Az asztalon hagyott oreóban megtalálom a fognyomát. Megértem, hogy siet reggel, de azért ne legyünk igénytelenek. Fel kell hívnom, mert ez így nem állapot. Mi ez a kupleráj a konyhában, miért nekem kell mindig elmosogatnom utána. Utálom, hogy cukorral issza a kávét, mert rászárad a pohárra, nem tudom levakarni, és mindig a körmöm alá megy.
A keksznek a krémje megolvadt, és nem jön le az asztalról. Nem használnak a tisztítószerek. Nem tudom, hogy mi ennek az oka, de azt látom, hogy egy macska negédes álmot alszik ebben a fehér sávban, ezért sem tudom leszedni az asztalról, mert mindig máshova fordul. Még csak most veszem észre, hagyom szegényt, majd a drága feleségem lekönyörgi az asztalról, én nem vagyok rá alkalmas.
Törődjünk a fontosabb dolgokkal, kezdjük ott, hogy felsöprök utána, mert hiába mondom neki, bent le kell vennie a cipőjét, akkor is, ha sokat veszekedünk emiatt. Mezítláb járkálok a lakásban, még akkor is, ha tél van, és idegesíti a talpam a homok, olyan, mintha egy kapálógép kései szántanának barázdát rá. Nem vagyok tanya, és a házunk se legyen az, de ha rajta múlik, már istálló is lenne a spejzünkből, na jó, most már tényleg fel kéne hívnom, de úgyis csak azt kapom válaszként, hogy odafigyelek rá, édes.
Maradt még a tegnapi mini grillkolbászból, az lesz a reggelim, mert már nincs időm másra, ezt csak megmelegítem, mustár, kenyér, és már eszem is. Nem szoktam gondolkodni evés közben, de a feleségem ki nem állhatja, hogy nem beszélek, miközben eszünk, mert szerinte így nem lehet, ilyenkor kellene a legjobbakat beszélgetnünk. Nézem a kolbászt és azon agyalok, hogy miért nem jó. Az is lehet, hogy megromlott, bár nem hiszem, hogy ez egy nap alatt sikerülhet. Mini lábak nőnek ki belőle négy oldalon és apró fej. Egy tacskó van a villámon, és nem tudom, hogy annyira fáradt vagyok-e, vagy csak a lelkiismeretem szórakozik velem, mert éjjel elátkoztam a szomszéd kutyáját. Mindenesetre felhívom majd a feleségemet, és elmondom neki, hogy ne egyen a kolbászból, mert már szaga van.
A munkahelyemen gusztustalan a falióra. Sosem értettem, hogy a fehér és a rózsaszín, miért passzolnak egymáshoz. Tudom, hogy ezek a cég emblematikus színei, de akkor is, miért kell így elrontani. Különben a többi bútorral nincsen bajom, azokra nem nézek annyiszor, azok nem érdekelnek úgy, mint az idő. A telefonomban is kövek zöröghetnek, mert nem működik rendesen, olyan, mint mikor a mosógépben vízkő keletkezik, és megöli a rendszert. Hiába rázogatom, nem akarnak kijönni belőle, pedig tényleg fel kell hívnom a feleségemet.
A cipőmet alig tudom levenni a teraszon, annyira fáj a derekam a sok üléstől. Az előszobából hiába köszönök neki, nem érkezik válasz. Körbejárom a lakást, de nincs itthon. Lehet, hogy megint elhúzódott a meetingjük, ami viszonylag gyakran előfordul. Kivételesen örülök ennek, így ehetek csokit, ezt ő nem szokta hagyni, mert este lehet tőle a legjobban hízni. A feleségem rájöhetett, hogy ezt csinálom, ezért nagyon nehéz megtalálni, hogy hova dugja el azt a sok Milkát, amit múltkor vettünk.
Lefekszem a kanapéra, és bekapcsolom a tévét. Keresek valami olyan filmet, amiről azt gondolom, neki is tetszene, hogy mire hazaér legyen mit néznünk, hátha nem mondja azt, hogy csak kerülni akarom a beszélgetést. A csokipapír nem adja könnyen magát, az itt nyílik fül helyett írhatták volna azt, hogy a másik oldalon nyílik, te barom, valószínűleg, akkor sem sikerülne gyorsabban kibontani. Azon gondolkodom, miközben forgatom a csokit a számban, hogy hol készíthetik, és miből. Megnyalom a kezem, és látom, hogy jól sejtettem, tényleg egy szösz volt a számban. Jobban megnézem a kezemben lévő csomagot, ami most már kulcstartó, réttel, és lila tehénnel. Nem tudom, mi van ma velem, hogy miért történnek körülöttem ennyire furcsa dolgok, már azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy azért nem tudom felhívni a feleségemet, mert még nem is ismerem. Meg is keresem a telefonom, és addig rázom, amíg az összes kő ki nem hullik a szőnyegre, mert az nem lehet, hogy a feleségem ne létezzen.