“Szent Jakab havában érkeztem Don Enriquezhez Sagresbe,
éppen a születésnapomon. A jeles férfiú többek között óva intett a hajózástól.
Igaza volt, és mégis tévedett…” (Andrès da Costa: A hajózás hasznáról)
szent jakab havában ne készülődj
ne érkezz sehova ne vess horgonyt
ne köss ki sehol szent jakab havában
szárnyashalak énekelnek csalogatnak
zátonyra rohadnak a flották
vergődnek hintáznak a roncsok billegnek
kelletik magukat megtanulnak szirénül
és lesznek ők szélvész libikókái
és lesznek ők démonok nyoszolyái
és a sátán tekerőlantjai lesznek
szörnyek szeretői hullámok kurvái
szent jakab havában hagyd a tengert
nézd kiravaszkodtam ügyesen a dolgot
bekalkuláltam a teljes állatövet
láttam a rák az oroszlánra támad
s az bőrét menti – ketrecbe rohan
megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünket
szent jakab havában ne hajózz ne
érkezz sehova sellők ugatnak minden
partvidéken valamikor szent jakab havában
én sem szálltam tengerre de mintha
köveket kötöttek volna lábamra
tologattak unszoltak feléje hallottam
örvények zenebonáltak sellők vonítottak
a zenekarok a mélyben a zenekarok
Feltűnő a központozás majdnem teljes hiánya. Vesszők nélkül a tagolás az olvasóra van bízva, hiszen a sorok sem mindig rendezik egyértelműen a verset. Alanyok és állítmányok ide-oda csúszkálása, időnkénti ismétlődése, az egyes szavak sorrendjének felcserélése biztosít a műnek egyfajta egyhelyben rezgő, meghatározott irányba elmozdulni képtelen, feszültséggel teli karakterisztikát.
A vers meghatározó eleme, ahogyan az már a cím alapján is feltételezhető, a víz, amely áthatja az ábrázolt képek szinte mindegyikét hol konkrét és anyagi, hol elvont és képletes formában. A tenger, mint halmaz foglalja magába a hajózáshoz (horgony, kikötni, flották, roncsok), vizek élővilágához (szárnyashalak, rák, sellők), földrajzi képződményekhez (zátony, hullámok, partvidék, örvények) kapcsolódó konkrét fogalmakat. Elvont szinten azonban újabb jelentéstartalmak ékelődnek a lefestett tengeri képhez: a rák másodlagos jelentése épp az oroszlánhoz kapcsolódik, asztrológiai utalásokat ékelve így az első és a harmadik versegység közé, tovább fűzve a víz, mint központi elem univerzalitását, részben indokolva Szent Jakab havának többszöri említését.
Mitológia és asztrológia együttállása határozza meg az ókori római naptár júliusát, amit az Oroszlán havának is neveztek, első harmadát pedig Szent Jakab havának az apostolszent neve után. Júliusban a Rák és az Oroszlán jegyek egymásba csúszásának lehetünk tanúi, hiszen víz nélkül nincs termés, csak napsütés és eső együttese teremtheti meg az élet feltételeit. Az ókori római panteon tagjai is képviseltették magukat eme kettőségben, hiszen miképp Neptunusnak, a tengerek istenének áldoztak júliusban, mellette Hercules, az oroszlánt legyőző napisten szintén a középső nyári hónap megtestesítője volt.[1]
A vers második egységének utalásai asztrológiai irányba terelik az addig inkább képiség szintjén mozgó verset, itt jelenik meg ugyanis a rák és az oroszlán, itt kerül említésre az állatöv és a csillagvizsgálás, ahogy az oroszlán is bőrét próbálja menteni, amin Hercules hőstettének tudatában nem is lepődünk meg. A költemény más mitológiai utalásai, a szirének egészen különös hangsúlyt kapnak a billegő hajóroncsok, az óva intő tanácsok, és a zord tengeri miliő mellett. Felesleges szépíteni lényüket: az álca már rég lehullt, a beszélő úgy jellemzi őket, mintha magától Odüsszeusztól szerezte volna információit, aki felnyitotta szemét – ezek a sellők nem énekelnek, csak ugatnak és vonyítanak. Ezáltal el is illan egyfajta mitologikus meseszerűség, átadja helyét egy köznapi, racionális, veszélyes és kegyetlen valóságnak, ahol már nem is tűnik annyira alaptalannak a tanács, miszerint Szent Jakab havában egészségesebb elkerülni a tengert.
A kérdés csupán, mért nem sikerült ez a beszélőnek? Kik kényszerítik rá és miért kényszerítik, hogy egyre mélyebbre merüljön a tengerbe? A lábára kötött kövek büntetés talán? Ő lenne az áldozat, akit a tenger istenének mutatnak be? Nem derül fény az okokra, ahogyan arra sem, a beszélőt elnyelték-e az örvények, az intelmek hátterében érzékelhető megalapozott félelmet azonban a mű végére ellenállhatatlan és megmagyarázhatatlan vonzás váltja fel – a sellők talán mégis célhoz értek.
(Szána Gábor)