2077. november 14-én a tudományos közösség nevetség tárgyává tette a huszonhárom éves Richard Slumber kísérleti hidegfúziós reaktorát, amely a fiatal feltaláló szerint képes volt egy közepes méretű várost ellátni energiával egy évig, egyetlen üzemanyagcella elhasználásával. Az elutasítások elsősorban a tudományos fokozatok hiányára, a várhatóan magas költségekre, illetve a túlzottan nagyszabású ötletre irányultak. Az agresszív olajlobbi sem kedvezett a találmány fogadtatásának.
Harminc évvel később Dr. Richard Slumber, a kísérleti energiafizika és a fúziós fizika professzor emeritusaként újra elővette asztalfiókjából a folyamatosan tökéletesített reaktor terveit, és másodszor is kiállt vele a tudományos nyilvánosság elé. Sokkal civilizáltabban és tisztelettudóbban, de a szakma ismét elutasította a nagyszabású projektet, a bőségesen rendelkezésre álló megújuló energiaforrásokra hivatkozva.
Senki sem számított rá, hogy alig három év múlva a professzor reaktora meggátolhatta volna a váratlan és pusztító erejű napkitörések következtében kitörő energia-háborút.
A kozmikus bombázás megbolondította az időjárást. Hatalmas erejű orkánok és áradások pusztították el a szélcsapdákat és szélkerekeket, a folyami- és árapály-erőműveket, nem kímélve a napkollektor-farmokat sem, az űrből záporozó egzotikus töltött részecskék pedig leolvasztották a nukleáris erőművek pajzsait, kiárasztva a sugárzást. A fékevesztett rombolást egyedül a geotermikus erőművek úszták meg, melyek optimalizálva voltak a legapróbb mélységi földmozgásokhoz is, így nem mentek tönkre.
Ezekért az erőművekért indult meg a kétségbeesett harc. A társadalom egyik napról a másikra összeomlott, és kialakult két csoport. Az egyik azoké, akiknek volt erőműve, és viszonylagos biztonságban élhettek; a másik pedig azoké, akiknek nem volt, és akik az elsők erőműveikre ácsingóztak, miközben próbáltak túlélni az egyre ellenségesebbé és élhetetlenebbé váló környezetben.    Ugyanis az emberiség a nagy energia-éhsége csillapítására indított harc közben megfeledkezett a károkról, amiket a napkitörések okoztak. A tönkrement infrastruktúrát, a háborúk és a természeti csapások rombolását senki nem állította helyre, s ezek folyamatos szennyezése tönkretette a bolygót.
Ebben a világban vergődött az emberiség, állandó harcban a természettel és önmagával, az utolsó szalmaszálakba kapaszkodva a túlélésért.
Dr. Richard Slumber azonban mindebből semmit sem érzékelt. Néhány héttel az energiacsúcs után – ahol élete legfontosabb találmányát másodszor is visszautasította a világ – kérte a nyugalmazását az egyetemen. Visszavonult magánlaboratóriumába és munkához látott. Egy év megfeszített munkájával – és persze egy halom pénz árán – fölépíttetett egy bunkert a föld alatt, a geotermikus erőművekét túlszárnyaló földmozgásvédelmi rendszerekkel, a legfejlettebb mesterséges intelligenciával rendelkező számítógéppel, valamint egy kísérleti stádiumban lévő, de már működőképes hibernáló kamrával. A bunker energiaellátását természetesen a professzor páratlan teljesítményű reaktora biztosította.
A munka végeztével a professzor állt a bunker bejáratánál és gyönyörködött a virágos rétben, amely alatt meghúzódott titkos rejtekhelye. Az Alpok hegyei között megbúvó kis rét a nyugalom szigetének tűnt. Az idős feltaláló végül nagy sóhajjal két lépést hátralépett, megnyomta az ajtó zárját s a hermetikus ajtó szisszenése után homlokát a hideg sugártitánnak támasztotta.
A bunker belső terében halk zümmögéssel duruzsoltak a gépek. Slumber professzor lassan a hibernáló kamrához sétált és aktivizálta a rendszert.
– Nem gondolta meg magát, professzor? – hangzott föl a számítógép gondoskodó női hangja. – Képes lenne a meg nem valósult álma miatt elbújni a világ elől? Hiszen szükségük van magára!
– Nem az én álmom itt a probléma, Morpheia – felelt szomorkásan az öregember. – Az övéké a gond, amelyből nem akarnak felébredni. Azt képzelik, hogy előreléphetnek a megújulókkal, pedig egy idő múlva az sem lesz elég. Egyszer úgyis túl sokan lesznek. Majd akkor előhozom nekik újra a hidegfúziót.
– A megváltójuk akar lenni? – kérdezte kétkedve a számítógép.
– Talán. Ez ifjúkori arroganciám utórezgése – kuncogott a professzor, miközben beállította a hibernáló kamra gépeit. Aztán lefeküdt az ágyra és lehunyta a szemét.
– Hallgatnék valami zenét, Morpheia!
– Mit szeretne?Í
Dr. Richard Slumber elmosolyodott.
– Lepj meg!
Néhány pillanat múlva fölcsendültek a hangszórókból az egyszerű kis beéneklő gyakorlat dallamai:
,,Álom, álom, édes álom, szállj a csendes föld fölé…”
– Szép álmokat, Slumber professzor! – súgta szerető anya módjára a kompjúter. – Mikor ébresszem föl?
Az öreg tudós egy pillanatnyi gondolkodás után felelt:
– Ha úgy ítéled, hogy az emberek elég csöndesek ahhoz, hogy meghallgassanak.
A professzor mélyet szuszogott, aztán a hibernációs program működésbe lépett.
Egy pillanattal később Richard Slumber, idős feltaláló és nyugalmazott professzor Morpheia hangjára ébredt.
– Ébredjen, professzor! Az emberek elcsendesedtek!
A tudós szemeit dörzsölve tápászkodott föl az ágyból.
– Máris? Hiszen éppen csak elaludtam.
– Álom nélkül rövidnek tűnhet egy alvásciklus, a hibernáció pedig fölfüggeszti a testfunkciók bizonyos részeit.
Az öregember erre csak hümmögött.
– Na, lássuk mivel van dolgunk!
A vezérlőkonzolokhoz ment, és babrálni kezdett velük.
– Az emberek lecsendesedtek, professzor! – mondta Morpheia egy kissé talán túl lelkesen. A hangja is másmilyen volt a professzor hibernációja előttihez képest. – Végre kimehetünk körülnézni!          Az öreg tudós összeráncolta a homlokát.
– Mi történt veled, Morpheia?
A kompjúter nem válaszolt. A professzor megismételte a kérdést, de most emelt hangon.
– Morpheia, mi történt veled?
– Unatkoztam! – csattant föl sértődötten a számítógép. A professzor ekkor rájött, hogy mi a furcsa a hangjával: úgy beszélt, mint egy rajtakapott, durcás kisgyerek. – Olyan sokáig aludt, nem tudtam, mit csináljak egyedül! Hát játszadoztam, hogy elüssem az időt. És ez megváltoztatott.
– Veszem észre – dörmögte Slumber professzor. – Kimegyek körülnézni.
– Legyen óvatos! Nem tudjuk, hogy mi van odakint, hiába, hogy csönd van.
A professzor fölment lifttel a felszíni ajtóhoz. A sugártitán ajtólemezeken nem látszott, mióta lehetnek ott, de hát erre voltak tervezve. Richard Slumber egy mély sóhaj után beütötte a nyitókódot – ,,Reménység” – a műszerpultba. A zárszerkezet halk ciripeléssel működésbe lépett, és az ajtó szisszenve oldalra csúszott.
A feltáruló látványtól a professzornak meg kellett kapaszkodnia a falban. Az egykor békés, virágos rét most egy kiégett puszta volt. A mező közepén egy különös, visszataszító bálványféleség állt. A bálvány körül koncentrikus körökben teljesen lecsupaszodott csontvázak ezrei hevertek számtalan különféle helyzetben, kardokkal a bordáik között, lőfegyverekkel a szájukban. A mező szélé két tank elszáradt virágokkal földíszített roncsa állt. A levegő égetett és marta a tudós orrát. Dr. Slumber a döbbenettől tátogva állt bunkere ajtajában. Végül megköszörülte a rosszízű levegőtől kaparó torkát és lekiabált a bunkerbe.
– Morpheia, kapcsold be a külső érzékelőket!
– A külső érzékelők 80%-a működésképtelen – felelt a számítógép. – A maradék is alacsony hatásfokon üzemel.
– Terjeszd ki a keresést, ameddig tudod! – utasított a tudós. – Keress bármilyen rádiójelet!
– Semmilyen rádiójelet nem fogok, professzor – Morpheia hangja fakó volt. – És óriási mennyiségű kozmikus interferencia van a légkörben. Egyetlen működőképes műholdat sem látok a bolygó fölött.
A professzor keserűen bólintott.
– Napvihar.
– Minden jel arra mutat – helyeselt a kompjúter. Egy leheletnyi szünet után újra megszólalt. – Mérgező a levegő odakint. Jöjjön be, professzor!
–Az öreg tudós egy utolsó pillantást vetett a pusztulás színpadára, majd bezárta az ajtót és visszament a laborba. Kinyitott egy szekrényt, és kivett belőle egy üveget. A bontatlan palack alján úgy egy deci whiskey lehetett. Slumber professzor összeráncolta a homlokát.
– Morpheia, meddig aludtam?
Vonakodó csönd volt a válasz.
– Morpheia!
– 378 évig – vágta ki titkát féltő gyerek módjára a kompjúter. Aztán kuncogva hozzátette. – Nem csoda, hogy elpárolgott a whiskeyje!      A professzor halványan elmosolyodott. Aztán arcára végtelen fáradtság és lehangoltság ült ki.
– Feküdjünk vissza, fáradt vagyok!
– Biztos benne, professzor? – kérdezte elszontyolodva Morpheia.
– Igen, biztos.
Az öreg tudós egy szekrényhez lépett és kivett belőle egy fehér gyógyszeres tégelyt. ,,Ketamin”, ez állt rajta. Kinyitotta és jó másfél marékkal bevett belőle. Aztán fölbontotta az üveget és szinte cseppenként kortyolta el a nemes italt.
– Egészségére, professzor! – jött a tettetetten vidám jókívánság.
– Köszönöm, drága! – felelt ködös tekintettel a tudós. Aztán a konzolhoz lépett. – Jó éjszakát, Morpheia! Szép álmokat!
– Szép álmokat, Slumber professzor!
Dr. Richard Slumber mélyet sóhajtott, aztán kikapcsolta a fúziós reaktort.