– Mindig is mondtam neki, hogy hagyja abba, mindig is… – sírt Enikő.

– Annak ellenére is, hogy mindannyian tudtuk, hogy nem fogja abbahagyni – ölelte át  Péter

– Erre viszont egyikünk sem gondolt szerintem – néztem félre.

– Nem, erre nem – sütötte le szemét Nikolett.

– Kérlek, maradjatok itt míg a mentő megérkezik, én hazakísérem Enikőt – kérlelt minket Péter.

– Természetesen, értesíteni fogunk ha van valami fejlemény.

– Köszönöm, kitartást srácok, minden rendbe fog jönni.

 

– Emlékszel még amikor először jutottunk el egy kaszinóba? Mennyire szabadnak éreztük magunkat! – szólaltam meg pár perc hallgatás után.

– Igen, de azt azért valljuk be, hogy mindannyian félve léptünk be, hiszen mégiscsak ismeretlen világba csöppentünk, arról nem is beszélve, hogy ha elvesztettük volna a pénzünket, akkor a hazautat sem tudtuk volna finanszírozni – válaszolt neki Nikolett

– Persze, de azért a csalásokra elég ügyesen felfigyeltünk, és valljuk be  – mosolyodtam el – mi magunk sem voltunk rosszak benne

– Azt hiszem, jobban tennéd, ha ezt nem hangoztatnád, szerencsétlen Zoltán esetéből tanuljunk legalább.

– Gondolod, hogy rajtakapták?

– Nem nagyon tudok másra…

– Tévedsz, Niki.. – szólalt meg alig hallható hangon Zoltán

– Zoli, ne beszélj, mindjárt itt vannak a mentők – szólt rá Nikolett

 

Alig fejezte be a mondatot, a mentő valóban megérkezett, és beszállították Zoltánt a Szent Pantaleon Kórház sürgősségi osztályára. Egy óra múltán Kovács doktor jött ki, fáradtan, de mosolyogva.

–Fekete úr túl van az életveszélyen, de kérem, hagyják pihenni a barátjukat. Ha lehetséges, akkor legalább két napig ne jöjjenek látogatóba. Biztos vagyok benne, hogy jól esne neki, de azt hiszem, hogy csak felkavarnák. Nem tudom mi történt vele, de a vágások súlyosságából ítélve úgy ítélem meg, hogy rendőrséget is kell majd hívnunk, ha elég erős lesz Fekete úr.

 

A kórházat hírből ismertük csupán, és nem épp a jó híréről. Féltünk ott hagyni Zoltánt, de nem volt más választásunk. Vonakodva, de mindketten rábólintottunk. A következő két nap mindkettőnk számára nagyon lassan telt. Mivel évek óta együtt éltünk már, így nagyjából tudtuk, hogy mire gondol a másik. Most pedig ez teljesen egyértelmű volt, hiszen mindketten csak arra tudtunk gondolni, hogy mi történhetett. Végül a harmadik nap délutánján összeszedtük magukat, vettünk pár harapnivalót Zoltánnak (hiszen tudtuk, hogy a kórházi ételnél minden jobb), majd kéz a kézben elvánszorogtunk a kórházig. Felsétáltunk a második emeletre, majd egy ápolótól megérdeklődtük, hogy melyik szobában található a barátjuk. Végül a 29-es számú szobáa vezetett minket az ápolónő, ahol barátunkat épp csukott szemmel találtuk. Amint épp sarkon fordultunk volna, hogy később térjünk vissza, meghallottuk Zoltán hangját.

 

 

– El ne menjetek, két napja fekszek itt társaság nélkül

– Azt hittük, alszol.

– Alvásra az éjszaka való. Most csak a szemem pihentettem.

– Hogy hallottad meg egyáltalán, hogy bejöttünk?

– Ugyan, Ferikém, a te lépéseidet még a süket meghallja.

– Azt hiszem a bakancsomnak megvan ez a jellegzetes tulajdonsága, valóban…

– Meg lefogyni sem ártana, és akkor lehet kevésbé remegne a föld a lépéseidnél – mosolyodott el Zoltán.

– Örülök, hogy elég jól vagy már ahhoz, hogy a szokásos piszkálódásod visszatérjen – vetette közbe Nikolett.

– Ó, azt hitted ilyen könnyen megszabadultok tőlem? Milyen unalmas lenne már nélkülem az életetek!

– Az biztos, Zoli, az biztos – ölelte meg Nikolett.

– Meddig tartanak még bent? – érdeklődtem meg Zoltántól.

– Nem vagyok benne biztos, szóval igazán díjaznám, ha hoznátok valamit, amivel el tudom ütni az időt egy pár napig..

– Gondolom a konzolaiddal nem sokra mennél tévékészülék nélkül – szúrtam oda viccelődve

– Nagyon vicces. A psp-hez pontosan tudod, hogy nem kell tévé, szóval azt egész nyugodtan behozhatnád. Meg az aksit hozzá.

– Jól van, jól van, holnap munka után behozzuk – nevettünk mindketten. – Valamilyen könyv esetleg?

– Mindent kiolvastam már otthon, de végülis… A Két Toronnyal elég jól el lehet ütni az időt ha épp nincs kedvem játszani

– Szuper, tehát a PSP-d és A Két Torony. Valami enni és innivaló esetleg?

– Eléggé kétlem, hogy alkoholt fogyaszthatnék, szóval maradjunk valamiféle baracklénél, az megteszi.

– Jól van, azt még lehet, hogy ma tudunk hozni a közeli abc-ből.

–Na jól van srácok, most, hogy a szokásos kis látogatói beszélgetés megvolt, térjünk rá arra, amire mindketten kíváncsiak vagytok

Itt érezhetően lehűlt a szobában a levegő, mintha az eddigi jókedv úgy döntött volna, hogy távozik.

– Mielőtt bármit is kérdeznétek… Nem emlékszem sok dologra. Azon az éjszakán kicsit többet öntöttem fel a garatra, mint terveztem, így homályos az egész este.

– Vesztettél, és nem tudtad megadni a tartozásod esetleg? – kérdeztem.

– Ferikém, kicsit több bizalmat kérnék. Mikor vesztettem utoljára? Nem, nem vesztettem. Pont hogy az volt a probléma, hogy túl sokat nyertem, és ezt páran nem nézték jó szemmel.

– Pedig hányszor mondta szegény Enikő, hogy abba kéne hagynod…

– Igen, tudom, de ilyen komolyra még soha nem fordult a dolog. Jó, persze, volt már pár repedt borda és csont, de az, hogy a sürgősségire kerüljek… na az új.

– Komolyan, Zoli, kérlek, fontold meg Enikő tanácsát, nem láttad az arcát három nappal ezelőtt. – – Nem tudná elviselni, ha elveszítene – esdekelt Nikolett.

– Azt hittem, ő Péterrel van együtt..

– Hülye, nem szerelmes beléd, de olyan vagy neki, mintha a bátyja lennél. Ezt pontosan tudhatnád, hiszen már majdnem tizenöt éve barátok vagyunk.

–  Persze, én se szeretnélek egyikőtöket se elveszteni, ez egyértelmű.

– Tehát?

– Tehát mi…?

–Tehát megfontolod a tanácsát?

– Tudod jól, hogy a véremben van a szerencsejáték, és jól is megy

– Igen, mint látható: túl jól. Bepiálva meg különösen…

– Nem tehetek róla, alkoholfogyasztással kombinálva az az igazi a szerencsejáték.

–Megéri alig harmincöt évesen évesen eldobni az életed?

Zoltánon látszott, hogy erőteljesen gondolkodik. Pár perc töprengés után ennyit válaszolt:

– Megpróbálok kevesebbet inni, amikor legközelebb játszani megyek.

Ennyiben hagytuk a dolgot. Látszott rajta, hogy ez a beszélgetés is épp eléggé lefárasztotta. Leszaladtunk a boltba egy pár másfél literes őszibarackléért, majd pár ölelés után távoztunk, mondván, hogy holnap munka után jövünk Enikővel és Péterrel egyetemben.

 

Hazaúton csupán ennyit tudtam mondani, szomorú hangon:

– Tudod jól drágám, hogy folytatni fogja.

Amire szerelmem csupán ennyit felelt alig hallhatóan:

– Tudom.