Ki nyer ma? Gondolatok a NAT-vitáról

Ha van igazán újszerű és többé-kevésbé általános érvényű fölfedezése az elmúlt nagyjából fél évszázadnak, akkor azt így foglalhatnánk össze: világunkról szóló tudásunk annyira kitágult, annyira komplexként és „embertelenként” lepleződött le, hogy nincs olyan mégoly káprázatos elme, aki befoghatná. Polihisztorok persze már régóta nincsenek, a digitális adathordozókba kiszervezett milliárdnyi információ önjáró mechanizmusai azonban másra is rávilágítanak: saját tudásunkat is csak hálózatokhoz kötődve szerezhetjük meg, sőt tehetjük egyáltalán értelmezhetővé. Nem tudom, jó-e az új NAT (magyar irodalomra vonatkozó része), vagy rossz. Azt tudom, hogy ha szakmabeliek, magyartanárok, irodalmárok, egyetemi tanszékek, az érintett csoportok egész hada fordul ellene és illeti kritikával, akkor ott valaminek félre kellett csúsznia. Hogy a gyermekeink mit (és hogyan) fognak tanulni, azt ugyanis csak konszenzusosan van jogunk eldönteni. Senki sem állíthatja (hacsak nem uralkodik el rajta a hübrisz), hogy ő jobban tudja.

De vajon létezhet-e egyáltalán konszenzus olyan kérdésekben, mint az irodalmi vagy az iskolai kánon? Nem szükségképpen ideológiai alapon történik-e az ítélethozatal? És egy olyan országban, ahol pusztán ideológiai okokból családtagok mennek egymásnak, barátságok hidegülnek el, művészek ignorálják egymás munkáját, és szakmainak induló viták alakulnak át tányérdobálós veszekedésekké, nem illúzió-e azt gondolni, hogy lehetséges megegyezésre jutni abban, mely művek számítanak igazi értékeknek, és melyek középszerűek, avagy sokadrangúak (netán egyenesen károsak)?

Tegyük föl, hogy nem lehetséges. (Mert ha az lenne, bizonyára szívósabb kísérletek történtek volna e konszenzus elérésére, illetve most, hogy nyilvánvalóvá vált a konszenzus hiánya, komolyabban szembenéznének az érintettek ennek következményeivel.) Ha nem lehetséges megegyezés, akkor a logikus lépés csakis egy lehet: vegyük szűkebbre a „kötelezően” tanítandók körét, és tágítsuk ki azokét, akiket ilyen-olyan okból valakik elutasítanak. Legyen bőségesebb a választék olyan írókból, költőkből, szerzőkből, alkotókból, akiknek értékében csak az egyik „oldalon” biztosak. Legyen tanítható Wass Albert és Spiró György, Nyirő József és Váci Mihály, Herczeg Ferenc és Nagy Lajos. Cserébe pedig ne vitassa senki, hogy mondjuk Móricz, Kosztolányi vagy Kertész Imre a kánon része-e.

Az én problémám az új NAT kánonjával tehát nem Wass vagy Nyirő beemelése, hanem az, hogy szűkebbre van szabva az a tanári szabadság, amely e szerzők helyett másokat próbálna favorizálni. Mintha a készítők attól tartanának, hogy ha nem írják elő a „nemzeti” szerzők tanítását, akkor nem is lesz tanár, aki hajlandó lenne elővenni őket. De miért ne lenne? Miért hiányzik ez az elemi kollegiális bizalom? (Vagy más irányból közelítve: ha kételkednek benne a tantervkészítők, hogy a tanár kollégákat magukkal ragadja Wass Albert, akkor milyen alapon kellene őt tantervbe emelni?)
Én a magam részéről egészen jól el tudok képzelni olyan tanárt, aki éppen Kittenberger Kálmán írásai nyomán képes kamasz fiúkban (és lányokban?) fölkelteni az irodalmi szövegek iránti kíváncsiságot. Mindehhez sajátos tanári attitűd, sajátos érdeklődés szükséges, illetve egy olyan tanulói közeg, amely kapható az izgalmas vadászkalandok befogadására. Van ilyen? Miért zárnánk ki? Ettől még Kittenberger Kálmán nem válik Krúdy-szintű mesterévé a magyar prózának, ám az iskolai magyartanításnak nem is ezt kell a tanulókkal elhitetnie.

Többször említettem a „kánon” szót. Ez a nagy múltú fogalom az egyházi szóhasználatból ered, és a vitathatatlan értékkel bíró szövegek gyűjteményét jelentette. Az irodalomtudomány azonban többféle kánont ismer, éppen aszerint, hogy mi az az „érték” (és mérték), amely alapján a szövegekről ítéletet mondunk. Ez az érték lehet esztétikai, lehet történeti, lehet poétikai, és lehet didaktikai is. Egyszerűbben szólva: az iskolában nem feltétlenül ugyanaz számít értéknek, mint az irodalomtudományban. Nemigen ismerek olyan irodalmárt, aki ne gondolná például Nádas Pétert rendkívül nagy írónak, a Párhuzamos történeteket pedig kiemelkedően jelentős regénynek. Mégis, okkal hatna őrültségnek, ha valaki ezt a művet tizenévesekkel szeretné elolvastatni. Nyilvánvaló, hogy az irodalmi és az iskolai kánon sohasem esik egybe teljesen. Utóbbiba olyan műveket érdemes válogatni, amelyek meg tudják ragadni a tizenévesek képzeletét, amelyekben önmagukra ismerhetnek, és amelyek bevezethetik őket a szépirodalomba, egyszóval amelyek segítségével olvasóvá nevelhetők.

Ezen a ponton válik igazán érdekessé, hogy mit kezd az irodalomoktatás a kortárs szerzőkkel, és hogy mi mit kezdhetünk azzal az állítással, hogy csak lezárt életművek taníthatók. A kortárs írók tanításának ugyanis nem az az elsődleges motívuma, hogy létrehozzuk a jelenkor szépirodalmi kánonját (ennek valóban semmi értelme nem volna, hiszen kortárs ítéleteinket valóban könnyen átírhatja, sőt át is fogja írni az idő), hanem az, hogy ráébresszük a tanulókat az irodalom közelségére, hogy fölismertessük velük saját világukat, és támpontot nyújtsunk ahhoz, hogyan kell mai szövegeket olvasni. Hiszen a célunk végső soron az, hogy kritikus, művelt olvasókká neveljük őket. Ha pedig azok lesznek, akkor kortárs szövegeket (is) fognak olvasni.

Vagy nem ez a cél? Vagy a cél a nemzeti identitás megerősítése? Hogy van (illetve kell hogy legyen) ilyesfajta célja is a magyartanításnak, azt kár volna tagadni. Az olvasás sohasem légüres (politika-, társadalommentes) térben történik. Azzal, hogy múltunk értékeit megismerjük, elkötelezettebbekké válunk ezen értékek iránt. De meg tud-e őrizni és egyáltalán meg tud-e érteni valaki egy értéket, ha képtelen reagálni megjelenésének különböző formáira? Ma már alig valaki tagadná, hogy Ady magyarságverseiben mély hazaszeretet szólal meg. Száz évvel ezelőtt azonban Adyt magyarellenességgel, nemzetellenességgel vádolták azok, akik a hazaszeretet adys formájú kifejezésére nem voltak fölkészülve. Aki csak egyféle retorikát ismer, az nagyon könnyen félreérthet olyan szövegeket, amelyek szellemével egyébként azonosulni tudna. A hazaszeretet értékét is célszerű sokféle szövegen megmutatni, mint ahogy bármely más közvetítendő értékkel is így van ez. A tanulókat ugyanis érzékenyíteni kell bonyolultabb, több síkon működő, több módon értelmezhető művek befogadására, ha azt akarjuk, hogy belőlük valóban szellemi, közösségi értékeket befogadni (és terjeszteni) képes ember váljon.

A kortárs művek oktatásának tehát nem annyira a kánonképzésben van jelentősége, mint inkább annak tudatosításában, hogy a műformák, nyelvi regiszterek és retorikai elvárások mindig egy adott kor igényei szerint módosulnak, az irodalomtermelés tehát egy élő, lezáratlan, folyamatos átértékelésekre, vitákra és véleményalkotásra ösztönző folyamat.

Saját kánont bárki össze tud állítani, aki életében pár könyvet elolvasott. Ez egy kifejezetten szórakoztató, örömteli és mély tanulságokat hordozó tevékenység, mindenkinek csak ajánlani tudom. Közös kánont (akár irodalmit, akár iskolait) azonban csak közösen lehet létrehozni, meghallgatva a másik érveit, kérdéseket föltéve, vitatkozva is, de nagyvonalúságot is gyakorolva. Gyermekeink jövője kellően nagy tét, hogy ezt a játékot komolyan vegyük, és ne söpörjünk le otrombán semmilyen érvet az asztalról. Aztán, ami mindebből, ebből a sok különféle véleményből kikristályosodik, azzal már bátran odaállhatunk a jövő generációk elé. Ők persze majd kinevetnek minket, mert döntésünk sehogyan sem lesz tökéletes. De nagyon nem mindegy, hogy ez a nevetés a tisztelet kuncogása lesz-e, vagy a megvetés röhögése. Ez az egész NAT körüli vita ugyanis végső soron erről szól, nem arról, hogy melyikünk nyeri meg.

Az utolsó reggel

Kikapcsolta a rádiót, nagyon zavarta a hang, és már órák óta nem volt egy nyugodt perce sem. Talpán nem viselt zoknit, kiment a balkonra, ahol tavaly meghalt az anyja, éppen stroke-ot kapott, de senki sem volt otthon, ő éppen dolgozott, és csak órákkal később talált rá. Addigra már mindegy volt. Azóta cigarettázik és kávézik, azon a széken ülve, ahol megtalálta. Vérrögnek képzeli az anyját, folyamatosan rágondol, hogy akkor hátha, talán, így vagy úgy, ő is meghalhat.
Öngyilkos nem akart lenni, így csak egy lehetősége maradt, annak az orvosnak kell őt megölnie, aki nem mentette meg az anyját. Alaposan felkészült, jól kidolgozott terve volt. Kezdetben kisebb betegségekkel, megfázással kellett elérnie, hogy láthassa az orvost. Megfürdött, hajat mosott, és még vizesen kiment a január esti hidegbe, fél óra után reszketve bement a fűtetlen szobába, és várt.
Másnap az orvoshoz kisebb ajándékokat vitt, hogy gyógyítsa meg, ez pontosan illeszkedett a tervébe. Meg akart halni, de először meg kellett gyógyulnia, az orvosával bizalmi kapcsolatba kellett kerülnie, mert, ha létezik elég pénz a gyógyulásra, lesz elég a halálra is.
Nátha, tüdőgyulladás, arc- és homloküreg gyulladás, befeküdt a kullancsok közé, mindent kipróbált, hol elhízott, hol nem evett semmit, egyre többet volt beteg, és egyre kevesebbet dolgozott. Volt valamennyi megtakarítása, abból élt, de még előtte felvett egy hitelt is, tudta, a dolgoknak ára van. Így ment ez jó sokáig.
A szervezete lassan rezisztenssé vált az összes antibiotikumra, nem volt lassan gyógyszer, amit még nem szedett volna. A terv szépen alakult, beteg lett, aztán meggyógyult. Újra és újra. Visszament pálinkával, raháttal, halvával, bonbonnal, szép lassan előkerültek az ajándékkosarak, és a borítékok is. Az orvos pedig még csak nem is gyanakodott, mindig is voltak gyenge immunrendszerű emberek, gondolta.
Az utolsó reggel felkelt, és az előző este jól megtömött borítékot betette a táskájába. Mezítláb kiment az erkélyre, rágyújtott. A Nap felkelt, de nem látszódott, vastag felhőréteg takart mindent. Leült a székbe, éppen arra gondolt, hogy kelleni fog egy esernyő, ne legyen teljesen elázva, amikor az orvoshoz ér. Aztán az anyja átvillant a fején, ott keringett a vérében, közben talpa alatt kilenc emelet, a vérkeringésében ötvenhárom elvesztett év, és mikor elért a bal kamrához, becsukta az ajtaját.

 

 

(Illusztráció: bio)

Sárga

 

Ma minden gondolatom irigy-sárga
Beszédem a halak némasága
Érintésem magához nyúló erő
Minden vágyam önmagát szerető
Minden léptem lihegő körbefutás
Minden imám tarka hit-álruhás
lázbeszéd, könyörög, vádol,
mint apa, ki megfeledkezik fiáról.
Minden sejtés bánat-talány, gyanú
Minden sóhaj magány-szagú
Énekem ma túláradó hála-özön
mellyel kereszténnyé átöltözöm.
Versem is tán nem több: keserű vád
hogy végképp sehol nem egyszerű rád
találnom, más meg együtt, párral, imígy
minden gondolatom sárga-irigy…

 

(Illusztráció: Kampanart Sangsorn: Depressed in water)

Bábel tornya; Vitakultúra

 

Bábel tornya

Az aratás sok, a munkás kevés,
Csekély lesz így jövőre a vetés,
Kevesebb ember dolgozik azon,
Több legyen végül a lelki haszon.

Már nem számít senkinek a Lélek,
Kutyául bán és beszél tevéled
Mindenki, mert akkora az egó,
Melyből összeállt a „világlegó”

Hatalmas, csúfos bábeli tornya,
De az ember visszahull a porba
Ha azt hiszi, hogy mindent megtehet…
Közös nyelvünk: az Isteni szeretet.

 

Vitakultúra

Nem egyenlő feltétellel
Szállok be a vitába,
Ha jelen van a kérdező
Érveinek hiánya.

Hogyha erre ne adj Isten
Felhívom a figyelmet,
Akkor jön az ütőkártya:
Mindig csak kötekedek.

Direkt van így alakítva,
Hogy hátránnyal kezdjem el,
Egyszerűen negligálva,
Kérdésemre nem felel.

Hogyha nem hagyom magamat,
Ellátnak bélyegekkel,
Ha nem erős öntudatom,
Megtelek kételyekkel.

Végül bocsánatot kérek,
Megalázva magamat,
Ezt ők nagyon kihasználják,
Mert erős az akarat.

De álláspontom nem hagyom,
Vitatkozom, érvelek,
Egyetlen egy dolgot kérek:
Ne személyeskedjetek.

 

(Illusztráció: Marcin Kołpanowicz: Teluropolis, 2007)

A bölcsészképzésről

Állam az államban. Egy elvarázsolt kastély az Erzsébet-híd lábánál, a város közepén. De mit is vártak azok, akik a nyolcvanas években felvételiztek a pesti bölcsészkarra? Műveltséget, hatalmat, a kivételesség érzését? Mi, az 1982-ben érettségizettek még nehezen váltottuk meg a jogot, hogy egyetemi polgárként kóboroljunk a Pesti Barnabás utcai épület lépcsőin és függőfolyosóin. Óriási volt a túljelentkezés.
Én csak egyetlen egyszer felvételiztem, hisz pontosan tudtam, hogy két „próbálkozást” a szüleim nem finanszíroztak volna. A szóbeli után a félemelet mosdójában sírtam el magam: összekevertem Kemény Zsigmond Rajongókjának és Zord időkjének a szereplőit  – jaj, mi lesz, ide a lábamat se tehetem be szeptemberben. De betehettem. És azt hiszem, ma már boldogan oklevelet adnánk annak, aki azzal a tudással diplomázik, amivel mi 1982-ben felvételiztünk.
És az elvarázsolt kastély, a csodálatos bölcsészkar nekem később sem okozott csalódást. Életem első előadásán Komoróczy Géza elmélkedett az értelmiségivé válás buktatóiról, életem első szemináriumán Kontler Lászlóval beszélgettünk Macchiavelli virtus- és kurázsi-fogalmáról. Daliás idők voltak, az bizonyos. És én nemcsak nagy irodalom- és történész professzoraimra emlékezem szeretettel, hanem még a votják vagy osztják(?) nyelvórákra is: beslattyogott egy nő lengedező szárú szovjet farmerben, és osztjákul ugyan nem tanított meg minket, de azt megértette velünk, mi az a kulturális antropológia. A bölcsészkar sors is volt, nemcsak tudomány: a barátságok, szerelmek, politikai és vallásos útkeresések bölcsője, keresztútja: én például Vidrányi Katalin Augustinus-szövegolvasásain tértem meg.
Senki nem gondolta (már akkor sem), hogy bölcsészdiplomával milliomos lesz. De az sem igaz, se akkor, se ma, hogy a bölcsészhallgatók tányérmosóként végeznék. Én egyetemi oktatóként is úgy tapasztalom, egy magyar vagy történelem szakos BA-diploma bármilyen piacképes tudás (informatika, nyelv, akármi) értékét meghatványozza. Funciója hasonlít a hajdani nyolcosztályos, humán érettségihez.

De akkor miért szenvedett a „bölcsészdiploma” az elmúlt harminc évben akkora presztízsveszteséget?

Az okok többféle módon visszavezetnek a rendszerváltáshoz. A határok nyitva vannak, az emberek mobilabbak, mindez leginkább a bölcsészkari nyelvszakok túlélését nehezíti. Minek öt éven át spanyolul tanulni az ELTÉ-n, mikor érettségi után rögtön munkát vállalhatsz Spanyolországban? Másfajta tudásra teszel szert, mint a Spanyol Tanszéken, de az élő nyelvet jobban megtanulhatod.
A civil társadalom is színesebb lett, nem kell okvetlenül egyetemre járnod, ha ezoterikus-spirituális élményekre vágysz, ha az az őstörténet vagy a babiloni csillagászat titkaiban akarsz elmélyülni. Az ELTE a nyolcvanas évek szubkultúrájához, flórájához, faunájához tartozó futóbolondjairól is nevezetes volt (ki nem emlékszik a lengő szakállú, jó negyvenes szanszkrit-egyiptológia szakos hallgatókra?), ám ma már rengeteg intézmény igyekszik kiszolgálni az útkeresőket. A nyolcvanas években még egyetemre kellett járnod, hogy „más” lehessél. Ma nem kell, számos intézmény örömmel fogad – a pénzeddel.
De vajon milyen a többség? A többi ember?
A „kivételesség” egyetemeken megaapozott képzetéhez hozzátartozik, hogy van valamilyen releváns tudásom azokról, akik „nem-kivételesek” – a magyar társadalomról rendelkezem bizonyítható, vagy legalábbis racionálisan megvitatható, a társadalom többsége számára is elfogadható elképzelésekkel. Én azt gondolom, a „bölcsész-tudás” fölött ilyen értelemben járt el leginkább az idő. Az átlagos bölcsészhallgatók reflektálatlanul osztoznak a felső-középosztály előítéleteiben, miközben az egyetemen egszerzett tudás teljes vértezetében az univerzális tudás rangjára is igényt tartanak.

Én az elvarázsolt kastélyból kipenderülve, de még TMB-ösztöndíjas státuszban, egy kőbányai szakközépiskola magyartanáraként találkoztam először „prolikkal”.  Már akkor megdöbbentett kedvenc költőm, Petri György „proletár-képe”. Hol láthatott ez a nagy költő  „bugyirózsaszín bugyikat” áztató nőket? (A kukkoló éji dala) Vagy a  „bugyirózsaszín bugyit” tekintsük csak a megfigyeltek, a „prolik” elmaradott, szánalmas ízlésére való nem túl eredeti utalásnak? De Petri, kamaszkorom költő-bálványa személyes megfigyelésen alapuló, objektív képet ígér az „országról”, nem közhelyeket. (Amely személyes megfigyelésen alapuló kép majd meg is születik egy nagy „kukkoló”, Tar Sándor életművében.)
De akkor mi a baj a távcsövünkkel?
Mit „látunk”, ha rápillantunk valakire vagy valamire?

Meglehet, a klasszikus magyar bölcsészképzés csak felerősíti a magyar elit legalább százéves „térvesztését”, fokozatos eltávolodását a magyar társadalomtól. Ennek az eltávolodásnak az egyik első jele, hogy magyar írókat kevés kivétellel nem soroztak be az I. világháborúba – ami egyfelől óriási szerencse, hisz kevés háborúban meghalt, nyugatos költőt-írót kell gyászolnunk. De ha nem vagy ott Doberdóban a „többiekkel”, akkor miről írsz regényeket? Trianon és a Tanácsköztársaság „túlértékelése” azzal függhet össze, hogy kevés értelmiségi beszámoló született az I. világháború poklából.
Egy határon túli parasztcsaládban a fiúgyerek(ek) halálához képest csekélyebb változásnak tűnhetett, hogy hirtelen cseh, román vagy szlovák lett a falu jegyzője. A magyar irodalom leghíresebb I. világháborús katonája, az Édes Anna Patikárius Jancsija soha nem járt a fonton: „(L)látta, hogy hullanak el mellőle tanárjai, idősebb osztálytársai, kik máról-holnapra hősi halottak lettek. Ő is hamarosan hozzáöregedett a háborúhoz. Nyolcadikos korában besorozták, kiképezték, katona-ruhában járt az előadásokra, minden nap várta, hogy a “menet”-be osszák, de erre már nem került sor. Közben kitört a forradalom. Akkor lenyomta a hadi érettségit. Aztán háta mögött az alsó-ausztriai katonai intézet vasfegyelmével, előtte egy mindenkinek ismeretlen kor szabadosságával csak tengett-lengett.”
A látta jelző különösen érdekes a fenti szövegrészben. Patikárius Jancsi nem láthatta a többiek halálát, hiszen soha nem járt a fronton. Esetleg csak hallott róluk, és megpróbálta elképzelni, ahogy a Petri-versben a költői én a „prolikat”, a bugyirózsaszín bugyikat áztató háziasszonyokat. Volt valamilyen képük róluk, noha nem voltak ott, nem láthatták a „többieket” a saját szemükkel.
Az irodalmi reprezentációból úgy szorult ki a „többség”, hogy már csak a hiányukat érezzük. Jancsi már a háború utáni idők fia. És persze „tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy”.
De feladata-e egy magyar humán-értelmiséginek vagy írónak, hogy osztozzon a többség tapasztalataiban, hogy a „néppel tűzön-vízen át” haladjon…etc. etc? A XIX. századi magyar értelmiségtől nem idegen az effajta küldetéstudat, ám mindezt elvárni roppant nevetséges lenne a XXI. században. Mindenki arról ír, arról gondolkodik, amiről akar. De mikor a küldetéstudat és a társadalomismeret totális hiánya fölényérzettel és a saját, a csalhatatlanságba vetett hittel párosul, akkor a tragédia borítékolható.
Én például se íróként, se értelmiségiként nem törődöm a környezetvédelemmel. De fontosnak tartom, hogy mások ezt fontosnak tartják. És igencsak meglepődnék, ha kedvenc politikusom (nekem nincs ilyen) egyszercsak bejelentené, hogy a mezei pacsirták és verebek ingyenélők, semmit sem tesznek a jó magyar levegőért vagy a haladásért, ideje lenne megfegyelmezni őket. Ha ilyet hallanék, azt gondolnám, elment a választott képviselőm maradék esze. Ám a kilencvenes évek magyar humán-értelmiségijében semmilyen vészcsengő nem szólalt meg, mikor a politikai elit által kifosztott magyar munkásokat volt szokás „panelprolizni”, elmaradottságuk, sértődöttségük okán ostorozni.
Az a tény, hogy nem tartjuk feladatunknak a szegények „képviseletét”, még nem jelenti, hogy minden kegyetlenséget vagy hülyeséget helyeselnünk kell.

A felelősségvállalás és a társadalomismeret hiányának kombinációjával magyarázhatjuk, hogy milyen régóta adósa a magyar humánértelmiség a magyar középosztálynak egy megfelelő társadalmi vízióval. Ma nem azért nem szavaznak vidéki „tömegek” a ma létező politikai pártokra, mert „elmaradottak”, „nincs internetjük”, hanem mert szélsőséges vagy legalábbis üresfejű futóbolondoknak tartják a magyar politikusokat.
Mióta is nincs hiteles magyar szociáldemokrácia?
Mióta is nincs konzervatív liberális alternatíva?
Nagyapám például amolyan igazi republikánus volt, a „törekvés”, a boldogulás, a haladás megszállottja. Hosszú életének egyharmadát csehszlovák állampolgárként töltötte, és már csak ezért sem rokonszenvezett a feudális allűrökkel. Igazi „labanc magyar” volt, akit gyengéd érzelmek fűzték a Habsburg birodalomhoz és a nosztalgikusan bálványozott Nyugathoz. Ám azt soha nem értette, miért kéne a magyarsága vagy a vallása miatt vezekelnie vagy akárcsak „meghunyászkodnia”.
A középosztálybeliek többségéhez hasonlóan ő sem együttérzést várna a politikusoktól hanem érvényes politikai programot, elfogadható politikai víziót.
Ha élne, ma nem tudna kire-mire szavazni.

A bölcsész álomkastély, a humánértelmiség presztízsét nem a piacképes diplomák hiánya rombolja, hanem a tény, hogy különböző történelmi okok miatt képtelen beteljesíteni a társadalmi elvárásokat.
Nem segít megérteni a legelesebbeket. Nem is látja őket.
Nem képes érvényes politikai jövőt felvázolni. Nem is látja át, nem is érzékeli ennek fontosságát.
Ezen nem a tananyag átstrukturálása segítene, hanem egy általánosabb szemléletváltás. Egy kastély, ami szilárdan áll a földön, és sokkal több bejárata van.

Illusztráció: M. C. Escher

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info