Először a légzéssel kezdtem. Be-ki-be-ki. Lassabban-gyorsabban. Aztán lassan, lassabban, még lassabban. Végül már képes voltam olyan finoman kifújni a levegőt, hogy a testem szinte felemelkedett az ágyból. Most ernyedten lebegek az ágyneműk és a csövek fölött.
Nem olyan nagy dolog, mondod. De én a balesetem óta a kezemet sem tudom megmozdítani. Csak a számat és a szememet vagyok képes mozgatni, de ez sem jelenti, hogy itt lennék a testemben. A gyötrő émelygés szüneteiben nem érzem a lábamat, a kezemet – két szem, két fül és egy cserepes száj vagyok, mely lekötözve hever a kórteremben. Nyammogni, mormogni, dünnyögni még tudok, de nem vagyok képes összefűzni a hangokat.
Balázs, az élettársam egyszer látogatott meg: simogatta a térdemet, szorongatta a kezemet, esküdözött, hogy hamarosan jobban leszek… Ő várni fog rám, hisz bennem, csak ne adjam fel. Holnap is eljövök, holnapután is, ígérte. Aztán megcsókolta a homlokomat, kicsit szipogott, majd felkapta a kabátját, és már csak azt hallottam, ahogy kétségbeesve trappol a folyosón… Ezek után nem láttam többé.
Egy fiatal nő, a kórház pszichológusa vesz kezelésbe. Az édesanyja? Az édesapja? A barátai? Csak intsen a szemével, hogy kit értesítsünk. Úgy tudom, történész, ha kívánja, értesíthetjük a munkahelyét. A barátja szerint az édesanyja külföldön él, de a professzor úr ragaszkodik hozzá, hogy őt is megkeressük… és csak sorolja, sorolja, hogy kihez-mihez ragaszkodik a jóságos professzor úr. Annyira gyűlölöm őt is, a professzort is, hogy nem tudok rá figyelni. Aztán egyszercsak előkap egy kis lámpácskát, a szemembe világít, jegyezget, és azt ígéri, holnap folytatjuk.
Holnap, holnap, holnap. Minden és mindenki holnapra ígéri magát. Holnap megigazítom a csövet, holnap elmondom magának, holnap megvizsgáljuk, holnap majd jön az anyukája, én meg csak fekszem az ablak előtt két másik nyomorékkal a tegnap és holnap közti résben. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki. Nem tudok mást, csak lélegezni. A holnapból soha nem lesz semmi, az orvosok hozzáedződnek a látványomhoz, az esti viziteken arra sem veszik a fáradtságot, hogy köszönjenek.
Hárman vagyunk a szobában. Három balesetes. Maguk mind megvannak, ugyebár?
Hétvégén egy nyegle ápolónő sétálgat közöttünk, előttünk igazgatja a tamponját. A francba, a francba, a francba! A véres ujját beletörli egy papírzsebkendőbe, aztán szaladt ki a folyosóra. Mi nem látunk, nem érzünk, nem vagyunk. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki Meg kell tanulnom, hogy csak gyűlöljek. Ne lássak senkit, ne várjak senkit, ne azt számoljam, hányszor csörög a telefon a nővérpulton.
De akkor mit számolgassak? A lélegzetemet? Ha a saját emlékeimre gondoltam, ordítani támad kedvem. De tudok-e ordítani? Vagy csak ezek szánalmas, nyöszörgő hangok jönnek ki belőlem? Az egyik hajnalban kipróbáltam, az ordítás úgy szakadt ki belőlem, mint a puskagolyó. Épp a tamponos volt szolgálatban, vörös fejjel rontott be a szobánkba. Mi a franc, mi a franc van, meg tetszettünk bolondulni? Én képtelen voltam az ordítást abbahagyni, úgyhogy hamarosan mindenki talpon van az osztályon.
Meg tetszettünk bolondulni? Én tetszem, te tetszel… nekem nagyon tetszik a dolog. A tamponos belém döf egy injekciót, aztán még egyet, olyan érzés, mintha engem, egy óriási csónakot, ellöknének a parttól, most már csak sodródnom kell, és a fejem fölött ragyogó napkorongot bámulnom… Boldog vagyok.
Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki. Szépen lassan. Most is mindent én irányítok. Egy kiránduláson baktatok a szüleim után, az egyik aranypettyes erdőszélen lemaradok tőlük, annyira veszekednek, hogy észre sem vesznek… Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki. Lélegzem, tehát megyek – hátra sem nézve, egyenesen, előre. Már nem a nyári erdő avar- és vadvirágillatát érzem, hanem valami nehezebb, fojtogatóbb szagot, talán füstöt és vért – ahogy egyre gyorsabban haladok, megcsap a saját avas kipárolgásom. De ez már nem a lábam, nem az én régi lábam, kosztól kemény, zsíros bőrnadrág feszül rajtam. A kezemben fejsze, a vállamon irdatlan mordály. Újra beleszagolok a levegőbe, érzem, hogy az erdő tele van halottakkal.
Másik testbe tévedtem? Egy másik időbe? Valamelyik ősöm életébe?
A vízmosás szélén elviselhetetlen a bűz. Megkerülök egy kiontott belű, nyihogva rúgkapáló lovat, és odalépek egy félig földbe mélyesztett kunyhóhoz. Mordályok, fejszék, kardok, néhány összetaposott labanc zászló, hatalmas zsákokban puskapor. Segítek a többieknek a zsákmányt elrejteni. Géza a bátyám, rám emeli lázas tekintetét. – Tizenkilenc – mondom, és saját magamra mutatok.
Nem tudom, ki ez a Géza, nem tudom, mit jelent a tizenkilenc, de érzem, a fegyverek, a rengeteg puskapor már jó helyen vannak – jó helyen vannak, a létező legjobb helyen, a szívemben. Rácsapok a mellettem álló kuruc vállára, aztán indulok kifelé ebből az elátkozott, vészterhes erdőből. Be-ki-be-ki. Egyre gyorsabban lépkedek.
Mekkora műsort csináltál az éjszaka, hát szabad ilyet? – kérdezi tőlem a nővérke másnap reggel. Felverni az egész osztályt! Nem teszem meg a nővérnek a szívességet, hogy kinyitom a szemem. Hallom a ruhasusogásból, hogy most a pszichológusnő áll a fejemnél. Megengedhetetlen ez a nyugtalanság, ez a nagy kitörés, de emberileg érthető, duruzsolja nekem. No de nem szabad feladni! Türelemmel kell a mozdulatlanságot viselni! Annyira gyűlölöm ezt a nőt is, hogy vigyáznom kell, a szám körül az izmok ne ránduljanak össze. Mélyeket lélegzek, mintha aludnék. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki.
Bernadett, hallja, amit mondok?
Már nem hallom. Indulok tovább. Újra az ösvény bejáratánál vagyok, aranypöttyöket hint rám a június, a távolból hallom a szüleim hangját. Be-ki-be-ki. Lélegzem, tehát megyek. Most máshol kanyarodom le az útról. Krétaszaga van körülöttem a köveknek, krétaszaga van a nyakszirtemet bökdöső sugaraknak, alig bírom egyensúlyozni a hátizsákomat. Elemér, Elemér, gyerünk! Ki ez az Elemér, faggatom magam. Dédapám bátyját hívták így, mérnökhallgató volt, Doberdóban esett el, láttam is az arcát nagyanyám fényképalbumában. Nem lehetsz ilyen csiga, Elemér, azt a hétszázát! Vonszolom magam a köveken, végre odaérek a raktárhoz, ahova a temesvári 51-es gyalogezred katonái gyűjti a dinamitot. Lerángatom magamról a zsákot, vízért könyörgök a feljebbvalómnak. – Hányas? – kérdezi az őrmester. – Tizenkilenc – mondom hangosan. Ez egy varázsszám, mert ahogy kimondom, a fegyverek eltűnnek, és én megkönnyebbülök.
Este újra a tamponos van szolgálatban.  Ugye, nem rakoncátlankodunk ma éjjel? – kérdezi tőlem. Engem annyira kimerített az egész napos cipekedés, hogy meg sem tudnám mozdítani a szemhéjamat. Meg aztán minek? Rengeteg dolgom van. Meg kell fognom az őseim kezét, és végig kell kutatnom az összes csatateret. Nem maradhatok egész életemben ilyen kiszolgáltatott.
Gyűjtöm a fegyvereket a szívemben. Ágyukat, szuronyt, lőport, dinamitot. A töménytelen kaszát, fejszét, fokost, mordályt, géppuskát, tankot és sok-sok nyilat, ezeket a tatárjárás idején szedtem össze. Én mozdulatlan vagyok, de az őseim nem hagynak cserben. Fogják a kezemet, lökdösnek előre, vezetnek fegyvertárról, fegyvertárra, csatatérről, csatatérre. Elég kimondanom a tizenkilences számot, és a rengeteg fegyver egymásnak préselődve meglapul a bensőmben. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki. Csak lélegeznem kell, egyre mélyebben lélegeznem, és megyek előre, egyre gyorsabban, csatatereken, titkos fegyverraktárokon, vértől iszapos susnyásokon gázolok át.
Hány napot adjak még? Hány napot adjak a világnak, ami így bánt velem?
Alig hallom a főorvost, aki nagyvizitkor kijelenti, nem vagyok eszméletemnél, minden kapcsolatomat elvesztettem a valósággal. Szegényke! – mondja a főnővér, még csak huszonöt éves. Tíz napja nem látogatja senki, az édesanyja csak üzenget, hogy, hű de szörnyű, a szíve szakad meg, de nem tud most Svédországból idejönni.
Amilyen rohamosan romlik TOVÁBB az állapota, nem LESZ az intenzíven sokáig, mondja a professzor. Megtettük, amit lehetett. Ki kell vinnünk innen, a tizenkilences szobából az elfekvőbe szegényt. Kézzel-lábbal tiltakoznék, ha lenne még lábam és kezem. Hiszen én ide, a tizenkilences szobába gyűjtöm a fegyvereket. Épp indulóban vagyok a Don-kanyarba, hogy a nagyapám unokatestvérével felfeszítsek egy fegyverraktárat. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki Rohanunk, ahogy tudunk. Fázik mindenem, de nem hagyhatom cserben szegény Lajost, dédapám sógorát, aki önzetlenül segít nekem.
Csak azt sajnálom, hogy nincs atombombám.

A professzor úr sleppje kivonul.
Már csak pár óra. Magamba temetem a fegyverraktárat, meggyújtom az ereimbe keringő dühöt, és véget vetek ennek a világnak.

Megjelent a Nincs Online “Újpogányság” lapszámában.  A  lapszám letölthető itt.

https://drive.google.com/file/d/1fkHkqk7QCOtQAFbhs8d2KnZya7cBpP3J/view?usp=sharing