbenő, tűnő idő felismerése egyáltalán, nem felismerés, a fény vak, mert csak a láthatót látja, ablakot rajzol az agyontaposott szőnyegre, nem rajzol, de megkettőz, a fény az arcokat vakítja, az egymásra pillantást, ahogy hárman egymást nézik, és egymást nem ismerik fel. Csak a mozgó árnyak arcára kövült vigyort, görccsé merevült nevetést, mi több: megrajzolt és ottfelejtett derűt letörölni hogyan lehetne? Újraformálni agyagból, lelket lehelni, a bronz ragyogó húsa ahogy épp most mozdul, a test hajlatainak ívét mérni, térd és föld ölelkezését, a karok célt nem érő lendülését, a mindig épp csak most kitörő hangtalan üvöltést. Visszateremteni ‒
(Sírás)
Tétován kis időre megáll, valahova néz, céltalan tekintettel, kövek, oszlopok keretezte belső udvarra néz, kövek, oszlopok keretezik az arcot, korinthoszi oszlopok, ívek kőszürkesége, az arc kőszürkesége, vésővel kimunkált hajlatai, a kő önmagát élvező szépsége egy arc körvonalaiban, a test önmagát élvező mozgása egy arc keretébe zártan. Camille sírása, ahogy a kőből víz fakad.
*Bruno Dumont filmje Camille Claudel életének pszichiátriai intézetben töltött hosszú időszakából az 1915-ös év egy hetét öleli fel.
Kép: Keringő. Forrása: https://artinwords.