A leggazdagabb koldus

Voltam királynő is —
csillagok ültek a tenyeremben és nevemen szólított a hajnal.
Aranyat hordtam a mellkasomban,
nem érmét —
hanem szívdobbanást, amely túl sok volt egy élethez.

És voltam koldus is —
üres zsebekkel, de nehezebb szívvel, mint bárki,
mert bármit birtokoltam, nem maradt meg bennem.

Tele voltam —
mint eső utáni folyó, amely nem talál medret.
És mégis:
bennem lakott a hiány, csendesen,
mint egy név nélküli, lekopott sírbolt.

Nevettek rám:
Nézd, milyen gazdag! —
s én bólintottam.

Suttogtak mögöttem:
Nézd, milyen üres… —
s abban is igazuk volt.

Két világ között jártam:
egyben mindent kaptam és semmit sem tarthattam meg.
Szerettem úgy, hogy belém halt, akihez értem.
Éltem úgy, hogy lassan én is elfogytam.

Nem viszek magammal semmit.
Se aranyat, se hiányt.

Nem marad utánam semmi:
csak ez a bizonyosság, hogy ami bennem volt,
sosem volt elég a világnak —
s végül engem emésztett fel.

A senkinél is nincstelenebb

Nem vagyok én senki.
És a senkinél is nincstelenebb.

Csont, amin megáll a kés.
Szám íze: vas.
Nyelvem alatt az el nem mondott szó szétmállik,
mint fog a tenyérben.
A mellkasom egy bezárt szoba;
porzik benne a penészes levegő.
A fény megérkezik, de nem időzik.
Megcsúszik rajtam, mint eső az olajos bőrön.
A kezem üresen lóg.
Nem kér. Nem szorít. Nem integet.

Ha megállok, a világ nem lassít.
Ha mozdulok, akkor sem gyorsul.
Csupán ez maradt:
Forma. Csend. Levegő.

Lehámoztok.
Nem sietve, vékony rétegenként.
A csontomig kapartok,
mintha a mész alatt még tartoznék valamivel.

Semmi sem elég.
A rothadó húsból is vadként falatoztok.
Minden pontosan ott van,
ahol lennie kell —
kivéve…
Mint egy gép, amit bekapcsolva felejtettek
és most túl hangosan zörög egy üres műhelyben.

Még holtan is kevés vagyok.
Még mozdulatlanul is hiányzik belőlem az,
amit soha nem adtatok meg, de gondosan számon tartotok.

Nem engedtek eltűnni.
Nem hagytok megérkezni sem.
Két állapot közé szorítotok,
ahol már elveszett a hangom,
de még mindig felelnem kell.

Amit kerestek –
soha nem volt bennem.

Nem vagyok én senki.
És a senkinél is nincstelenebb.

(Illusztráció: Robert Lyn Nelson: Our Endangered Water Planet)

Bevésődés

Ó, te — ki nem jöttél zajjal,
csak halk,
sötét növényként
gyökereztél bennem el,
hol fény sosem időz soká.
Nem kértem arcod, sem neved —
mégis csontjaim közé hajoltál,
s mint reszkető, makacs indák,
szívem köré fonódtál szótlanul.
S most — ha tépném is — nem szakad,
csupán bennem reccsen minden ér,
mert ami egyszer belém vésődött,
nem enged — csak mélyebbre kúszik.
S így hordlak: némán, romló árnyként,
nem áldásként — inkább végzetül.

Hús és árnyék
(részlet)

S ó, lélek — árva, kósza lény —
ki egykor hitt még reggelén,
most tépett szárnnyal,
feketén zuhan saját egébe le.

Ki szólt? Ki hívott? Nincs felelet —
csak elhagyott, üres nevek,
s az, ki volt, már nem felel,
csak árnyként kísért vissza rám.

S nincs kar, amely átölel,
nincs hang, amely engem nevez el,
csak néma űr, mi felemel —
hogy végül vesztembe taszítson.

S ha egyszer csend lesz — végre tán —
nem fény jön majd, nem tiszta nyár,
csak halkabb lesz e gyötrelem —
de el nem múlik… soha már.
Soha már.

(Illusztráció: Mark Mulholland: Leaves and Wooden Fence)