Botos Ferenc összes bejegyzése

1949-ben születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végeztem könyvtár-történelem szakon. Könyvtárosként, tanárként egyetemen, középiskolában, vállalati könyvtárban is dolgoztam. Verseket, haikukat írok, négy versfüzetem jelent meg. Irodalmi folyóiratokban, tematikus újságokban publikálok. Díjaim: „Bólya Péter" díj, 2008. /Napsziget a Művészetekért Alapítvány/, Napút nívódíj, 2016, 2021. /Napút Kiadó/, Mátrai Művészeti Napok 2016., 2020. vers, első díj.

PETŐFI  VIRÁGAI

 

Ezerkilencszázhetvenkettő
március idusa, te megsebzett
kihunyt csillag: lehullottál az emlékezet
homályló égboltjáról napjainkra.
Elhervadtak Petőfi virágai
imbolygó öreg arcok, akik még élnek
széllel szállt szavak, elveszett remények….
De nem! Emeljétek fiatal fejeiteket
magasra tavaszi virágok! Új remények!
Legyetek ti Petőfi virágai!

 

(Illusztráció: Skye Pratt: Spring Splatter Flowers)

BERDA REMINISZCENCIÁK

 

/haikuk/

hajnali erdőn
ezüst harmattól ékes
vadrózsaszirom

nyíló gyöngyvirág
te Mária-illatú
rejtőző ima

reggeltől estig
gyémántpatájú éhség
lobog szemében

hegy magasában
parfümös meztelenség
– Hej, harapj belém! –

gyönyörű leány
erdei rét illata
libben nyomodban

ó, szőke gyermek
gyémánt ékszer a lélek
koromsötétjében

szent fiatalság
vén, szatír lélek mélyén
lobogj, még lobogj

a vágóhídra
űzöttek szemeit, jaj
tudd megsiratni

elhullt levelek
hullaszagán borong az
ősz: közel a tél

lombok alól szól
megtört kőből is beszél
útszéli Krisztus
—–

 

(Illusztráció: Graham Ogden: Winter Leaves)

BÜKK TESTVÉR; NAPSZÁLLTA

 

BÜKK TESTVÉR
/haibun/

Hamvas Béla koloskai hársára emlékeztet. Talán kevésbé
zord környezetben, de itt is mindig meg kellett, és mindmáig
meg kell küzdeni az életért. A göcsörtös, zömök törzsön
egyenes vonalat nem talál a szem, izmos gyökerek gombolyulnak
gordiuszi csomóként a hegyoldalba: a Teremtő villámkardjától
ezidáig megkímélve.
Tavaszonként, harsanva kizöldülő lombkorona hirdeti a feltámadó
élet áldott megújulását.

világfa tengely
göcsörtös, zömök törzsű
ősöreg fénybükk
—–

 

NAPSZÁLLTA
/haikuk/

csobban a teknős
zafirkéken csillogó
madársuhanás

fénylő öledben
csigák labirintjai
felfénylenek még
—–

 

(Illusztráció: Alan Winter: Beech Tree Cathedral)

A VÖRÖSFENYŐ ÉNEKE

 

/Salamov[1] reminiszcenciák/
/haikuk/

szurdok falához
gombolyult holt juharból
sarjadó fenyő

vörösfenyőág
érzi a fagy illatát
ébred a napon

a sok közül egy
kizöldellő ágbogával
most ő a legszebb

kihűlő ágyon
utoljára egy kézben
kenyérfejadag

 

[1] Varlam Tyihonovics Salamov /1907-1982/
orosz író, költő, újságíró

(Illusztráció: Lucas Jmieff: Ode to Larch)