Minden egyes nap este nyolc óra körül szoktam hazaérni. Bekapcsolom a laptopot. A sajátomat. Ügyelnem kell arra, nehogy véletlenül a cégeset indítsam el, egyszer már megégettem magam emiatt.  Párhuzamosan sem futhat a kettő, nem szabad összekeverni a munkaidőt a szabad idővel, az énidőmmel.  Kényelmesen elhelyezkedem a kis fotelemben, egy ideig csak bámulok magam elé, nézek ki a fejemből, élvezem, hogy szabad vagyok. Már nem kell az anyámhoz rohannom. A lányomhoz sem, nincsen unokám, így nem kell segítenem a gyerekvigyázásban.  Megnyitom az appot.  A középső ujjammal görgetem a képernyőt. Majd gyorsabban pörgetem, lelassítom, elidőzök egy-egy képnél. Egy profilnál. Egy arcnál. Egy modellnél. Ez vicces, igen, ők az én modelljeim.  Kedvenc foglalatosságom, hogy először a fényképre kattintok és a fizimiskájuk, a koruk alapján próbálom kitalálni, hogy hívják őket. Jót szórakozom azon, ha eltalálom. Ők itt nyüzsögnek, jópofiznak,  a neten élik az életüket, előttem, a képernyőn. Nem, én nem itt élem az életemet, én csak nézegetek. Így vagyok szabad. A férfiak röhejesek, ahogy látszik rajtuk, hogy mindegyikük sokkal jobb fejnek akar látszani, mint amilyen a valóságban. De ha ez a felszín, akkor honnan tudom, hogy mi a valóság? Ez a pasi, amelyik éppen fejest ugrik a kéklő habok közé, biztos nem a yacht tulajdonosa, nem is a krupié, hanem valószínűleg egy deckhand. Azóta már hazajött és a Magdolna utcai albérletéből nézegeti a józsefvárosi felhőket. Na, pittyeg az első üzenet: „előnyös a fotód, mellesleg jól nézel ki”. Rögtön letiltom a parasztot. Komolyan gondolja, hogy így akar ismerkedni?

Lehet, hogy nem itt kéne ismerkednem. Anyukám sem a neten ismerkedett, mégis jutott neki  négy élettárs. Egymás után. A való élet sokkal durvább, mint itt a neten. Voltam én már randin, ahonnan alig tudtam elszabadulni. Itt meg csak becsukom az ablakot a fazon előtt és már itt se vagyok. Időnként elgondolkozom azon, hogy itt a képernyő előtt én várok rájuk, pontosabban őrá, mert egy bőven elég lenne. Vagy ők várnak, ő vár rám?  Egy jól öltözött fickót látok, háromrészes kockás slim öltönyben tűnik fel. Középkék. Ez most a divatszín. Nyakkendőt nem hord, így sokkal vagányabbul néz ki. Mosolyog, de én látom rajta a feszültséget, le akarja tagadni, hogy épp tegnap cseszte le a főnöke, de kénytelen eltűrni. Nem tud saját vállalkozást indítani. Mondjuk, én tudnék, ha akarnék, de nem akarok. Sokkal jobban érzem magam alkalmazottként, én így vagyok szabad.  Ha az élet úgy hozza, tovább tudok majd lépni. Talán lesz társam is. Izgalmas ez a várakozás, szabadság. Az a férfi, akivel legutóbb cseteltem, egészen jó fej volt. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ő a lelkem másik fele. Nem szégyellem, ha egy kicsit romantikus vagyok. Hasonló volt az érdeklődési körünk, nekem igazi kikapcsolódás, hogy ha a munkám után nem a bulvárt, hanem minőséget  olvasok. Az ő kedvence is Oravecz Imre 1972. szeptember c. könyve. Olyan részleteket idézett, amelyek engem is megfogtak, de ő olyan összefüggéseket is kiemelt, amelyek nekem nem tűntek fel. Azután egyszerre jutott eszünkbe a Testről és lélekről.  Tudtam, hogy ő is arra gondolt, hogy mi vagyunk a filmbéli szarvaspár.  Megbeszéltük, hogy találkozunk.

Na, most pittyen az ő üzenete. Azt írja, hogy neki én vagyok a legszebb és úgy érzi, hogy én vagyok az ő lelkének a másik fele. Hát mit képzel? Még csak ez hiányzik!

Rögtön letiltom. Tovább görgetem a profilokat. Én így vagyok szabad.