Az autók egyszerre mozdulnak. A síneken vonatok és villamosok. Apró, fürge férgekként harapnak egymás farkába. Mindig késnek. Mindig pontosak.

Megsokszorozódik a zaj.

Fentről egyforma, mozgó célirányos pontok az emberek. Mindnek dolga van. Fülükben könnyedén kiszakítható dallam, kezükben a másvilág.

Egy megálló. Egy zebra. Egy járdaszegély.

Ott ül.

Cipőorra kilóg az úttestre. Épp csak annyira, hogy a forgalmat ne zavarja. Pontosan odáig, ahol még nem képez akadályt, de jelenléte már tagadhatatlan.
A járda szélén ül.

Egy hajléktalan megáll a villamosmegálló szélén. Hóna alatt újságok. Rendezetten. Úgy tűnik, ha másnak nem is, neki számít.

– Friss hírek – mondja. Nem kiabál.

Egy nő megemeli a táskáját, nehogy hozzáérjen. Egy férfi félrelép. A hírek maradnak.

Csend.

A villamos elmegy. A sínek még sokáig vibrálnak.

– Maga nem vesz? – kérdezi a férfit, aki csak ül tovább. Nem néz fel, a cipője orrát figyeli. Aztán halkan válaszol:

– Már mindent elolvastam.
– Akkor tudja.

Csend.
Valaki ritmust veszít, a cipője súrlódik. Felszisszen.

– Tudja, mi van benne? – kérdezi a hajléktalan.
– Hogy élni kell.
– Igen.

A hajléktalan bólint. Nem mosolyog. Nem volt min.

Egy fényesre waxolt barna bőrcipő áll meg előttük. Gazdája ingerülten matat a telefonja után.

– Most nem érek rá – mondja.

A hangja még ott marad egy pillanatig, aztán elviszi a forgalom.

Újra csend.

– Maga mivel foglalkozik? – fordul vissza a hajléktalan.
– Írtam.
– Mit?
– Amit nem lehetett.

A hajléktalan felveszi az egyik újságot, belenéz.

– Az a baj – mondja végül –, hogy ami igaz, az nem fér el.
– Hol?
– Itt – körbemutat a téren. – Csúcsidő van.

Egy villamos csönget, megszaggatja a csendet. A hajléktalan hátrább lép.
Az üldögélő férfi nem mozdul.

– Ha most előrébb csúszna… – mondja a hajléktalan –, észrevennék.
– Nem akarom.
– Értem.

Csend. Most hosszabb.

– Mondja – suttogja, miközben felnéz a hajléktalanra –, maga szerint meddig lehet tisztességesnek maradni?

Sokáig nem érkezik válasz.
Egy biciklis rájuk csönget, bár nincsenek útban.

– Amíg van mit elveszíteni – mondja végül.

– Nekem már nincs. Ha kell – teszi hozzá halkan –, embert is ölök.

A hajléktalan ránéz. Aztán egy lépést tesz felé.

Cipőorra kilóg az úttestre. Épp csak annyira, hogy a forgalmat ne zavarja. Pontosan odáig, ahol még nem képez akadályt, de jelenléte már tagadhatatlan. A járda szélén üldögél tovább.

Cipője mellé ül egy meggyötört munkásbakancs. Bal orrán piros festékfolt.

– Kit?
– Szinte mindegy. Nem igaz?

Hallgatnak.

– És utána? – csattan fel a hajléktalan. – Utána mi lenne? Visszanyerné a helyét? Vagy a fele királyságot?

István elmosolyodik.

– Nem.
– Akkor meg felesleges – mondja a hajléktalan. – A mesékben az ilyesmiért legalább jár valami, nem?
– És itt?
– Itt legfeljebb jegyzőkönyv.

– Arra csak rákerül az ember neve, az igazi, nem igaz? Mert hát az is valami.

A hajléktalan újra felemeli az újságot.

– Friss hírek! – kiáltja, de senki nem figyel rá.

– Tudja – kezdi –, maga túl őszinte.
– Az baj?
– Itt? Inkább bűncselekmény…

Egy reklám hangjai árasztják el a megállót. Valaki hangosan felnevet.

A járda poros, repedezett. Pont elég hely jut neki. Az üldögélő férfi lehajtja a fejét.

nincs semmim
csak ez a járda
meg amit gondolni merek

A hajléktalan leteszi mellé az egyik újságot.

– Kell egy?
– Mennyi?
– Amennyit bír.

A zsebébe nyúl. Üres tenyerét mutatja, miután a kezét kiveszi.

– Akkor ingyen! – mondja a hajléktalan. – Úgyis meg kell tudnia valakinek.

A villamos újra elindul.
A járda megtelik.
A cipő orra még mindig kilóg.

A hajléktalan arrébb áll. Érzi, hogy útban van.

Az újság ott marad.

A hírek frissek.
Az élet megy tovább.