Ahogy meglátta, Abelárd atya a sarat dagasztó utazó felé irányította az ökrös szekeret. A vándor iszappal borított köpenyét szorosan a testére tapasztotta az eső, a csuklya mélyen az arcába lógott, és folyamatosan csurgatta le a vizet. Néha térdig süppedt a sárba, mégsem lassított, a szerzetes alig érte be a járgánnyal. Hatalmas fickó volt, az atyának úgy tűnt, majdnem akkora, mint a szekeret vonó ökör.

– Merre ebben az ítéletidőben, fiam? – kiáltott utána Abelárd.

Az utazó csuklyája sötétjéből az arca úgy ragyogott elő, mint a megmosdatott újszülötté. Széles mosollyal válaszolt.

– Rouenbe tartok, atya.
– És gyalogolni óhajtasz végig, vagy megengeded, hogy egy darabon elvigyelek?
– Ahogy elnézem a jószágot, nem értékelné, ha én is felülnék.

Abelárd felkacagott.

– Azzal te ne törődj! Théodore tudja, hova teremtette őt az Úr. Elfogadta a helyét a világon. Nemigaz, barátom? – azzal megcirógatta az ökör hátsó combját az ostorával.
– Ha Théodornak sincs ellenére, természetesen veletek tartanék.

Az ökör tűrte, ahogy a nagydarab fellépett a bakra, majd Abelárd nógatására megindult.

– Te nem Rouenbe tartasz, igaz-e, atya?
– Nem, fiam, a Szent Benedek apátságba. Máris két napot késünk az átkozott eső miatt!

Ahogy kimondta, Abelárd behúzta a nyakát, és hunyorogva felnézett az égre.

– Bocsáss meg, Uram! Tudod, hogy szolgád mennyire gyenge!
– Biztosra veszem, hogy megbocsát – mondta az utazó.
– A nevem Abelárd atya.
– Az én nevem…
– Igen?
– Csak szólíts Léonnak.
– Rendben, Léon.

Abelárd mosolyogva méregette a tagbaszakadt alakot.

– Te nem Franciaföld szülötte vagy, Léon.
– Nem.
– De nem is angol kém, ugye?
– Nem.
– Honnan jöttél hát?
– Mindig azzal törődtem inkább, merre tartok. Neked is azzal kéne foglalkoznod, ha nem akarod, hogy Théodore bevontasson minket az árokba.
– Milyen igazad van – mondta a szerzetes, és útba állította az állatot. – Istenverte barma!

Újra összerándult, keresztet vetett, majd kikémlelt csuklyája alól az égre. Aztán lassan az utazóra nézett.

– Megbocsájtja, igaz? – kérdezte, az pedig bólogatott.

Egy perc telt el csendben, hallgatták az eső kopogását és a szekér nyikorgását, majd Abelárd folytatta.

– Hol harcoltál?
– Ki mondta, hogy harcoltam?
– Markos fickó vagy. Károly egy vagyont fizetne a hozzád hasonlókért.
– Mintha egy húsboltról beszélnél.
– Félre ne érts, de a királynak mindenkire szüksége van. Kilencvennégy év alatt elfogyott a lendület. Meg az ember. Nem is tudom, mikor láttam utoljára akkora fickót, mint te.
– Nem vagyok katona.
– Mindenki úgy szolgálja az Urat, ahogy sorsa rendelte, tudom én – vetett keresztet a szerzetes. – Akkor mi a becses foglalkozásod? Mert a vándorlásból nem lehet megélni. Vagy igen?
– Diplomata vagyok.
– Dippo… micsoda?
– Tárgyalok az emberekkel, ahelyett, hogy megölném őket.
– Ó – csücsörített Abelárd – az szép dolog. Jó dolog. Istennek tetsző dolog. Nem megölni az embereket.
– Igen.
– És kivel akarsz tárgyalni Rouenben?
– Egy Pierre Cauchon nevűvel kell beszélnem.
– Ismernem kéne őt?
– Párizs egy egyetemi doktora.
– Az igen. Az szép. Doktor urakkal tárgyalsz?
– Ők sem tudnak mindent. Akad, amit nekik is el kell magyarázni.
– Például mit?
– Például, hogy az, hogy ők még nem látták az Urat, nem jelenti azt, hogy más sem láthatta.
– Ühüm, akkor nem is különbözünk olyan nagyon – bólogatott Abelárd, és nem feszegette tovább a témát. Inkább magáról beszélt. Mindennapjairól az apátságban, rendtársairól, és sok, nagyon sok emlék rohanta meg gyermekkorából, amelyeket mind az utazóra zúdított. Az pedig hallgatta, amíg el nem érték a céljukat.

Az apátságot sötétszürke fal ölelte körül. Léon a mentén elszórt fogakat nézte. Több száz fog, végigpettyezték az utat a vasalt kapuig. Az eső tisztára mosta őket, fehéren csillogtak a szivárványos napsütésben.

– Még sosem láttam ilyet – mutatott rájuk az utazó.
– Ja – kapta fel a fejét Abelárd. – Azok csak a fogaink!
– Fogaink?
– Úgy értem, a szerzeteseké és a környékbelieké. Mindig ideszórjuk a kihúzott fogakat.

Léon nem szólt, ezért Abelárd folytatta.

– A mi jó Innocentius Quartusunk megtiltotta ugyan nekünk a sebészkedést, de ha valami jót hozott ez az istenverte – keresztet vetett, „bocsáss meg, Uram” – háború, akkor az az, hogy ismét gyakorolhatjuk a seborvoslást. És bele-belekóstolgatunk más tudományokba is.
– Mint a fogászat.
– Például a fogászat. Minden hónap harmadik péntekjén van a foghúzás, az imaház előtti téren. Majd megmutatom pontosan, hol.

Elgondolkozott.

– És holnap van a harmadik péntek! Ha gondolod, maradj, és nézd meg, hogyan zajlik. Mindig nagy látványosság. Minden felől jönnek a fogfájósok, hogy segítsünk rajtuk. És nem patkolószerszámokkal dolgozunk, mint a falvak sarlatánjai, nekünk fogóink vannak. Néha az udvar sebészei is ellátogatnak ide, hogy ellessenek ezt-azt – mondta, miközben lemászott a bakról.

– Normandia fájdalomcsillapítói – mondta Léon, és figyelte, ahogy Abelárd bekopogtat a kapun.

—

Az asztalnál heten ültek. Az asztalfőn Séverin apát, jobbján a perjel, Abelárd és két szerzetes, balra tőle egy zavaros tekintetű remete és egy novícius, vele szemben pedig az utazó. Mindenki előtt két tál étel, az asztal közepén kosárban gyümölcs, és egy kancsó bor.
Léon nem vetette le utazó köpenyét, de a csuklyát hátratolta. Tükörsimára borotvált feje csillogott a gyertyák fényében, a nyakán a szerzetesek számára ismeretlen tetoválást viselt.

– Remélem, szereted a répát – mondta Abelárd. – Párolt répa a második.
– A répát? Hogyne szeretném? A répát mindenki szereti! – kacagott Léon.
– Nehogy azt hidd! Tudom például, hogy Brice atya kifejezetten gyűlöli.
– Túl kemény a héja – mondta a remete anélkül, hogy bárkire ránézett volna.
– Légy hálás az Úrnak, az Ő jóságáért! – kacsintott felé Abelárd.
– Mit jelent az ábra a nyakadon, uram? – kérdezte a fakó arcú Séverin.
– Csak egy régi emlék.
– Ilyen ábrákat lehet látni a szerecseneken a krónikákban – mondta az egyik szerzetes, akinek mély barázdák borították az arcát.
– Ha engem szerecsennek nézel, atya, akkor baj van a szemeddel – nevetett Léon. – De igazad van, háborús emlék.
– Nekem azt mondtad, nem harcoltál – szólt közbe Abelárd.
– Nem ebben a háborúban. Messze innen.
– Sokakat megöltél? – kérdezte a novícius, de rögtön utána lesunyta a fejét.
– A háborúban néha rákényszerülsz.
– Ne rontsuk el a vendég étvágyát ostoba kérdésekkel – mondta Séverin. – Abelárd rendtársam szólt róla, hogy Rouenbe igyekszel – fordult az utazó felé.
– Akkor igazat szólt – mosolygott Léon, és kanalazta tovább a levesét.
– Szép város.
– Valószínűleg az.
– Azt is mondta, hogy tárgyalni mész oda. Doktorokkal. Te magad is doktora vagy tán valaminek?
– Nem.
– Miről akarsz hát beszélni velük?
– Arról, hogy túl sok vér folyt el a háború alatt. A századik évéhez közeledik. Nektek feltűnt ez? Nevetséges.
– Azt gondolom, oka van a hosszú mészárlásnak. Olyan oka, amit csak a mi Urunk érthet.
– Biztosíthatlak, hogy nem szereti, ha az emberek levágják egymást, mint az állatokat. Amit Ő adott, csak Ő veheti el.
– Ezt akár egy szerzetes is mondhatta volna.
– Nem vagyok szerzetes.
– De elolvastad a Szent Könyvet, nemigaz?
– Ismerem az Ő törvényét.
– És mit tehetnek a mészárlás ügyében a párizsi doktorok?
– Hogy legalább ők nem ölik meg azokat, akik nem estek el.

Séverin letette a kanalát, és hátradőlt a székén.

– De nem a boszorkányt akarod kibeszélni a büntetés alól, igaz?
– Te még hiszel a boszorkányokban, atya? – Léon elnyomott egy mosolyt, és tovább kanalazott.
– Azt felismerem, ha valakit megszáll az ördög.

Léon is hátradőlt.

– Valóban? – kérdezte. – És milyen az, akit megszáll az ördög?
– A roueni máglyán te is látni fogod. Hacsak az iszony ki nem oltja a szemed világát.
– Én nem tudok torzulásokról.
– Rosszak a forrásaid.
– Most nem arról beszélsz, hogy rövidre vágta a haját, ugye?
– Milyen nő az, aki rövidre vágja a haját?
– Gondolom, olyan, akit megszállt az ördög – mosolygott Léon, és nekifogott a másodiknak.
– Ezzel nem szabad tréfálni, testvérem – hallotta Abelárd hangját.
– Hálás vagyok a fuvarért, atya, de nem vagyok a testvéred. Kitűnő ez a répa. Itt termesztitek az apátságban?
– Mindent magunk termelünk – mondta az eddig néma, nagyorrú szerzetes, majd miután egy pillantást vetett az apátra, újra a levese fölé hajolt.
– Biztos forrásból tudom, hogy a lány bőre pikkelyesedik Orléans óta – mondta Séverin.
– Ugyan már – válaszolt a tányérjából Léon.
– Barna pikkelyesedés jelent meg a mellén, amely felkúszott mostanra a nyakán, egész az arcáig. És a fejéről minden szőrzet eltűnt. A haja, a szemöldöke, a szempillái. Az orra és a fülei helyén csak fekete lyukak tátonganak. Mintha a pokol tüze égette volna meg.
– Uram, segíts – vetett keresztet az újonc.
– Képzelgés – mondta az utazó.
– Ha a közelébe merészkedsz, téged is megront – folytatta Séverin.
– Hogyan ronthatna meg? – tolta arrébb üres tányérját Léon.
– Ahogy a tömegeket rávette a gyilkolásra.
– Azért harcol, hogy ez az egész véget érjen. Száz év, atya! Vannak, akik semmi mást nem látnak a világból ezen a háborún kívül. Gyerekek, akik ebben nőnek fel. Gyerekek gyerekei. Azok gyerekei. Aztán ebbe halnak bele. Száz év. Most véget érhetne.
– De nem ő fog véget vetni neki.
– Ha megölik, biztosan nem.
– Te is tudod, hogy meg fogják égetni.
– Tudom, hogy mire készülnek. Nem engedhetem.
– Miért hallgatnának rád? Csak legyintenek majd.
– Ha ésszel nem megy, megy erővel. A Szűz célja igaz. Meg fogják érteni, nem lesz más választásuk.
– Szent célokat nem állíthat maga elé, aki gonoszsággal teli.
– Mondj meg nekem valamit, atya – Léon egy almát vett el a kosárból, és megforgatta a kezében. – Mondd meg nekem, hogyan lehet gonoszsággal teli, akihez beszélt Isten?

—-

Abelárd megmutatta Léonnak a szobáját. Puritán cella volt, egy ágy, egy szék, egy kis asztal, a falon fogas.

– Szótlan vagy, atya – mondta Léon.
– Bocsásd meg, kicsit elfáradtam. Egy hete vagyok úton.
– Most már megérkeztél – mondta az utazó, és elég mélyen nézett a szerzetes szemébe ahhoz, hogy meglássa az árulást. De a hang a fejében azt mondta, ne cselekedjen.

—-

Az éjszaka közepén érkeztek.
Olyan gyorsan árasztották el a szobát, hogy Léonnak ideje sem volt felugrani az ágyról. Nem mintha aludt volna. A cellát betöltő suttogást hallgatta, ami a füleiben úgy zengett, ahogy tizenegy millió mennyei hang éneke zenghet.
Négy szerzetes az ágyra szorította, minden végtagjára jutott egy. Abelárd érkezett, hosszú hajókötéllel. Az egyik, hurkos végét odanyújtotta a remetének, aki az utazó jobb csuklójára húzta. A ragyás szerzetes megpróbálta ráhurkolni a kötelet a jobb bokájára, és az utazó ezt a pillanatot választotta arra, hogy szétszórja a támadókat. A ragyásképűt nekirúgta a kisasztalnak, ami ripityára tört. Átrántotta maga fölött a remetét, és a falnak csapta. Lerázta magáról a nagyorrú szerzetest, majd eltörte a novícius orrát.

Abelárd abban a pillanatban rontott rá, amikor felállt az ágyról. A perjel a székkel támadt, ám ahogy meglátta az utazót valódi formájában, megtorpant. Léon félresöpörte a bútort, és hátracsavarta a szerzetes karját. A férfi üvöltése hosszan visszhangzott az apátság falai között. Léon akkor lökte a földre, amikor már fuldokolva nyelte a könnyeit. Visszafordult a kiterített szerzetesek felé, hogy elhárítsa az esetleges további támadásokat, de Léon látványa mindannyiukat a padlóra szegezte. Miközben az újonc keresztet vetett, az utazó megérezte a mögé lopakodó Séverint és a kezében a hosszú pengét.

A hang ismét megszólalt, és arra utasította, ne cselekedjen.

Séverint csak egy pillanatra kapta el a pánik, amikor meglátta a behemót igazi alakját, de már nem tudta, nem akarta megállítani a kést.

Az utazó mozdulatlanul megvárta, amíg a penge a testébe szakít, és átszúrja a szívét. Utolsó gondolata az volt: „Úgy legyen.”

—-

Abelárd perjel egész éjszaka fűrészelt.

—-

A harmadik péntek reggelén szinte mozdulni sem lehetett az imaház előtti téren. Szedett-vedett tömeg verbúválódott, a rendezkedő szerzetesek hol itt tűntek fel, hol ott.
A nagyorrú és az újonc kipirosodott arccal jókora fatrónt hurcoltak keresztül a bámészkodók között. Egyszer le is kellett tenniük, mert a novícius nem bírta. Egy emelvényre birkózták fel végül, az imaház bejárata előtt.
A tömeg izgatottan toporgott. Sokan a nyakukat nyújtogatták, figyelték, hogy családtagjaikat, akiket a kezelésre hoztak, mikor engedik ki az imaházból, ahová felkészülni vitték őket.
Amikor Séverin megjelent a tér egyik sarkában, az addigi duruzsolás is megszűnt, és tiszteletteljes csendben nyitottak utat neki. Az apát anélkül vonult végig a tömegen, hogy bárkire is ránézett volna, majd eltűnt az imaház ajtajában.

Délben jelent meg újra, hétköznapi csuhájában, de az orrán szemüveget viselt. A tömeg felhördült. A ragyásképű szerzetes sietett elő egy táskával, amit a fatrón mellé felállított asztalkára tett, és felnyitott. Az ezüst szerszámok látványa újabb felhördülést keltett, a tömeg közelebb húzódott.
Séverin féloldalt állt, hogy a meztelenre vetkőztetett betegek kivonulhassanak. Elől jött a novícius egy kereszttel, őt követték a bizonytalan és ideges tekintetű szerencsétlenek, akiknek a száját különféle formákba hajlított fémszerkezetekkel kipeckelték, majd a nagyorrú szerzetes zárta a sort.

Az első fogfájósnak, egy fiatal nőnek, teljesen felpuffadt az arca. A szemei, apró disznószemek folyamatosan könnyben úsztak. A nagyorrú odakísérte a fatrónhoz, amely fölé a novícius tartotta a keresztet. A nő leült, a nagyorrú és a ragyásképű pedig lekötözték, a karjait a karfára, a lábait a trón vaskos lábaihoz.
Séverin ezek után lépett a táskához, és kiemelt belőle egy közepes méretű fogót. A tömeg, a szerzetesek, a többi beteg mind lélegzetvisszafojtva figyelték. Az apát szenteltvizet lötykölt a fogóra, majd a beteg fölé hajolt. A napfény még egyszer megcsillant a szerszámon, mielőtt az eltűnt a nő szájában.

Azután már csak az üvöltés maradt.

És a rángatózás és a verejték és a rothadó fog szaga és a fröcskölő vér és a csont reccsenése, először csak a szájban, először csak a fogak, de aztán a csuklóban, a bokában, Séverin pedig emberfeletti erővel nyomta le a nőt, a kapálózásban többször megvágta a nyelvet, tépte ki a fogakat, egyiket a másik után, őt is verte a víz, fröcsögött rá a nő nyála és vére, de nem fékezett, nem hagyta a lelket az ördögnek, újabb és újabb fogak koppantak a ragyásképű kezében tartott tálba, egészen addig, amíg az apát már csak egy vörös-fekete kráterbe bámult.

Séverin ugyanazzal a kifejezéstelen arccal zihált, amivel leélte addigi hatvan-hatvanöt évét. Végignézett a nőn, verejtékben úszó testén, kicsavart végtagjain, végül a szeme megállapodott annak tébolyult tekintetén. Már nem sikoltott, csak hangfoszlányok szűrődtek ki a szájpecek alkatrészei között.

– Megtisztíttattál, leányom – mondta Séverin, majd minden részvét nélkül intett a nagyorrúnak, hogy oldozza el a nőt, ő maga pedig bemosakodott a következő pácienshez.

Késő délutánba hajlóan folyt a kezelés. Amikor befejeződött, az imaház előtt tér kövezete vörös volt, a fatrón iszamós a vértől, a kezeltek fogai pedig púpozva álltak a nagyorrú táljában. Már csak egy páciens volt hátra. A halott eretnek.

Abelárd sietett elő az imaházból.

– A fő attrakciónk készen áll, atya? – kérdezte Séverin, miközben az utolsó páciens vérét mosta le a kezéről.
– Igenis. Megizzasztott a kurafi, de eltávolítottam a szentségtelen torzulásokat. Most már olyan, mint egy igaz keresztény.
– Akkor már senkinek sem támadhatnak ostoba gondolatai, ugye?
– Nem, atyám.
– Rendben, hozzátok.

Azzal Séverin a tömeghez fordult, amely a fogatlan, megtisztított kezelteket vígasztalta csendesen.

– Testvéreim! – kiáltotta. – A mai rendhagyó terápia lezárásaként tanúi lehettek, amint Szent Benedek nevében egy messzire sodródott bárányt visszaterelünk az Ő nyájához. Szerencsétlen felebarátunk halálában is küzd az ördöggel, halálában is küzd az újjászületésért. Megtévesztették, félrevezették. Ő pedig most is keresi a helyes ösvényt, amit rövidre szabott életében nem találhatott meg. Kik vagyunk mi, hogy ne siessünk segítségére szükségének ezen óráján? Testét megtisztítjuk az ördögtől, majd visszaadjuk a földnek, amelyből vétetett, és nyugalomra tér a mi Urunk jobbján.

A tömeg lelkesedése rég kifulladt a felpeckelt szájú emberek megkínzása alatt, csak néhányan morzsoltak el a fogaik közt egy-egy „Jézus herceg!”-et. Séverin kedvét nem tudták elvenni, de felbőszítették részvéttelenségükkel. Intett a szerzeteseknek, akik Abelárd vezetésével előcipelték Léon meztelen holttestét, és a fatrónra ültették. A tömeg szájtátva nézte a hatalmas alakot. Megérezték, hogy valami nem egyenes. Hogy a fickónak nem szabadna halottnak lennie. Hogy az ilyen fickók nem szoktak meghalni. Az apát nekilátott a munkának. Nehezebben boldogult a fogakkal, mint előző pácienseknél, és mintha több is lett volna a fog, de dühe újabb energiák mozgósítására tüzelte. A legnagyobb fogót vette kézbe. A birkák nem láthatták gyengének, a pokolféreg pedig nem játszhatott vele.
Tépte-szaggatta a halott álkapcsát.
A tömeg oszlani kezdett.
Mire Séverin végzett, már senki sem állt a téren, csak a rendtársai nézték megkövülten. Léon arca addigra nem volt több véres masszánál.
Az apát hosszan körülnézett, a fogó kiesett a kezéből, térdre rogyott, és elsírta magát.

—-

A nagyorrú, a ragyásképű és a novícius a naplementében elszórták a fogakat a fal mentén. Brice még aznap éjjel elhagyta az apátságot. És miközben Séverin a cellájában zokogott, Abelárd utasítás szerint, az utazó holtestével együtt eltüzelte a lefűrészelt szárnyakat is.

Négy nappal később máglya lobbant Rouen régi piacterén, és megölte az orléans-i Szüzet.