2019. május 17-én megtanultam röpülni. Könnyebben ment, mint az úszás. Az legalább két hónapig tartott.
A strand nagymedencéjében ellestem a tempózást a felnőttektől, de mire gondolkodás nélkül mozgattam a lábamat és a karomat, mire belejöttem és elmerészkedtem a mély vízbe, eltelt pár hét. A repülés könnyebb volt: hagyod, hogy egy domb tetején a szél megemeljen, aztán addig kapálózol, míg szép lassan földet érsz. A levegő nem fojt meg, ellentétben a vízzel. Bízni kell , az apró légáramlatokat gondosan kitanulni. Nem mondom, hogy ügyesen repülök, hogy el tudnék jutni egyik városból a másikba, de lehet, hogy csak azért, mert még nem gyakoroltam eleget.
Mondom a testvéremnek, hogy mennyire jutottam a repüléssel. Ildi három főiskolát elkezdett, dolgozott már egy csomó helyen, még egy színházban és az Állatkertben is, gondoltam, ő már előbbre tart. Mondta, csináljak valami értelmeset, ahelyett, hogy buckákról buckákra ugrálok. Tanuljak inkább! Elmagyaráztam, hogy én nem ugrálok, ha jó a szél, megteszek húsz métert is szürkületben. Ildi kinevetett: szerint én azt sem tudom, mennyi érdekes dolog van a világon. Valaki belép egy liftbe, megnyom egy gombot, és huss, átkerül egy másik dimenzióba. Ez aztán már valami!
Valami, de mi…? Anyukámmal ezért már óvatosabb voltam. Próbáltam kipuhatolni, ő hány méterre tudott gyerekkorában felemelkedni, neki is szüksége volt-e szürkületre, vagy ő verőfényben is tudott  repülni. Nem jönne le megnézni? Anyukám rögtön ideges lett, azt mondta, elég nagy vagyok már, hogy egyedül mászkáljak a játszótéren. Bár a csavargás helyett tanulhatnék is. Ő ugyan nem jön le velem, neki is kell szórakozás, ne  nyaggassam. Tíz évesen őt felvették a Balettiskolába, és tessék, mi lett belőle. Senki és semmi! Ez ám a rejtély! De mostanában nem sokat ugrálhat, mert helyette senki nem fizeti ki a számlákat. Apád meg. Apád meg hogy…
Ezt nem akartam tovább hallgatni, inkább elmondtam, hogy május 17-én még csak nyolc métert tudtam megtenni, de most már sokkal ügyesebben lépkedek a levegőben, csak nem tudom a földre érést irányítani. Anyukám nevetett, és azt mondta, ha nem tanulok, legalább egyek valamit. Van a konyhában zsemle, szalámi, konzervbab.
Az semmi, hogy én repülök! Hogy egyik buckáról a másikra. Apám kilenc éve eltűnt, a nagymama szerint lelőtték szegényt Kaliforniába, és most tessék, valaki látta őt a Nyugati aluljáróban hajléktalanként. Őrület, nem? Ha ez nem csoda, akkor micsoda?
Elmeséltem, hogy Ildi szerint egyesek megnyomnak egy gombot a liftben, és rögtön átrepülnek egy másik dimenzióba. Hogy ez tuti. Mutatott is egy videót. Beszáll a lány a liftbe, utána nem látja senki. Ám anyát a lift sem érdekelte. Ő felháborítónak tartja, hogy egyesek  elrohadtnak valahol, a nagy semmibe.
De hol van az a valahol? Ahol szép csendben elrohadnak az apák, és ahol a liftgombot megnyomva, kilépsz a semmiben?
Én mindig pontosan dokumentáltam, hány métert tudok megtenni a levegőben, egy-egy felszállás után hova jutok el. 2020. nyarán enyhe szélben, szürkületkor át tudtam repülni a játszóteret. Ugyanezzel megpróbálkoztam máshol is. A SPAR mögötti parkolóban, a lakótelep kosárpályáján. Buggyant vagy, mondta a nővérem. Totál buggyant. Mi lesz, ha ugrabugrálás közben összetöröd mögött? Várhatod csak a mentőket, mert én nem leszek olyan hülye, hogy valahol összeszedjelek. A végén mit mondok az orvosoknak? Ez a gyengeelméjű  húgom a repülést gyakorolta? Meg akart halni?
Aztán ennél is szörnyűbb dolgokkal ijesztgetett. Lehet, hogy én tényleg tudok röpködni, hisz manapság minden lehetséges. Mi van, ha ebből a világból kiröppenek? Hisz vannak időutazók is. A végén felbukkanok a dinók közt vagy a piramisok idejében. Itt meg keresnek mindenhol, a tévében bemondják, hogy eltűnt egy tizenkét éves lány, piros dzseki, barna haj, tornacipő, mindent tűvé tesznek, de a végén úgyis elfelejtenek. Kell ez nekem?
Amilyen hülye vagy, még az is lehet.
Ezen elgondolkodtam: kell-e. Mi lenne, ha többé nem találnának meg?
Ildi is el szokott tűnni. De csak néhány napra a barátaival . Anya ilyenkor csapkod, kiabál, kijelenti, hogy lecseréli a zárat, nem eteti tovább. Nem és nem, elég volt! Én azt hiszem, nem is Ildi eltűnéseire haragszik, hanem megállás nélkül dühös a nővéremre, de csak akkor tudja a haragját kikiabálni, ha Ildi eltűnik.
Mindig azt szidja, aki nincs.
Mert Ildi nem figyel rá. Ildi egy rohadék, vele semmit sem törődik. Nem segít. Arra sem veszi a fáradtságot, hogy kicsit besegítsen. Hogy meghallgassa. Hogy leüljön vele tévézni. Milyen élet ez, a fenébe? Jobb lenne, mindenkinek jobb lenne.
Anya sokszor nem szokta a mondatait befejezni. És sziszegve Ilyeneket mond: majd meglátod mi lesz. Kapsz, ha. Megnézheted magad, hogy. Az lenne mindenkinek a legjobb, de. Oda se figyelsz, pedig. Rájössz a végén, hogy. Én félek ezektől az ide-oda tekergőző, befejezetlen mondatoktól. Félek attól, ami a hogy után következne.

Olimpiára lehet menni a repüléssel?, kérdeztem anyát.
Azt is meg akartam tudni, kipróbálhatnám-e a repülést az erkélyről? Mert mi lesz, ha? Ha ennek jó lesz a vége… Ha  kijön a tévé, és mindenki tapsol és nevet. Ildi is, apa is, anya is. És kapok egy nagy érmet.
De hát nem tudtam végigmondani. Anya rábökött a konyhaasztalra, és megkérdezte, mért kínzom én ezzel a sok hülyeséggel? Inkább tanuljak. Vagy egyek valamit. Még a végén. Elharapta a mondatot, talán ő sem tudta befejezni.