Bevésődés

Ó, te — ki nem jöttél zajjal,
csak halk,
sötét növényként
gyökereztél bennem el,
hol fény sosem időz soká.
Nem kértem arcod, sem neved —
mégis csontjaim közé hajoltál,
s mint reszkető, makacs indák,
szívem köré fonódtál szótlanul.
S most — ha tépném is — nem szakad,
csupán bennem reccsen minden ér,
mert ami egyszer belém vésődött,
nem enged — csak mélyebbre kúszik.
S így hordlak: némán, romló árnyként,
nem áldásként — inkább végzetül.

Hús és árnyék
(részlet)

S ó, lélek — árva, kósza lény —
ki egykor hitt még reggelén,
most tépett szárnnyal,
feketén zuhan saját egébe le.

Ki szólt? Ki hívott? Nincs felelet —
csak elhagyott, üres nevek,
s az, ki volt, már nem felel,
csak árnyként kísért vissza rám.

S nincs kar, amely átölel,
nincs hang, amely engem nevez el,
csak néma űr, mi felemel —
hogy végül vesztembe taszítson.

S ha egyszer csend lesz — végre tán —
nem fény jön majd, nem tiszta nyár,
csak halkabb lesz e gyötrelem —
de el nem múlik… soha már.
Soha már.

(Illusztráció: Mark Mulholland: Leaves and Wooden Fence)