Nemrégiben Nemszlem címmel töltött fel videót youtube-csatornájára Weiner Sennyey Tibor költő, majd ugyanezzel a címkével invitálta meg ismerőseit születésnapi felolvasására a budapesti Corvintetőre, ahol többek között a „Nem barátom, ez nemszlem. / Akkor mi? Vers szerintem…” kezdetű költemény is elhangzott. Miközben a tető alatti MÜSZI-ben (Művelődési Szinten) fiatalok csoportjai társasjátékoztak, a szerző szűk körben olvasott fel néhány szöveget, a helyi bár lehalkított, dübörgő háttérzenéjének kíséretében. Az ugyanitt megrendezésre kerülő Slam Poetry Bajnokságok ehhez képest tömegeket vonzanak, minden bizonnyal a müszis asztalok mellől is felszivárognak a népek ilyenkor; talán csak a környező háztetőkön üldögélő füstifecskék rebbenek arrébb…
Bár a szóban forgó „szlemellenes” vers nem szerepel a költő idén megjelent válogatáskötetében, a könyv mégis ugyanebben az árral szemben úszó, korszerűtlen(?) szellemben közli az elmúlt másfél évtized írásait. A Macha Keléko nevű német költőnő nyomán megelevenített mitikus madarak, az egyszárnyú, összekapaszkodva repülő pihik mintha azt a fajta ellebegő, ugyanakkor – a háttérben húzódó – széles horizontot bejáró létet, létezésmódot jelképeznék, melyet valamiképpen a Weiner-féle lírai alany is feltérképezni, megélni igyekszik. Ez a kissé tüsténkedő igyekezet különös, egyszerre szétszórt és összeszedett koncentrációkészséggel párosul, vagyis az író úgy térül-fordul az adott valóságelemek körül és a szemügyre vett jelenségek aurájában, hogy a következetesen kialakított – a legfőbb mesternek tekintett Hamvas Béla által képviselt – holisztikus látásmód óhatatlanul átfedésbe kerül egy másféle tekintettel, amely inkább kapcsolódik egy külső figyelemhez, mint egy belsőhöz. Holott a művekben megnyilatkozó panteisztikus, természettel elvegyülő szemlélet bensővé tett élményanyagot közvetít. A József Attila-i fűszálnyi világtengely valahogy kicsorbulni látszik; talán éppen azért, mert ritkán akadnak olyan párhuzamos ívek, élek, amelyekhez a kötet „flórája” igazodhatna, vagy amelyek közös irányt szabnának a versekben való növekedésnek.
Ez esetben a költészet táptalaja egy antikizáló, orpheuszi hagyomány lesz, amely nem csak a példaképnek tekinthető Weöres Sándor poétikai öröksége miatt kerül a középpontba. Az eredendően hermészi hajlamú alkati-attitűdbeli adottságok ugyanis egy pillanat alatt felszínre hozzák az elsajátított tradíciók törmelékeit. Mindez egy posztmodern kori, mégis klasszicizáló költői karakter képét vetíti elénk, amely egy-egy parafrázis mentén ki is jelöl néhány követendő, legalábbis megidézett elődöt. Ilyen szöveghely a Gyalogút az éjszakába című Ady-átirat („Minden Egész újrarakva. / Minden láng az Éghez lobban. / Minden szerelem készre koppan. / Minden egész újrarakva.”) vagy a Nagy László-reminiszcencia („Ahogy a régi költő kérdi: / »Ember arcotok lesz-e?«”). Emellett a kortársak közül is sokan felbukkannak Tolnai Ottótól kezdve, Danyi Zoltánon át, Jónás Tamásig. Ha ezekből a szellemi és/vagy baráti kapcsolatokból – a pihimadarakat összekötő láthatatlan selyemszálból – indulunk ki, már korántsem bizonyul olyan lakatlannak a költő kulturális/földrajzi vándorvidéke, s maga a minduntalan vándorló költő sem tűnik olyan társtalannak útközben, mint ahogy azt az eddigiek alapján képzelnénk.
A szövegek keletkezésének közeli helyszínei (Szeged, Zsennye, az Adria határvidéke) vagy távolabbi tartományai (Svédország, Montenegro, Isztambul, Hollandia stb.) bármilyen távolságra is vannak egymástól, csapásaik, ösvényeik ugyanazon táj felé vezetnek: a férfikor kertjébe, ami az emberélet útjának felén átérve sem mutatkozik meg magától; valamiféle éberségre is szükség van ahhoz, hogy teljes pompájában feltáruljon előttünk. Szintetikus korunk szintézis nélküli formái között pedig rendkívül nehéz rábukkanni azokra az organikus alakzatokra, mintázatokra, amelyek érvényes utat mutathatnak – az érvényesülés útja majdnem mindig ellenkező irányban halad. „Azt mondják, bizonyos szavakat / idejétmúlt kiejteni. Hogy hamisan csengenek. / Na ja. Bizonyos szájakról. Egyszerűen / képtelenek élve születni.” – idézhetnénk Hegyi Botos Attila költőtárs szavait, akinek művészete bizonyos szempontból ugyanolyan korszerűtlennek tűnhet, mint Weiner Sennyey Tiboré („…nagy szavaktól kicsit sem ijedni.” – Pihi), de akit szintén nem vitt rá a lélek arra, hogy az érvényes út helyett az érvényesülés útját válassza. A pihik útravalójában bőven találunk megszívlelendő gondolatokat, amelyek a fentebb említett organikus, egzotikus formákat látszólag könnyedén, bár nem sallangmentesen öltik magukra. A versek elhanyagolható modorossága mögött azonban nem egy törött és visszhangtalan költői kísérletet észlelünk, hanem teljességre törekvő, jótékony rezgéssé bomló hangsorokat, melyek nem az öröklétet ígérő emlékezetet élesztik fel; odafigyelésre, jelenlétre sarkallnak.
„Beértél, olvasó e vers idején…” – kezdődik az egyik költemény, és ezzel az egy sorral akár be is fejeződhetne az első két ciklus (versek útrakelőknek – út versek) után a kötet, de a versek Jáva és Bali szigetén alcímű utolsó fejezet még tovább tágítja az örökké nyughatatlan, de legbelül mozdulatlanságra vágyó, időutazó bolygó hollandi térképzeteit. A versek értelmezési tartományát és képzetrendszerét azonban csak árnyalni tudja. Hasonlóképp a költő körül vándorló vidékek is csak egyetlenegy belső tájra tudnak vetülni, ahogyan a szerző sem tud kilépni saját bőréből. Bár furcsa módon olykor kísérletet tesz egy csipetnyi hatásvadászatra is olyan beszédmódok bevonásával, amelyek valamilyen szinten azokhoz a bizonyos szlenges-szlemes szövegekhez állnak közelebb (nagy piros téglalap, Bort ittam az éjjel).
*
Miközben érvényes szavakat (kicsiket, nagyokat) keresgélünk, vajon hová rebbennek a tetők alá fészkelő, szem elől tévesztett füstifecskék? „Valaki zsebre tette őket mind, / Vagy felfalta őket az ég?” Mire beérnénk őket, már a horizont szélén tartanak. Rohamosan fogyatkoznak. Mintha már csak egy szárnyuk lenne. Mintha már egy se…
Weiner Sennyey Tibor: pihik, pluralica, 2015.