(Az utazás napja 1894 február 19, a novella Une audience du grand sphinx pedig 1899-ben jelent meg Pierre Loti Reflets sur la sombre route című kötetében.)

Emlékszem rá, hogy egy téli éjszakán audienciát kértem az egyiptomi nagy szfinxtől, teliholdkor.

Ez volt az első találkozásunk, pedig legendás ábrázata már évek óta kísértett gondolataimban, — a világon egyedülálló arc, melynek nyugalma és állandósága rémisztő. És minthogy képmásával számos helyen találkoztam már, felmerült bennem, hogy nem is létezik, akárcsak egy álombeli arc.

Azon az éjszakán, autón indultam el Kairóból, miután megvacsoráztam egy rendkívül modern szállodában, mindenféle különc vagy fényűző turista közt.

És mily meglepő: elhagyva e zajos város kijáratát, rögtön ott találjuk a Líbiai-sivatagot, a hatalmas szemfedőt !… Egy út, melyet eleinte pálmafák, majd később elsatnyult kis fák szegélyeznek; azután, már semmi; a táj bizonytalan dologgá válik, melynek körvonalai erőtlenek, valamiféle rózsaszín felhővé, ahol a lépteknek már nincs zajuk: homok, örökkévaló homok, mely sivárnak hat a holdfényben.

Egy óra kocsikázás után, kiszállítottak, hogy elvezessenek a szfinxhez, a váratlan csendben, a homokdűnéken át, ahol már nem tartott sokáig utunk.

A holdfényben, a homokhoz hasonlóan, rózsaszínnek tűntek a hatalmas háromszög alakú piramisok, melyek körvonalai mellett, feltűnt egy formátlan tömeg, egy szikla – ahogy rég mondták, s homályosan, egy fekvő állat alakjára emlékeztetett: ő volt az, ott volt, mindörökké ott, s a sivatag fátyolként védte őt az emberek áradatától. Hátulról közelítettük meg, és innen nézve csalódást okozott, aligha keltett félelmet, nem fejezett ki semmit. Egyedül a homok csendje volt az, ami elbűvölt: hiszen lépteink itt szinte belefulladtak, mintha egy szentély vastag szőnyegén járnánk.

De hirtelen feltűnt az arca, s a hold hideg sugarainál, egészen keménynek, múmiához hasonlónak tűnt, ez a nagy és titokzatos arc, melyet nagyszerűen emeltek az égre és amely évszázadok óta nézi mindig ugyanazt: az üres horizontot….

És mosolygott, megvetően a nagy arc, nem törődve az idő végezte csonkításokkal, mely a holt fejek pisze orrát faragta rá. Leültem vele szemben, arra a homokra, ahová a hold kékszínű árnyékot festett nekem ecsetvonásaival, felemeltem a fejem s múlékony jelentéktelen tekintetemet szégyentelenül szegezetem az övére. Akkor úgy éreztem, hogy ő is látott engem; s lassacskán egy szörnyű varázs szabadult fel belőle és én ott maradtam, mint akit hipnotizált ez a merev szempár, a mozdulatlanság, a csend és az üresség bódultságában…

(L. Dohar Katalin fordítása)