Hogyan kerültél a pályára, és milyen motiváció terelt a pszichiátriai betegek gyógyítása felé?

A szakirány kiválasztásában nem volt nehéz dolgom. Mndig is olyan területet szerettem volna választani, ami képes folyamatosan új kihívások elé állítani. Azt gondolom, hogy a pszichiátriai betegek sorsa és történetei mindig különbözőek: nincs két egyforma előzmény, családi környezet és tünetegyüttes.

Hol húzódik a határ a pszichológiai és a pszichiátriai eset között?

Mindenképp a két tudományterület együttes létjogosultságáról érdemes beszélni. Ritkán tudom azt mondani, hogy van pszichiátria pszichológia nélkül. Van olyan, amikor a pszichológiai terápia mellett a pszichiátriai kezelésre nincsen szükség, de nem gondolom, hogy létezik olyan eredményes és adekvát ellátás, ahol a pszichiátria ott van és a pszichológia nincs mellette.

Alapvetően a képzésben kezdődnek a különbségek: a pszichológiát inkább a bölcsészettudományi irányultságú karokon tanítják, míg a pszichiátria a klinikai orvostudományok egyike, tehát az általános orvostudományi karon kell diplomát szerezni. A legalapvetőbb különbség az ellátás vonatkozásában pedig a gyógyszerek alkalmazhatósága. Tehát a pszichiáter, mint orvos, írhat fel gyógyszerket. Jellemzően a pszichiátriai ellátás látóterébe kerülőknek szükségük van gyógyszerekre, de nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy még a pszichiátriai ellátásban részesülőknek is szükségük van pszichológiai ellátásra. Ahol csak pszichológusok foglalkoznak esetekkel, ott arról van szó, hogy nincs olyan súlyossági fok, klinikai tünet vagy funkcióromlás, amely miatt gyógyszert kellene alkalmazni.

A pszichológiai terápiák alapvetően (nem kizárólagosan) beszélgetés alapú terápiák, a klinikai pszichiátriában pedig az „erős” tüneteknek a megfigyelésén és gyógyszeres kezelésén van a hangsúly.

Lehet azt mondani, hogy a lelkiállapot javulása segít a gyógyulásban, tehát a pszichológiának ilyen szintű egyensúlyozó szerepe lenne?

Abszolút. Fogalmazhatunk így is. Számos jelenség létezik, amely ha kialakul bennünk – legyen az egy egészségügyi panasz (nem tudunk aludni, félünk valamitől, vagy súlyosabb esetben hallucinátoros élményeink vannak vagy meggyőződésünk, hogy ártani akarnak nekünk) –, és mi ezt egy biztonságos környezetben feltárhatjuk, megoszthatjuk, és minket ebben megértenek, az egy óriási segítség a gyógyulásban. Nyilván ettől még a hallucinációk vagy téveszmék nem szanálódnak, viszont a hozzájuk társuló szorongáson vagy nyugtalanságon biztosan tud segíteni. Az utóbbi tünetek (hallucinációk, téveszmék) fennállásakor a gyógyszeres terápia mindenképp indokolt és szükséges, azonban önmagában a gyógyszeres terápia nem biztos, hogy megszünteti a hallucinációkhoz vagy téveszmékhez kapcsolódó olyan szubjektív élményt, mint a félelem vagy a bizonytalanság-élmény.

A paranoid vagy hallucináló pszichiátriai betegek tisztában vannak azzal, hogy valami baj van velük?

Esete válogatja. Nem lehet megmondani, hogy ha valaki paranoid szkizofrénia betegséggel él együtt, hogy ő biztosan nincs tisztában azzal, hogy ezek betegség tünetei, amiket ő megél. Ugyanígy nem tudjuk megmondani, hogy egy depressziós beteg tisztában van-e azzal, hogy ő depressziós, és biztosan érzi, hogy rosszul van-e és segítségre van szüksége. Ezt körül kell járni, mert ez mind annak az egyéni történetnek a része, hogy ő mekkora rálátással bír a saját mentális egészségére.
A pszichotikus tüneteknél sokszor nem gondolják a betegek, hogy ezek a tünetek egy betegség részei, hanem ezek az ő szubjektív valóságuknak az alkotóelemei. Valahol nyilvánvalóan észlelik azt, hogy ezek a valóságelemek a többiek valóságában nem feltétlenül vannak jelen. Egyszerű példával szemléltetve, ha óvodásként bekerülök egy óvodás csoportba, ahol hosszúnadrágot hordok, míg minden kisgyerek rövidnadrágot, akkor érzem, hogy különböző vagyok a többiektől és ez szorongást kelthet.

Saját környezetemben is vannak paranoid kliensek, akik olyan élményekkel rendelkeznek, hogy pl. jönnek érte a németek. Látszik, hogy elzárkózó, távolságtartó a környezetével szemben. Mennyiben függ a műveltségtől vagy tudástól az, hogy tisztában legyen egy beteg a saját állapotával?

Érdemes visszatérni  a jelenség többrétegűségére. Ha valakinek van egy olyan meggyőződése, hogy jönnek érte a „németek”, az szorongást kelt. Félünk, nyugtalanok vagyunk, mert attól tartunk, hogy nem lesz holnap, jönnek értünk, és elvisznek. Mindez pedig, ha egy olyan környezetben történik, ahol senki más nem fél, teszik a dolgukat és jól érzik magukat a bőrükben, akkor a nyugtalanságnak és a szorongásnak lesz egy másik dimenziója is, miszerint különbözöm a többiektől. Ez a két aspektus pedig összeadódik. A különbözőség vagy a kisebbséghez tartozás önmagában is szorongást kelthet.

Befolyásolhatja a betegségtudatod a műveltség vagy az intelligencia?

Sok minden meghatározza egy ilyen helyzet kimenetelét és súlyosságát. Ha egy biológiailag vagy genetikailag meghatározott betegségről beszélünk, mint például a szkizofrénia, akkor a magasabb intellektus vagy a jobb szociális környezet nem valószínűsíti  látványosan, hogy a beteg felismeri a betegsége betegség voltát. Azonban más a helyzet például a személyiségzavar vagy a szerhasználat talaján kialakuló pszichotikus állapotoknál. Itt már sokkal jobban látjuk, hogy az iskolázottság vagy az anyagi helyzet, a szociális élettér minősége és mennyisége sokkal jobban meghatározzák a pszichiátriai tüneteknek a megjelenését, minőségét és az intenzitását.

Tehát a támogató környezet valós segítség tud lenni?

Az mindig segít. Ha például én eltöröm a bokámat és magam vagyok ezzel, fáj ugyan, de nem tudom diagnosztizálni, akkor az ember egy ilyen döntést (orvoshoz fordulás) is tud halogatni vagy bagatellizálni. Nyilván a pszichológiai vagy pszichiátriai tünetek megjelenésénél árnyaltabb a helyzet. De egy jó szociális környezet, ami jelentheti a családot vagy bizalmas baráti kapcsolatokat, tud segíteni.

Trauma vagy folyamatos stressz okozhat olyan pszichés változást, amit már gyógyszerrel kell kezelni?

Az ilyen kiváltó okok nagyon gyakoriak. Fontos tudni, hogy Magyarországon az átlag lakosságot alapul véve a szkizofrénia- spektrum zavar nagyjából a népesség 1%-át érinti. Azonban a személyiségzavar és az alkohol-, illetve szerhasználat  előfordulása már jelentősen magasabb arányú, amelyek esetében  alsó hangon a népesség 10-20%-ában  kell gondolkodni. Mindkettőnek a talaján kialakulhatnak komorbid pszichiátriai betegségek: szorongás, hangulati eltérés, alvás-és evészavar, és nem ritkán pszichotikus tünetek is, mint például a hallucinációk és üldöztetéses tartalmak.

Örökölhető a trauma?

Nem biztos, hogy csak egy tényezőre vezethető vissza egy-egy jelenség kialakulása. A traumatizáció esetében sokkal valószínűbbnek látom a tanult viselkedésformák létét. Természetesen nem lehet feketén-fehéren elkülöníteni az öröklődés és a tanult minták szerepét, de folyamatosan zajlanak a genetikai vizsgálatok minden pszichiátriai kórképre vonatkozóan. Ha viszont abból indulok ki, hogy pl. van egy súlyosan alkoholista apám, aki minden nap részegen tér haza, minden második nap megkergeti a családot, falhoz vágja a sörösüveget, nem lehet hozzászólni, mert durva, kellemetlen és félelemkeltő, akkor valószínűbb, hogy kamaszkoromra egy hasonló, könnyen frusztrálódó és könnyen agresszívvé váló személyiség leszek. Még akkor is, ha nem fogyasztok alkoholt. Felmerülhet természetesen az öröklődés szerepe is, de az a szegény gyerek az életben nem látott más mintát arra, hogy a benne lévő élményekkel és érzésekkel másképp is meg lehet küzdeni, mint az üvöltés és az üveg falhoz vágása. Számomra ez inkább tűnik tanult viselkedésnek, mintsem genetikailag örökölt alkatnak.

És ha a gyerek tudatosan elzárkózik attól, hogy ő ilyen legyen?

Ötévesen még nem fogalmazódik meg bennünk, hogy én ilyen nem szeretnék lenni. A tudatunk és a tudatos gondolkodásunk a korai kamaszkor előtti években, nagyjából 10-12 éves korunkra alakul ki. Amikor már 15-17 évesek vagyunk, és a szüleink megtiltják a dohányzást vagy a bulizást, akkor már valószínűbb, hogy teszünk olyan kijelentéseket, mint például: ha én szülő leszek, akkor máshogy fogom csinálni. Azonban 5-6 évesen vagy korábban még nem tudunk ilyen következtetéseket levonni. A kisgyerek ezeket a dolgokat még nem érti, csak tanulja. Ösztönösen befogadja, elsajátítja, elkönyveli, és minél később foglalkozunk a problémával, annál nehezebb lesz azt korrigálni.

A közoktatásban mennyire lenne helye annak, hogy a pszichiátriai kórképeket alapvetően ismerjük?

Fontos lenne a mindennapi életvitelben, ha lenne olyan alapismeretünk, hogy melyek ezek a testi és mentális eltérések, illetve ilyen helyzetekben hogyan lehet segíteni. Nyilván egy a tömegközlekedésen látott mentális betegnél az utastársaknak nem kötelességük megállapítani, hogy a demencia talaján lévő betegség vagy szerhasználat mellékhatása okozza az illető zavart viselkedését, viszont legalább felismernénk, hogy ilyen helyzetben a sürgősségi betegellátóhoz jó lenne eljuttatni azt a személyt, például hívhatunk mentőt .

Mit takar a közösségi pszichiátria és hogyan működik?

A közösségi pszichiátria csapatmunka, mely csapatban ott van a pszichológus, a foglalkozásterapeuta, a szociális szakemberek, a háziorvos (ha más egészségügyi probléma is felmerül), illetve bármely más olyan szakember, akinek a jelenléte az ügy kapcsán indokolt lehet.

Itt már nem azon van a hangsúly, amit a pszichiáter végez a mindennapi klinikai gyakorlatában, hiszen a közösségi pszichiátriai ellátásban részesülő beteg optimális esetben már beállított gyógyszerezésen van. Kompenzált, viszonylag stabil az állapota, a pszichiáter pedig azért van jelen, hogy ezt az elért állapotjavulást nyomon kövesse. Amennyiben a szakember elkezdi észlelni, hogy a betegnél van valamilyen irányú kibillenés, akkor időben fel tud lépni, megelőzve ezzel az olyan súlyos fokú állapotromlást, ami újbóli kórházi kezelést tenne szükségessé.

Hogy lehet a pszichiátriai eseteket olyan nyitott helyen kezelni, ahol a betegnek is megvan a maga mozgástere és döntése? Például, ha a paranoid beteg azért nem veszi be a gyógyszerét, mert ismét előjön belőle az üldözési képzetek?

A gyógyszerbevétel nagyon fontos momentum. Jól követhető, mert ha a beteg a látóterünkben van, akkor tudjuk követni, hogy szedi-e a gyógyszert. Ha egy-két tabletta kimaradt, tudunk lépni. Ilyen gyógyszermennyiség kimaradása még nem fog súlyos fokú állapotromlást eredményezni. Viszont, ha valaki nincs ellátásban és úgy telnek el hetek-hónapok, hogy gyógyszer nélkül van, akkor az egy időzített bomba, ahol csupán idő kérdése, hogy mikor kerül be sürgősséggel az akut pszichiátriai osztályra az illető. Tehát, ha észleljük, hogy az eddig egyébként viszonylag aktív, szociálisan magasabb aktivitást mutató személy elkezd visszahúzódóbb lenni, akkor a pszichiáter többet foglalkozik vele és megpróbálja kideríteni, hogy mi ennek az oka. Lehet finomítani a gyógyszereken, felhívni ennek a lépésnek a fontosságára a beteg figyelmét, hogy ne kelljen ismét kórházba menni és így tovább.

Létezik ma Magyarországon olyan modell, amely lehetővé teszi, hogy a pszichiátriáról kikerülő, családi vagy szocális háttérrel nem rendelkező betegek ne a hajléktalan-ellátásban landoljanak, hanem valamilyen szanatóriumban éljék az életüket?

Általánosságban azt lehet mondani, hogy egyelőre nincs annyi elérhető szolgáltatás, mint amennyi betegnek szüksége volna rá. Ráadásul az sem biztos, hogy ezek az ellátások jelentik a legjobb megoldást. Ha bejön az illető egy akut pszichiátriai osztályra és megtörténik a kezelés, nyilván tudunk valamit stabilizálni a helyzeten, de az lenne az optimális, ha hosszabb rehabilitáció vagy közösségi pszichiátriai ellátás keretében utána folyamatosan a látóterünkbe maradna. Ráadásul a 21. században más szempontok is megfontolásra kerülnek. Mégpedig az, hogy egy akut pszichiátriai kezeléssel elért állapotjavulás után a beteg térjen vissza a hétköznapokba, munkát vállaljon, ügyeket intézzen, szociális életet éljen stb.

A közösségi pszichiátriai ellátás jelenleg azokat a betegeket érinti igazán, akiknek a pszichiátriai betegségük már olyan előrehaladott állapotban van, ami az önálló életvezetéshez rendszeres segítségnyújtást tesz szükségessé.

Létezik a depo-injekciónál hosszabb hatásidejű?

A depo-injekciók működnek. Jellemzően kettő vagy négy hetente alkalmazott injekciók, amelyek az adott hatóanyag vonatkozásában a szájon át történő gyógyszeres terápiát helyettesítik, viszont nem feltétlenül váltják ki azt. Sok beteg kombinációban kapja a gyógyszereit és csak bizonyos tünetek vonatkozásában van lefedés az injekcióval. Bizonyos tünetek esetében indokolt és javasolt szájon át is gyógyszert szedni. Egyébiránt van egy-két depo-injekció, ami három hónapos lefedettséget biztosít, illetve zajlanak a gyógyszerkutatások a hosszabb idejű és egyenletes, lefedett hatás érdekében.

Ugyanakkor tudni kell, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az adott hatóanyag ugyanolyan hatékony lesz évek múlva, mint kezdetkor. A központi idegrendszerünkben lévő receptorok dinamikusan változnak számukban és minőségükben is, tehát ami 2016-ban még segített, nem biztos, hogy ugyanolyan hatékony lesz 2022-ben is.

Ez ugyanolyan, mint a hozzászokás vagy toleranciaszint-növekedés?

Más az alapmechanizmus. Főleg a szkizofréniánál alkalmazott antipszichotikumok esetében egyelőre annyira nem ismertek a folyamatok, hogy pontosan meg tudjuk mondani, miért van az, hogy egy adott gyógyszerre egy idő után nem reagál a betegség. A folyamat előrehaladtával megjelenhetnek új tünetek és bekapcsolhatnak új agyi régiók, amelyek eredetileg sem feltétlenül reagáltak volna a gyógyszerekre.

Tehát ez egy progresszív folyamat?

A szkizofrénia-spektrum zavar egy progresszív folyamat.  Régen ezt is demenciának tartották, amíg nem volt ennyire elkülöníthető. Szellemi leépüléssel végződik, de a leépüléshez vezető út több funkciót is érint. Nemcsak a kognitív funkciókat (árnyalt gondolkodás, tájékozódóképesség, emlékezőfunkció), hanem olyan súlyos tünetek is megjelenhetnek, mint hogy a valóságot nem tudjuk adekvát módon észlelni. Többlet tüneteink  és „mínusz” tüneteink vannak: olyasmi észlelünk, ami nincs ott, és ami ott van, azt nem észleljük. Érinti a szociális funkciókat, a személyiségműködésünket és az általános funkcionalitásunkat. Az idő haladtával pedig egyre több réteget és egyre nagyobb mértékben befolyásol.

Kezeletlen szkizofrénia esetén meddig tart a leépülés? Elsősorban gondolok itt a hajléktalan-ellátásban tengődő betegekre.

Változó. Azért is hívjuk spektrum betegségnek, mert nincs két egyforma történet. Vannak a nagyon enyhe és nagyon jó prognózisú szkizofrénia megjelenési formák, amelyek akár gyógyszeres kezelés nélkül is évekig feltűnésmentesek maradnak. És vannak a nagyon rosszindulatú, súlyos szkizofrénia-formák, ahol már az első pillanatban elcsípett állapotromlás adekvát megszólítása esetén sem lassítható a progresszió. Évek elteltével akár a húszas éveiben járó fiatalnál is azt lehet észlelni, hogy érdemi kognitív munkába már nem vonható be. Ránézésre nem fogja a klasszikus demens képét festeni, mert nem egy idős emberről van szó, aki nem tudja, hogy balra vagy jobbra kell menni a boltba, de akár már a késő húszas éveiben is megjelenhet az a funkcióvesztés, hogy már tájékozódni sem tud a saját környezetében.

Tehát önellátás-képtelenséget jelent?

Igen. A vége az önellátási képesség elvesztése.

Ők azok az esetek, akik kint dünnyögnek magukban itt-ott az utcán, nincsenek bedrogozva vagy bepiálva, de ezt az állapotot mutatják?

Vélhetően a szkizofrénia spektrumon vannak, de nyilván más pszichiátriai betegségek is vezethetnek ilyen állapotokhoz. Különösen fontos a szervi betegségek említése is a háttérben, amelyek átfogó kivizsgálással zárhatók csak ki. Gondolok itt például koponyasérülésre, elhanyagolt cukorbetegségre vagy kezeletlen pajzsmirigy-funkcióeltérésre.

Gyakoribb lehet nálunk, magyaroknál a depresszió?

Bonyolult kérdés, mert nem lehet a társadalmi, történelmi és politikai tényezőket kihagyni ebből, és nyilván nem keresztmetszetről beszélünk, hanem évtizedekről és évszázadokról. Azt gondolom, hogy a történelmi idők és az azok alapján szerveződő tartós társadalmi jelenségek kihathatnak az átlag populáció hangulati vagy közérzeti szintjére. De nem lehet olyan konkrét megállapítást tenni, hogy a magyarok depressziós nép. Nagyon sok mindentől függ: ugyanúgy állítjuk-e fel a diagnózist, mint egy másik országban? Ugyanúgy írunk-e fel hangulatjavítót, mint egy másik országban? Depressziósnak számít-e az a tünet, ha valaki kevesebbet mosolyog vagy barátságtalan, vagy ezek inkább kulturális jelenségek? Ezekkel a transzkulturális pszichiátria foglalkozik. Sok viselkedésforma vagy élményvilág adott kultúrában elfogadott, míg egy másikban teljesen idegen, ezáltal pedig patológiásnak értékelhető és értékelendő. Alapvetően ott lehet megfogni a jelenséget, hogy a mindennapi funkcionalitásunkat befolyásolja-e a dolog vagy nem. Ha egyik napról a másikra egy nagyon távoli vallás híve leszek és megszakadnak a társas kapcsolataim, nem leszek kompatibilis a mindennapi életvezetéssel, és ráadásul nem is kulturális gyökerű a jelenség, tehát nem a neveltetésünkből származik, akkor valószínűbb a pszichiátriai betegség megléte.

A fiatal generációk esetében a szerhasználaton kívül van olyan új kórkép, ami korábban nem volt jellemző?

Új kórkép lehet az olyan addikció, mint a játékfüggőség, ami napokig láncolja a számítógép elé a felhasználót. Mondható újnak abban az értelemben, hogy 30 évvel ezelőtt még nem jöhetett szóba az online játéktól van függőség. Korábban másféle addikciók voltak, jellemzően a kábítószer és az alkohol. Az alkohol pedig mindig is az első volt. Tehát azt mondhatjuk, hogy nem a kórképek újak, hanem a inkább a struktúrájuk más.

A modern világ sajátosságaival párhuzamosan megfigyelhető sok változás. Szembetűnő, hogy nagyon nehéz biztonságos és világos utakat találni magunk előtt (itt különösen a személyiségükben fejlődő kamaszokat, fiatalokat értem). Olyan mértékű ingerelárasztásban élünk, hogy teljes képtelenség döntéseket meghozni, és bizonyosnak lenni abban, hogy mi a helyes út vagy a helyes döntés. Ha például egy ösztöndíjra pályázom, mire eldönthetném, hogy azt a bizonyosat fogom választani, felbukkan hat másik lehetőség. És miután mindenki ezzel az ingerelárasztással találja szemben magát és mindenki küzd, kevesebb kapacitás marad a biztonság, a törődés és az odafigyelés vonatkozásában is. Ez pedig fontos szerepet játszik abban, hogy a mentális stabilitás miért kezdett kevésbé jelen lenni az emberekben.

Sokat halljuk a személyiségtorzulás kifejezést. Ez nem összetévesztendő a személyiségzavarralmit jelent? De mit is jelent?

Ez nem egy szakmai fogalom. A hétköznapi szóhasználatban persze benne van, pszichológusok és pszichiáterek informális fórumokon élhetnek is vele, de nem létező jelenség. Arra szoktuk mondani, amikor az egyén saját maga vagy a környezete számára egyre megterhelőbbé, egyre nehezebben elviselhetővé válik. Ennek a hátterében olyan okok körvonalazódhatnak, mint szerhasználat, tragédia, egzisztenciális nehézségek stb. Létező jelenségről van szó, csak nem egy terminus technikus.

Hozzátok milyen betegeségekkel kerülnek be a páciensek?

A miénk egy akut pszichiátriai osztály, ahol alapvetően két csoportra osztható betegpopuláció található. A kisebbik csoport az ún. közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsító betegek csoportja, akik olyan mentális zavarral élnek együtt, amelynek velejárójaként akár önmagukra, akár másokra is veszélyt jelenthetnek. Ők azok az esetek, amikor az akaratuk ellenére is kötelező őket kezelni. Tehát a kezelésbe kerülésük nem egy eldönthető kérdés, hanem törvényi előírás. Ők a kisebbik hányad, és többnyire súlyos pszichotikus állapotban vagy szuicid veszélyben  vannak.

A bent fekvő betegek nagyobbik hányada ugyan szintén heveny pszichiátriai betegségtől szenved, azonban ott a betegek önkéntes kérelme alapján történik a felvétel. Nem tanúsítanak közvetlen veszélyeztető magatartást, habár nem feltétlenül állnak tőle messze. Az ő esetükben nagyobb mértékben és stabilabb minőségben merül fel a betegségbelátás, azegyüttműködési szándék, valamint a gyógyulásra törekvés. Ezeknél a betegeknél is előfordulhatnak a pszichózis enyhébb formái, szorongásos állapotok és hangulati eltérések, alvás- vagy evészavarok, neurokognitív zavarok (demencia-szindrómák), személyiségzavarok és addiktológiai betegségek. Széles a spektrum, a felsorolás még így sem volt teljes.

Mit lehet tudni a pszichoterápiás részlegről?

Azon a részlegen komplex kezelés folyik, ahol pszichiáterek, pszichológusok, művészetterapeuta, relaxációban és kommunikációban is jártas szakemberek is részt vesznek a mindennapi munkában.

Milyen hatékonyságúak ezek a terápiák?

Nem lehet általánosítani. Nagyon sok függ attól, hogy a beteg a kórházból kilépve milyen környezetbe tér vissza és ott milyen ingerek érik, milyen életeseményeken megy keresztül. Egy traumán átesett paciensnél, ha sikerül elérni egy állapotjavulást, vagy csökkenteni a hasonló helyezettől való anticipátoros félelmét, amennyiben nem kerül hasonló esetbe, vagy nem ismétlődik meg a traumatizáció újból, nagyobb valószínűséggel gyógyul. Ha viszont a traumatizáció megismétlődik, jó eséllyel visszakerül. A terápia hatását a kórházon kívüli életben nagyon nehéz megjósolni, mert az életeseményekre nincsen egyetlen szakembernek sem ráhatása.

A megküzdésben segít azért a terápia?

A felkészítésben nagyon jól lehet segíteni a beteget. Fel lehet készülni egy újbóli traumatizációra, hogy ne álljunk eszköztelenül az ismétlődés során.

Mit lehet tudni a neurózisról?

Ma már nincs benne a betegségek osztályozásában. Tulajdonképpen a neurózis egy krónikus állapot leírására szolgál, ami jellemzően a hangulati, szorongásos, akarati és komplex motivált cselekvési problémákkal jár együtt. Utóbbiak alatt értve a szexuális működést, étvágyat vagy aktivitást. Ezeket a funkciókat érinti, ezek közül valamelyiket szinte állandóan, különböző intenzitásban, epizódszerűen érintő állapotról van szó, amelyet nagyon könnyen mozgatnak az életesemények. Azt is mondhatjuk, hogy az életeseményekre van egy fokozott érzékenység. Tehát akár már egy kisebb stresszforrás hatására is valamely funkció nagymértékben érintetté válik. Picit egyszerűsítve és modellezve mondhatjuk, hogy egy neurotikus páciens például egy munkahelyi vita kapcsán könnyebben dekompenzálódik hosszabb időre. Jobban megviseli, hetekig vagy hónapokig is rosszabbul tudja magát érezni, míg egy neurózissal együtt nem élő ember egy munkahelyi konfliktussal meg tud küzdeni és egy óra múlva elfelejti, vagy magasabb szinten, a konfliktus megszólítására és megoldására törekszik.

A neurotikus beteg nagyon könnyen a szenvedés és a rossz közérzet áldozatává válik. Könnyen eluralkodik rajta és rányomja a bélyegét arra, ahogyan érzi magát tartósan, valamint azt is megpecsételi, ahogyan képes ellátni a funkcióit.

Ez valamilyen túlérzékenység a stresszre?

Fogalmazhatunk úgy is, hogy bármilyen stresszorra adott fokozott válaszkészség, ami aztán egy újabb stresszforrást jelent.

Olyan, mint a pánik?

A pánik egy jobban körülhatárolható jelenség, merthogy klinikailag egy hirtelen megjelenő tünetegyüttessel, jól azonosítható tünetekkel járó kellemetlen állapot, ami hasonló hirtelenséggel el is tud múlni. Nem felétlenül nyomja rá a bélyegét az egész napi, heti vagy hónapi funkcionalitásunkra.

Ezeknek az állapotoknak a kontrollja terápiával tanulható?

Abszolút. Ha nagyon nagy szenvedést jelentenek és rányomja a bélyegét az alapfunkciókra, akkor gyógyszeres terápiát kiegészítőként igényelhetnek a betegek, de maga az oki terápia pszichoterápiás jellegű.

Mit lehet tudni az ADHD-ról? Gyakran azt hallani, hogy hiperaktív a gyerek, máshonnan viszont azt is hallani, hogy mindeközben agresszív is.

Ezek rokonterületek. Nagyon nehéz demarkálni őket. Az ADHD figyelemhiányos hiperaktivitási zavar, tehát egy néven belül szerepel a két tünetegyüttes. A hiperaktivitás része az impulzivitás: hirtelen cselekvés, hirtelen döntés, aminek az egyik megjelenési formája lehet az agresszivitás. Jön egy frusztráció és attól azonnal meg kell szabadulni, impulzívan, amire egy elég jó eszköz az agresszió, ami képes levezetni a frusztrációt.

Nekem a hiperaktivitásról inkább a faltól falig rohangáló gyerek jut eszembe, de nem agresszív.

Az ilyen jellegű rohangálást is egy belső nyugtalanság mozgatja. Nem tud megmaradni a fenekén. Impulzivitás van: menni akar, megy is. Mondani akarja, mondja is. Tesznek fel egy kérdést, már meg sem várja, hogy befejezzék, és mondja. Hasonlóképpen, ha fellépnek velünk szemben, mindannyiunk eszköztárában ott van az agresszió, csak mi tudjuk kontrollálni. Érnek minket olyan frusztráló ingerek, amelyekkel kapcsolatban érezzük az agresszió késztetését, de kontrolláljuk azt. Ők viszont erre nem képesek, mert ha jön egy ilyen késztetés, az az impulzivitásuk mentén felszínre is kerül.

Kezelhető pszichoterápiás eszközökkel?

Lehet viselkedésterápiás eszközökkel mérsékelni a tüneteket, de az ADHD esetén a gyógyszeres terápiát is elég hatékonynak látjuk.

Szervi vagy örökletes betegség?

Lehet biológiai meghatározottsága, de ebben az esetben sem lehet kihagyni a tanult magatartásformák jelentőségét. Elárasztja a gyereket az inger már az első pillanattól kezdve, tehát eleve már nagyon nehéz nyugodtságra vagy nyugalomra szert tenni ezekben az állapotokban. Talán az is jobban érthető, hogy ez továbbmegy a későbbiekben is: gyermekkor, kamaszkor, felnőttkor. Mindent ingert akarok, mindenre kíváncsi vagyok, minden azonnal felkelti az érdeklődésemet, ami pedig rányomja a bélyegét azokra a funkciókra, amelyek viszont összpontosítást, koncentrációt és tartósságot igényelnek.

Lehet alternatív megoldás a sport?

Nem egy rossz technika. Inkább amondó vagyok, hogy nem biztos, hogy vannak olyan megoldási formák, amelyek biztosan mindenkinek segítenek, és abban sem hiszek, hogy vannak olyan megoldási formák, amelyek soha senkinek nem segítenek. Ezek individualizált történetek. Próbát lehet tenni a sporttal, maximum kiderül, hogy nem az volt a megoldás, nagy baj viszont nem lehet belőle.

Iskolából szoktak megkeresések érkezni?

A gyermek-és ifjúságpszichiátria külön szakterület. A felnőtt pszichiáterek csak 18. életévüket betöltött személyekkel foglalkozhatnak.

Van olyan, hogy valakiről csak később derül ki, hogy ADHD-s?

Rengeteg ilyen eset van. Nálunk van ADHD szakambulancia, ami a felnőttkorra fennmaradó ADHD tünetekkel élők gondozását végzi. Nagyon nagy számban vannak jelen.

Felnőttkorban ez hogyan nyilvánul meg?

Hál’ istennek nem egy életet veszélyeztető betegség, de azért az életminőséget jelentősen rontani tudó állapot. Úgy mutatkozik meg a mindennapokban, hogy például nem sikerül egy munkahelyet megtartani, mert állandóan elkésik az illető. Az interperszonális kapcsolatok meggyengülnek, mert már mindenkinek tele van a hócipője vele. Nem ér oda a saját esküvőjére sem időben, vagy a gyerekéért az óvodába, mert közbejön valami, nem mérte fel jól az időt stb. Ezek a funkciók, ha érintettek, elsősorban a környezetben élőket zavarják, egy idő után azonban az érintett személyt is. Keresni próbálja a megoldást erre, és ha felmerül az ADHD lehetősége, jelentkeznek a szakambulanciára kivizsgálás céljából, amennyiben pedig igazolódik a betegség, akkor terápia céljából.

Milyenek a visszajelzések a kezeltektől?

Kifejezetten jók. A gyógyszeres kezelés kimondottan hatékony.  Ráadásul, ha rájövök arra, hogy mi történik velem és van valaki a környezetemben, aki megért és velem van – ez lehet az orvos vagy a terapeuta –, az enyhít az izoláltságomon.

Mennyire kell félni ma pszichológushoz fordulni, vagy ha esetleg a pszichológus azt mondja, hogy tovább kell menni a pszichiátria irányába?

Amondó vagyok, hogy ma Magyarországon ez még riasztó lehet, de talán már nem annyira, mint öt vagy tíz éve volt. Viszont mint a másik oldalon álló személy, én abszolút támogatom, hogy szakemberhez forduljunk, ha bármi problémánk van, mert segítséget lehet kapni. Teljesen érthetőek és világosak tudnak lenni ezek a pszichés tünetek és jelenségek.

Maga az élmény, hogy mindezekről lehet beszélni, nagyon sokat tud segíteni, másrészt meg lehet szólítani a tüneteket akár pszichoterápiásan, akár gyógyszeresen, hogy a jó közérzetünkhöz visszatérjünk.

És az önsegítő és önismereti könyvek?

Nagyon támogatom.

Ha pedig az sem ad választ a kérdésekre?

Akkor jöhet a szakember, legfeljebb azt mondja, hogy semmi baj nincsen.

A pszichoterápia nyitott mindenki számára?

Igen. Azt gondolom, hogy az önismereti pszichoterápia mindenkire ráfér. Olyat talán nem tudunk kimondani, hogy én már kész vagyok az önismerettel és minden helyzetben tisztában vagyok azzal, hogy hogyan fogok viselkedni, mi fog zavarni, bosszantani, mosolyra fakasztani. Ha ez így lenne, akkor a nap huszonnégy órájában ezen töprengenénk, közben pedig el kell látni a mindennapi feladatainkat. Az önismeret mindig közelebb visz saját magunkhoz, és minél közelebb érezzük magunkat saját magunkhoz, minél énazonosabbak vagyunk, annál jobban tudjuk magunkat érezni a bőrünkben és annál kellemesebb a létezés önmagunk számára is, hogy a környezetünkben élőkről már ne is beszéljünk.