Egy csípés. Ez volt az, amire felébredt és ezzel együtt az álma is rögvest szertefoszlott. A kellemes meleg helyét átvette a reggeli valóság a tömegszállás nyolcfős szobájában. Az ablakok párásak voltak, csurgott róluk a víz, de a hideg miatt zárva kellett tartani őket. Vele együtt a hálóteremben hét férfi, ócska alvóhelyeken mocorgott. Sebtében összehegesztett keretek, középütt vasrács, rajta a foszló habszivacs és egy huzat, takarónak. A bebugyolált testek hortyogtak. Kívülről ugyanúgy néztek ki – mint egy múmia –, pusztán a kilógó hajuk különböztette meg őket egymástól. A szemközti emeletes ágyon a felső lakó kiteregette a ruháit, így az alsónak mintha baldachinos fekhelye lett volna. A ruhái egy székre voltak mellé kikészítve, alatta két lilás-sárgás, koszos szatyor mindenféle kacatokkal. Elmélázva nézegette a többieket, amikor hirtelen mozgást érzett a kezénél a pléden. Lepillantott. A szövet szélén azonnal meglátta a bűnöst, egy ágyi poloskát, potroha színültig vérrel és lomhán inalt egy biztonságos repedés felé. Az egész falfelület tele volt piros ujjlenyomatokkal. A kis dögöket a vadászat hevében kilapították, azok meg recsegve pukkadtak ki, a nyomás erejétől függően 2-3 centis vércsíkot is lehetett velük rajzolni. A fal két festés között alig pár hónap alatt tele lett ezekkel a pöttyökkel, a kilátástalan ellenállás jelképeivel, hiszen ezek a bestiák sosem pusztultak ki. Araszolás közben könnyen meg tudta fogni, óvatos mozdulattal belegörgette egy csúszózáras tasakba, majd ujjával finoman megböködte. Titkon remélte, hogy nőstény. A kis zacskót hamar elnyelte a sporttáskája oldalzsebe. Ebben hevert mindene, amit egész héten gondosan gyűjtögetett. A kukák mélyéről előtúrt kincseket muszáj leellenőrizni – mind megvan-e még –, hiszen az este hosszú és amint a forgolódó, bűzlő alakokon végignézett, a bizalom volt az utolsó dolog, ami eszébe jutott. Műanyag figurák, építőkockák, elemek, természetesen méret szerint szortírozva. Kisebb porcelánok, nippek: két papagáj, játszadozó kutyák (az egyik farka letört), bögrék, tányérok újságpapírba csomagolva. Érmek letűnt korokból, egy köteg régi képeslap. Az Operák könyve, természetesen a híres zeneszerzők életével bővített változat, a rádióhallgatók legnagyobb örömére. Pár DVD film és – erre a legbüszkébb – két tucat Nils Holgersson-os kitűző, a szőke, fapapucsos kisfiúval, a vadludakkal, no meg pocokkal. Igen, úgy látta, megvan minden. Halkan összehúzta a zipzárt és a hátára fordult, az álmennyezetet bámulva a mai napon járt az esze. A piac egy másik kerületbe költözött a múlt nyáron. Ha lehet, minél korábban ki akart érni, mert a nagy üzletek hajnalban köttetek, ezt mindenki tudta. A kék csuklós busz zsúfolásig megtelt, mire felszállt, összekeveredve utaztak a vásárlók és az eladók. A kinézetük alapján lehetetlen különbséget tenni, ki melyik oldalon áll, hiszen a különösen hideg téli idő miatt mindenki állig felöltözött, az egymásra halmozott pulcsik felett dagadtak a kabátok. Az árusokról egyetlen dolog árulkodott, a hatalmas cókmókjuk, amit magukkal cipeltek. A mázlisták egy gurulós bőröndbe, a kevésbé szerencsések pedig batyuba összekötve. Nagy meglepetésére a járat közepén talált egy üres helyet. Gyorsan elhelyezkedett, majd felfigyelt az előtte ülő történetére. Az ülés támlájától csak a feje látszott ki és tarkóján egy furcsa, régi vágás helye ütemesen ugrált az izmokkal együtt.

– Mindösszesen hétszáz forintért vettem – mondta a sebhelyes és kitartotta a cipőjét az ülés takarásából. – Ez még békebeli darab, régen tudtak még cipőt gyártani. Igazi vulkanizált gumiból van az alja, nem törik úgy ketté, mint mai daraboknak.

Figyelte a heget, hang tónusát és apránként eszébe jutott: ismeri ezt az embert és a fehér sportcipőt is. Megkopogtatta a vállát, ő megfordult, és rögtön tágra nyíltak a szemei.

– Szia Sanyikám – mondta széles mosollyal, immár hátrafordulva az ülésen. – Látják? – Nézett körbe az eddigi hallgatóságán. – Még a tőle szereztem ezt a cipőt.

– Én is használtam egy pár évet – mondta Sanyi. – Te is árulni mész?

– Hisz tudod, régóta nem csencselek, de a kapcsolatokat ápolni kell – válaszolta. Kicsit bizalmasabb hangszínre váltott, jelezve, hogy a cipő sztorija a végéhez ért.

– Bélát hol hagytad? – Törtek fel hirtelen a régi emlékek, a közeli erdőben töltött időkről.

– Lelépett. – Válaszolta, a szemében látszott a csalódottság.

– Hova? Úgy érted bement szállóra? Nem bírta a kinti életet?

– Dehogy. Egy gyilkosság kapcsán ellepték a kiserdőt a fakabátok. Az összes csöves gyanús, hisz tudod – kacsintott a másikra, – a rendőrök aztán lekoptak, őket követték a szociális munkások: Bélát addig fűzték, amíg el nem ment velük. Először kajáért meg zuhanyozni, aztán egyik nap azzal érkezett haza: három éve nyugdíjas lehetne, csupán intézkedni kellett volna.

– Ezt a hülyét! – hüledezett.

 – Várjál, a legjobb még hátra van – nyugtatta a másik. – Kiderült, fél életben jelnyelvi tanárként dolgozott, süketnémáknak oktatott magyart – mesélte diadalmasan.

– Irodalmat? Béla? – Egyre varázslatosabbnak tűnt a történetet.

– Megkapta az összes, eddig elfekvő pénzét. Kibérelt egy szobát a régi textilgyár közelében. Néha láttam még a főtérről hazafelé csoszogni, de nem mertem megszólítani. Egy irodalomtanár biztos nem lóg ilyen kétes alakokkal. Nem hiszed el, mindig meg van borotválkozva és a haját is vágatja – mutatóujjával arcára mutatva egy kört ír le a levegőben.

Alig emésztette az imént hallottakat mikor a busz begördült a lomis piac utcájába. Az ajtó nyitásakor a barátja még megveregette a vállát, aztán az egyre sűrűsödő csődületben elváltak az útjaik. A piaci forgatagban szabályszerűen törte az utat maga előtt. A területfoglalása viszonylag egyszerűen zajlott: a bejárattól kicsit távolabb talált szabad helyet, ide terítette a kiszuperált katonai esőkabátot és erre rakta ki a portékáit. Rágyújtott egy cigarettára, szék hiányában odaguggolt a földszintes stand mellé, figyelte a sokadalmat és a többi árust tanulmányozta. Bár sose járt olyan helyen, úgy képzelte, mintha egy hajdani lóvásáron lett volna, ahol a vevők figyelmét a kupecek hangoskodással igyekeztek magukra vonni. Egy öregasszony verte a kolompját, mások rikoltoztak: miden egy százas, vegye-vigye, mert otthon várnak az éhes szájak. A piacozók meg fennhangon gondolkodtak, mi mennyit ér; sértegetés, fitymálás, itt nem voltak szabályok. Az ő árképzése mindenkinél ravaszabb volt. Semmi sem fix, mondhatni inkább a vevőtől függött, nem az árutól. Száz forint fölé nem nagyon tudott menni, kivéve, ha valaki óvatlanul megfogott egy tárgyat és közelebbről megvizsgálta. Ekkor – mint a tapasztalt horgász – érezte a kapást és az ár rögtön ötszázra emelkedett. Ezt még egyféleképpen tudta felülmúlni, ha az érdeklődő egy suhanc, tejfölös szájú – és valljuk be, őket szerette a legjobban –, mert ekkor egy ezrest is hozhatott az ügylet. Egy típust azonban nem bírt elviselni. Meghallott egyet és borzongás futott végig a hátán. Egyszerűen lehetett azonosítani őket, no persze nem életkor, hajszín vagy ruházat alapján. A stílus, az volt a legfőbb ismérvük. Nem kellett soká várni, fel is bukkant egy középkorú, vörös szakállú férfi, akit már jól ismert régről, nem kedélyes érdeklődő vagy gyűjtő, ne adj isten szerencsevadász. Nem, az ilyen csak a diadalért járt üzletelni. Fölényesen alkudozni szeretett, valójában nem is érdekelte a kiválasztott termék. A másikat lenyomni – az a lényeg – mindenáron nyerni az üzleten. Mindegy mit, pénzt vagy arcot, telhetetlenek és nem tudták mennyi az elég. Az érdeklődő hosszas bámészkodás után kezébe vette a képeslapokat és gyorsan átpörgette azokat. Kiválasztott egyet és szó nélkül megemelte a szemöldökét enyhén. A pillantás hatására az alantos pózból lassan felemelkedett, a csikket elhajította. Legbelül félelmet érzett és tehetetlenséget, ugyanis szavak nélkül is értette a helyzetet, valamint, ha mindez nem lenne elég, elhangzott egy sértően alacsony árajánlat. Ezzel a szenvtelen magatartással, az élete összes bűnét visszamondták rá: a rossz gyerek, aki szégyent, hoz a szüleire. A férj, aki részegen kezet emel a feleségére. Alkoholista szar… – visszhangzott a fejében. Állt ott megdermedve, a koszos, szakadt – ránézésre is több számmal nagyobb – kabátjában és nem tudott mit mondani. Végül kinyögte: a magáé, vigye, ne is lássa többet. A vevő elmosolyodott, peckesen kihúzta magát és ennyit mondott:

–  Á, nem ér ez annyit sem! – Visszahajította a lapot a leterített kabátra, majd mosolyogva hátat fordított és elindult a következő árus felé.

Elérkezett a pillanat. Benyúlt a táskája külső zsebébe és egy halom kis tasakot szedett ki belőle. A sor végén még látta, jobbra kanyarodik az alkudozó a rikító piros kabátjában. Odaszólt a szomszédjának, vigyázzon a standra, neki el kell ugrania pár percre. Kifordult, a sarkon szinte elesett sietségében. Éppen utolérte, hamar kinyitotta az egyik zacskót és tartalmát a tenyerébe rázta. A fickó egy vázát nézegetett, teljes csendben elhaladt mellette és a bogarat észrevehetetlenül bedobta a gallérjába.

 

 

 

Illusztráció: Link.