Régi és új dalok gyűjteménye (905),
Szerelmes dalok negyedik kötete, 708.

 Téma nélkül                                                              Ismeretlen szerző

Szumai halász
szítja sópárlók tüzét.[1]
Zord szélfúvásban,
lám, a füstje arra száll,
merre nem is gondolná![2]

Dalok későbbi gyűjteménye (951)
Szerelmes dalok második kötete, 647–648.

Téma nélkül. 　                                                         Taira no Szadafumi

Tán csak én izzok,
s tűnök a messzeségbe?
Örökös hévvel,
oh, mégsem lángolhatok:
akár a Fudzsi orma.[3]

Így válaszolt:　                                                         Dajka a Ki családból

Mint Fudzsi orma,
még ha örökkön égsz is,
ugyan mit tegyek?
Eloltani nem tudom
tüzed, hisz víz nem vagyok.

Fittler Áron fordításai

Taira no Szadafumi (Taira no Sadafumi)

?–923

A IX–X. század jelentős költője. Híres volt szerelmi kalandjairól, ezeket dolgozza fel a fiktív elemekkel is kiszínezett Taira no Szadafumi regénye (Heicsú monogatari, Heichū monogatari) című verses regény. Több alkalommal szervezett költői versenyeket, amelyeken a kor legnagyobbjai, többek között az első császári rendeletre összeállított vaka-antológia, a Régi és új dalok gyűjteményének szerkesztői közül Ki no Curajuki, Mibu no Tadamine és Ósikócsi no Micune is részt vettek. Taira no Szadafumi fennmaradt verseinek többségében a be nem teljesült, illetve a boldogtalan szerelem miatti bánatáról énekel.

Dajka a Ki családból (Ki no menoto)

1. századi költőnő, eredeti nevén Ki no Zensi. Józei császár (uralk. 876–884) dajkája volt.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Szuma a mai Kóbe város egy része, itt található egy hires tengerpart. A klasszikus japán vaka-költészetben – jelen vershez hasonlóan – gyakran szerepelnek az itteni sólepárló kemencék, amelyekben a sós víz lepárlásával nyertek sót. A kemencék izzó tüze a szerelmi lángolást, illetve az a miatti fájdalmat, szenvedést jelképezi.

[2] A sópárló kemence füstje itt azt a személyt jelképezi, aki iránt a (feltehetően női) lírai én (a versben szumai halász) gyengéd érzéseket táplál. Ahogyan a szélben a füst kiszámíthatatlan irányba száll, úgy a lírai én által kedvelt személy is váratlanul választott valaki mást.

[3] A Fudzsi-hegy a IX–X. században aktív vulkán volt, azaz tűz égett benne, amely nem volt látható, csupán a füstje. Ennek megfelelően Japán legmagasabb hegye a korabeli szerelmes versekben a titkolt, máskor a visszafojtott, be nem teljesülő szerelem érzésének szimbóluma volt, és ez az asszociáció kapcsolódott hozzá. Gyakran – ahogyan ebben a vakában is – az ’érzés’, ’vágy’ vagy ’gondolat’ jelentésű „omo(h)i” szó magában foglalja a vulkánhoz kapcsolódó tűz (hi) szót. Jelen versváltás második vakájában, a hölgy válaszában továbbá az utolsó két sor tűzhöz kapcsolódó motívumával a költőnő arra céloz, hogy még nem is találkoztak, és erre nem is kerülhet sor.

Ezer év dalainak gyűjteménye (1188?)
Szerelmes dalok első kötete, 677. 

Szerelmes dalként, amikor száz verset költött.           Sokusi hercegnő

Mily reménytelen!
Nem tudom, párnám hogy áll,[1]midőn szendergek,
s halványan, céltalanul
bolyongok álmok útján.

Új „Régi és új dalok gyűjteménye” (1205)
Tavaszi dalok első kötete, 3.

Tavaszi dalként, amikor száz verssel tisztelgett a császárnak.
Sokusi hercegnő

Mélyek a hegyek:
nem is tudni, tavasz van.
Fenyőajtóra[2]néha-néha rácseppen
olvadó hó vízgyöngye!

Új „Régi és új dalok gyűjteménye” (1205)
Őszi dalok második kötete, 484.

[„Ruhaütés”[3] témában.]                     Sokusi hercegnő

Ezer ütése
mángorlónak,[4] zajára
felriadok hát,
búval bélelt ruhámon
szétpattan a sok harmat![5]

Fittler Áron fordításai

Sokusi hercegnő (Sokusi naisinnó, 式子内親王)

1149–1201

Gosirakava császár (後白河天皇, 1127–1192) harmadik lánya. 1159-ben a Kamo szentély főpapnőjévé (szaiin, 斎院) nevezték ki, és tíz évig töltötte be a tisztséget. 1169-ben betegsége miatt felmentették. Életét nagyrészt magányosan töltötte, utolsó éveit leszámítva nem vett részt kora nyilvános kulturális életében. Elsajátította ugyanakkor a verselés művészetét, mestere a kor egyik legjelentősebb vaka-költője és -kritikusa, Fudzsivara no Sunzei (藤原俊成, 1114–1204) volt. Életének utolsó éveiben császári családból származó nőként rendkívül aktívan vett részt a közösségi költészetben: több meghatározott számú versciklus és más megadott témákra költött vakák komponálására kérték fel. Később buddhista szerzetesnő lett. Az Ezer év dalainak gyűjteményétől kezdve csaknem száz vakája szerepel császári vaka-antológiákban.

(A borítókép a fordító felvétele.)

[1] A korabeli közhiedelem szerint a párna megfelelő helyzetének vagy irányának köszönhetően az illető álmában találkozhat kedvesével. A költőnő továbbá a 905-ben elkészült Régi és új dalok gyűjteményében szereplő következő verset idézi:

Minden este, hogy
merre állítsam párnám,
sohasem tudom.
Miként volt az éjjelen,
mikor láttam álmomban?

(Szerelmes dalok első kötete, 516., ismeretlen költő)

A régebbi korok vakáinak ilyen módon történő idézését honkadorinak (本歌取り) hívják, és a XII. századtól kezdve népszerű retorikai eszköz.

[2] Az emberlakta vidéktől távoli hegyi kunyhóra utal. Jelen vers továbbá egy megadott témára komponált tájleíró költemény, tehát nem Sokusi hercegnő személyes élményét énekli meg.

[3] A ruhát deszkára helyezve mángorlószerű eszközzel ütik, így puhítják és fényesítik, illetve simítják ki annak ráncait. A vaka-költők előszeretettel énekelték meg késő őszi életképként, de megtalálható a kínai költészetben is.

[4] A hires VIII–IX. századi kínai költő, Po Csü-ji (白居易) Éjjeli ruhaütés hangja című versét idézi.

Ki tudja, kinek hitvese, egy asszony urát várván ősszel üti a vásznat. Fagyos a hold, metsző a szél, szomorú a mángorló hangja,
nyolcadhó, kilencedhó éjjele oly hosszú,
ezerszer, tízezerszer hangzik szüntelen.

[5] A harmat a könny metaforája a vaka-költészetben. A „szétpattan” ige továbbá szemantikailag kapcsolódik az első egység (sor) „ütés” szavához.

Régi és új dalok gyűjteménye (905), Szerelmes dalok negyedik kötete, 694.

[Téma nélkül.]                                                           [Ismeretlen költő]

Palota-réten[1]
vén tövön kicsiny lednek:[2]sok harmat súlyát
nem bírja, szelet várja.
Így várlak én is téged.

Dalok későbbi gyűjteménye (951?), Szerelmes dalok második kötete, 638.

[Egy hölgynek küldte, aki iránt gyengéd érzelmeket táplált.]           Curajuki

Szumi-öbölnek
hulláma bár nem vagyok,
míg áll a világ,
szerelmes szívem, bizony,
folyvást partodra küldöm.

Új „Régi és új dalok gyűjteménye” (1205)
Szerelmes dalok első kötete, 997.

A Taira no Szadafumi[3] házában rendezett dalversenyen.      Szakanoue no Korenori

Szonoharai
szállás környékén nő a
seprűlombú fa:
akár azt, látni, ott vagy,
mégsem találkozhatunk![4]

Fittler Áron fordításai

Ki no Curajuki (紀貫之)

872?–945

Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú, 古今和歌集) egyik összeállítója. A VII–X. század harminchat legjelentősebb költőjeként számon tartott harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. Jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka, 和歌) irodalmi közéletben való elterjesztésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három császári rendeletre összeállított vaka-antológia (csokuszen vakasú, 勅撰和歌集) mindegyikében ő szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze, 歌合) szerepeltek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendezett ilyen versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta, 屏風歌) komponálására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó, 平安京) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, 土佐日記) örökítette meg.

Szakanoue no Korenori (坂上是則)

1. századi költő, a harminchat költőóriás egyike. A Régi és új dalok gyűjteményének négy szerkesztője után kora egyik legnagyobb vaka-költője, akinek versei számos költői versenyen szerepeltek, illetve paravándalok szerzésére is felkérték. Költeményeit a Régi és új dalok gyűjteményére jellemző stílusban komponálta, jelen műve is ennek példája.

(A borítókép a fordító felvétele.)

[1] Mijagino (宮城野). Japán északi részén, a mai Mijagi prefektúrában található. A klasszikus japán vaka-költészetben – jelen vershez hasonlóan – meghatározó tájeleme a lednek (bokorhere) és a harmat.

[2] Bokorhere (lat.: Lespedeza, jap.: hagi (萩), ld. a borítóképen). Koraősszel nyíló lila virágú cserje, amely Japánban különösen kedvelt: az ősz hét virágának egyike, így nélkülözhetetlen kelléke az őszi vakáknak.

[3] 平貞文. ?–923. Vaka-költő, a Taira no Szadafumi regénye (Heicsú monogatari, 平中物語) című X. századi verses regény főhőse, a mű epizódjai az ő költeményeiből épülnek fel.

[4] Szonohara (園原) Japán középső részén, a mai Nagano prefektúrában található. A hagyomány szerint itt van egy mitikus fa, az ún. seprűlombú fa (hahakigi, 帚木), amely nevét onnan kapta, hogy messziről egy felállított seprűhöz hasonlít. A legenda szerint ez a fa messziről jól kivehető, amint azonban közelebb megy hozzá valaki, láthatatlanná válik. Jelen vers erre a mondára épül.

A „három alkony-vers”[1]

Őszi dalok, első kötete, 361-363.

Téma nélkül.                                      Dzsakuren szerzetes

E mély magányt, lám,
nem is a látvány kelti!
Amint elnézem
hegyeket ciprusfákkal
őszi alkonyi órán.

                                                         Szaigjó szerzetes

Nincs szív e testben,
s ráeszmélek, valami
mégis megindít!
Tóról szalonka száll fel
őszi alkonyi órán.[2]

Száz vers között költötte Szaigjó szerzetes felkérésére.
Fudzsivara no Teika

Ha körülnézek,
virágot, színes lombot
sehol sem látni
öbölparti kunyhónál
őszi alkonyi órán.[3]

Fittler Áron fordítása

Dzsakuren szerzetes (Dzsakuren hósi, 寂蓮法師)

1139 körül?–1202

Korának egyik meghatározó költője, a Fudzsivarák Mikohidari-ágának tagjai által életre hívott költői irányzat (ld. alább Fudzsivara no Teikánál) jelentős képviselője. Kezdetben udvari nemesként tevékenykedett, ám később szerzetesnek állt. Szaigjóhoz hasonlóan ő is sokat utazott Japán-szerte. Számos költői versenyen vett részt, illetve többször kérték fel meghatározott számú versciklusok (teiszúka, 定数歌) komponálására. Jó kapcsolatot ápolt kora vaka-költészetének nagyjaival, többek között az itt szereplő Szaigjóval és unokatestvérével, Fudzsivara no Teikával. Velük együtt jelentős részt vállalt a vaka-költészet új stílusának kialakításában. A kor irodalmi életének szervezője és fővédnéke, Gotoba császár (後鳥羽天皇, 1180–1239) különösen nagyra értékelte költői tehetségét. Dzsakuren egyike volt azoknak, akiket a császár megbízott a nyolcadik császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” (Sinkokin vakasú, 新古今和歌集) szerkesztésével, azonban meghalt, mielőtt az antológia elkészült volna.

Szaigjó szerzetes (Szaigjó hósi, 西行法師)

1118–1190

A XII. század egyik lagnagyobb költője. Világi neve Szató Norikijo (佐藤義清). Kezdetben Toba császár (鳥羽天皇, uralk. 1107–1123) testőrségének tagja volt, de fiatalon, huszonhárom évesen az egyik legjelentősebb japán ezoterikus buddhista irányzat, a Singon-irányzat (Singon-sú, 真言宗) szerzetese lett, és elsősorban az irányzat központjában, a Kója-hegyen (Kójaszan, 高野山) élte életét meditálással, elmélkedéssel. Ezen kívül szinte egész Japánt bejárta, zarándokútjain számos vakát költött. Költészetében sajátos összhangot képviselnek a természeti jelenségek és a buddhizmus tanai, ezt pedig filozófiai mélységekig boncolgatja. Kedvenc témája a cseresznyevirág és a hold.

Fudzsivara no Teika (藤原定家)

1162–1241

Korának egyik legnagyobb költője és verskritikusa. A Fudzsivara (藤原) család Mikohidari (御子左) ágából származik, amelynek első tagja, Fudzsivara no Sunzei (藤原俊成, Teika apja) életre hívta a XIII. században uralkodóvá váló vaka-költészeti iskolát, a Mikohidari-iskolát. Teika maga is aktívan részt vett a korabeli közösségi irodalmi életben: számoss költői versenyen szerepelt, több alkalommal bírának is felkérték, illetve többször komponált meghatározott számú versciklusokat. Vaka-esztétikai nézeteit több poétikai műben foglalta össze, a vaka-költészet addigi történetének általa legkíválóbbnak tartott költeményeit pedig kiváló versekből összeállított antológiákba (súkaszen, 秀歌撰) gyűjtötte. Egyike volt a nyolcadik császári vaka-antológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” szerkesztőinek, valamint ő állította össze a kilencedik ilyen gyűjteményt, az Új császári versantológiát (Sincsokuszen vakasú, 新勅撰和歌集). Nemcsak költőként és esztétaként alkotott maradandót, hanem igen sok X–XI. századi irodalmi mű is az ő és köre másolataiban maradt ránk, azaz klasszika-filológusi munkássága is kiemelkedő.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Az alábbi három őszi alkonyi órán (aki no júgure, 秋の夕暮) sorral végződő vaka híres példája a XII–XIII. századi japán vaka-költészetre jellemző édesbús, csendes magány érzésének (júgen, 幽玄) és az itt is szereplő Fudzsivara no Teika által meghatározott „rejtett érzések”-et  tartalmazó és „elragadóan szép” (jodzsó jóen, 余情妖艶) stílusnak.

[2] Az első egység (sor) arra utal, hogy a szerzetes költő már megszabadult az evilági vágyaktól és érzésektől – legalábbis úgy vélte. Ez a világtól elvonult buddhista hívők egyik legfontosabb célkitűzése. A vaka második felében megfogalmazott tájkép ennek ellenére mégis érzéseket mozdít meg a lírai énben, erre csodálkozik rá.

[3] Teika a híres X–XI. századi udvarhölgy, Muraszaki Sikibu (紫式部) művének, a Gendzsi regényének (Gendzsi monogatari, 源氏物語) Akasi (明石) című kötetében (fejezetében) olvasható következő leírást idézi: …messze el lehetett látni a tengerre, semmi sem állt tekintetük útjába, a színpompás tavaszi virágoknál és őszi lomboknál pedig már-már hangulatosabb érzést keltettek a mindenütt burjánzó árnyak…. (A főhős, Gendzsi herceg ekkor éppen önkéntes száműzetését töltötte a fővárostól távoli, tengerparti Akasiban, a szóban forgó jelenetben pedig egyik szerelme, Akasi úrhölgy apjával, az idős szerzetessel játszottak japán citerán és biva-lanton.) A híres prózai művek vakákban való idézése (honszecudori, 本説取り) kedvelt eszköz volt a XII–XIII. századi költészetben.

Tízezer levél gyűjteménye (Man’jósú, 万葉集), Kilencedik kötet, 1740–1741. vers

Egy vers és egy rövid vers a mizunoe-i Urasima-fiúról.[1]

Tavaszi napon,
mikor könnyű pára kél,
Szumi-öbölnek
partjára hát kiülök.
Egy halászbárka
habok közt tünedezik:
nézem, s egy régi
történet jut eszembe.
Mizunoe-i
Urasima-fiú, biz’
sok-sok tonhalat,
sügért halászott büszkén.
Hét álló napig
haza nem tért ő egyszer:
habok határán
túlra midőn evezett,
végtelen tenger
istenlányával akkor
– puszta véletlen –
találkozott hajója.
Szerelmes szókkal
éltük összekötötték,
frigyük megkötvén
Öröklét földjére értek.
Tengeristennek
palotájában is a
legeslegbelső
pompázatos terembe
kart karba öltve
be is mentek ők ketten.
Meg nem vénülnek,
meg nem halnak sohasem,
örök időkig
így élnek itt, azt mondják.
Ám e világi
balgatag férfiú, lám,
imígyen beszélt
szeretett hitvesének:
– Egy kis időre
hadd térhessek most haza,
apámnak s anyámnak
hogy mindent elmondhassak.
szinte már holnap
rögvest vissza is térek –
szólt, mire neje,
szép kedvese így szóla:
– Hogyha ezután
Öröklétnek földjére
újra visszatérsz,
s látni kívánsz, amint most,
ezt a ládikót
ne nyisd ki, világért se! –
Erős-szilárdan
fogadkozott ő, ámde
Szumi-öbölbe
mikor hazaérkezett,
kereste házát,
mégsem látta seholsem,
kereste a falut,
azt sem látta seholsem.
Elcsodálkozott,
s magában ezt gondolta:
– Hisz három éve,
hogy eljöttem itthonról!
Ily hamar eltűnt,
kerítésünk és házunk?
Tán ha e ládát
kinyitom, minden úgy lesz,
mint azelőtt volt,
s házunk újra állni fog. –
Becses ládikót
kinyitotta hát kissé,
s lám, fehér felhő
kanyargott ki belőle,
szállt csak, s Öröklét
földjéig elgomolygott.
Futni kezdett hát,
ordított, ruhaujját
rázta s fetrengett,
kapálózván bánkódott,
s ott azon nyomban
eszméletét vesztette.
Egykor ifjonti
bőrét ráncok hálózták,
egykor fekete
haja hófehérré vált,
teltek a percek,
s lélegzete is elállt,
mígnem egyszerre
életének vége lett…
Mizunoe-i
Urasima-fiúnak
itt állt hajdani háza.

Kísérő dal

Öröklét földjén
hisz boldogan élhetne!
Sok-sok fényes kard –
maga szabja rövidre
éltét, oh, balgatag úr!

Fittler Áron fordítása

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Az egyik legismertebb japán legenda, a későbbi Urasima Taró (浦島太郎) történetének egy korai változata. A Tízezer level gyűjteményén kívül több más VIII. századi szövegben is megtalálható. Mizunoe (水江) az akkori Tango tartomány (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján) tengerpartjának egy szakasza. Jelen verseket Takahasi no Musimaronak (高橋虫麻呂, VIII. század) tulajdonítják.

Klasszikus japán versek a mulandóságról
az Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-ből (1205)

Vegyes témájú dalok harmadik kötete, 1817.

Amikor egyszer a szokásosnál is megindítóbbnak látta, amint egy pók olyan múlékony hálót fon az alkonyatban, akár egy cérnaszál.                Hendzsó főszerzetes

Ahogyan a pók
hálót fon puszta légbe,
épp ugyanolyan:
lakályos, szép házban is
hány évet tölthetünk el?

Buddhista dalok, 1919. 

A Naniva-beli[1] Micu templomban, amikor nádlevelek susogását hallotta.                                                                                  Gjóki bódhiszattva

Nádak susognak
tengeráramok mentén,
s hullámok kelnek:
mint ők, bús világ vizén
vajon meddig lebegünk?

Buddhista dalok, 1972.

A Vimalakírti szútra[2] tíz hasonlatának[3] egyikét öntötte versbe, mely szerint: „Ez a lét olyan, akár az álom.”

Álom az álom?
Vagy a való az álom?
Bizony, nem tudom!
Ugyan milyen világban
ébredhetek rá vajon?

Fittler Áron fordításai

Hendzsó főszerzetes (szódzsó Hendzsó, 僧正遍昭)

816–890

A IX. század hat kiválónak értékelt költője, a hat költőóriás (rokkaszen, 六歌仙) egyike. Világi neve Josimine no Muneszada (良岑宗貞). Ninmjó császár (仁明天皇, uralk. 833–850) kedvelt hivatalnoka volt, igen tehetséges és művelt. A császár 850-ben bekövetkező halála után szerzetes lett, és felvette a Hendzsó nevet. Saját kora és az utókor egyaránt nagyra értékelte költészetét, amelyre könnyedség és ötletesség jellemző.

Gjóki (行基)

668–749

A japán buddhizmus egyik jelentős szerzetese, aki nem csupán rengeteg buddhista templom, hanem az ország infrastruktúrájának építésében is fontos szerepet vállalt. Kezdetben a narai Gangó templomban (Gangódzsi, 元興寺) tanította az embereket, majd vándor szerzetesként az országot járta, a nép pedig bódhiszattvaként tisztelte. Költőként kevésbé volt jelentős, csak néhány vakája ismert.

Akazome Emon (赤染衛門)

958 körül–1041 után

Icsidzsó császár (一条天皇, uralk. 986–1011) korának egyik legjelentősebb udvarhölgyköltője. Akazome Tokimocsi (赤染時用) lánya, ám egyes Heian-kori források szerint valódi apja a híres költő, Taira no Kanemori (平兼盛, ?–990). A kor politikai vezetője, a régens és főtanácsadó Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長, 966–1027) felesége, Minamoto no Rinsi (源倫子) mellett szolgált udvarhölgyként, de lányuk, Sósi (彰子) császárné udvarában is tevékenykedett. Idős korában is rendkívül aktív volt: nagyjából nyolcvan éves volt, amikor két jelentősebb költői versenyen (utaavasze, 歌合) is részt vett. Verseiből sokat beválasztottak valamennyi császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológiába. Heian-kori arisztokrata nőként rendkívüli módon jól ismerte a buddhista szövegeket és a buddhizmus tanításait. Fiatal kora óta több buddhista témájú és buddhista szövegek motívumain alapuló verset költött, férje, a kínai nyelvű költészetben és prózában jeleskedő Óe no Maszahira (大江匡衡) halála után pedig figyelme fokozottan a tanok felé fordult. Később szerzetesnőként buzgó lelkigyakorlatot végzett, beleértve a buddhista témájú vakák komponálását is. Jelen költeménye is ezek közé tartozik, és bár nem tudni pontosan, feltehetően idős korában keletkezett.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] A korabeli Szeccu (摂津) tartományban található, a mai Ószaka város egy része.

[2] A Vimalakírti nirdesa szútra a mahajána buddhizmus egyik jelentős szövege, amelynek középpontjában egy betegágyon fekvő világi hívő, Vimalakírti Mandzsusrí (jap.: Mondzsu) bódhiszattvával folytatott párbeszéde áll.

[3] A Vimalakírti nirdesa szútra első kötetében található tíz hasonlat, amely az emberi lét üres voltát, illetve mulandóságát fejezi ki. Ezek egyike az itt szereplő álom.