Páji Gréta összes bejegyzése

1989-ben születtem Sátoraljaújhelyen. 2010 óta részt veszek az MTA-ELTE Hálózati Kritikai Szövegkiadás Kutatócsoport Kosztolányi kritikai kiadáshoz kapcsolódó forrásgyűjtő munkálataiban. Kritikákat 2012 óta publikálok, melyek az Újnautilus, az Apokrif Online és a Spanyolnátha felületein, illetve az Apokrif nyomtatott verziójában jelentek meg. Jelenleg az ELTE-BTK Nyelvtudományi Doktori Iskolájának hallgatója vagyok.
Bejegyzések

Vattaálom, tejüvegálom, avagy variációk magányérzetre

1 hozzászólás

G. István László hetedik verseskötete, a Palatinusnál 2011-ben megjelent Választóvíz, a szerző saját bevallása szerint is „határkönyv”, ahogy ő mondja, szójátékkal élve „vízválasztó”, „a klasszikus értelemben vett számvetés könyve”. A magány, az elmúlás, az idő végessége, a „másik nyoma bennem”, tehát a tradicionális versbeli számvetés elemei, folyton tematizált, visszatérő motívumok ugyan a kötet teljes anyagát tekintve, véleményem szerint azonban nem csupán klasszikus „vízválasztóval” van dolgunk, és ez legfeltűnőbben versnyelvi szinten mutatkozik meg. Hogy a cím ihlette asszociációval éljek, az élettapasztalatok minden mástól leválasztott – a szemantikailag összepréselt-tömörített emlékképek – aranya a kötet. Az eredmény gyakran jelentéstanilag nehezen fölfejthető, kevéssé átlátszó szöveg, mely egymásba folyó képeivel egyszerre magába szippantja, de erősen szubjektív kódoltságával távol is tartja magától az olvasót.

 

Ahogyan a címbeli kifejezés tagjai felcserélve is értelmes szót adnak, a három ciklusra tagolt kötetben sem ritkák a fölcserélhetőség és a „helyett” versei. Ennek lehetünk tanúi az első ciklus Nem láttam füstjelet című látomás- vagy álomszerű versének talányos képében: „…egy kutya, mintha szőre helyén fű nőne, / épp legel, talán még virágot is talál / saját testén”, ugyanebben a versben a tél füstje „…nyújtózva karcolja / az ég helyén a jeges teret”.  Magában a címadó darabban is egy „helyett”- élmény jelenik meg: „…megélik / helyetted, ami van”, míg a legérdekesebb szerepcsere, az „én” és a „te” összekeveredése a Kalüpszó és az Episztola – Idyllicum című versekben jelentkezik markánsan: „Írok neked, de mintha te írnál –”.  A versek többségére igen jellemző hogy a másik fél el nem törölhető nyoma és rezignált hiánya egyszerre van jelen a szövegben, míg egyes darabokból a teljes egymásba mosódottság, a szubjektumok szétszálazhatatlanságának érzete csap fel, így az Air címűben is: „Minden mozdulatodban / korábban ott vagyok, / mint ahogy kigondolod.” A Megszorultság című darabban a lírai én a „szoríts magadhoz” kifejezés helyett a „szoríts magaddá” felszólítást alkalmazza, jelezve a már említett másik lényével való elegyedés, a különösen erős összeolvadás igényét. Árnyalja a képet, hogy a címben az anyagi természetű, negatív értelmű „megszorultság” kifejezés áll, míg az összemosódás vágyott állapotában semmi materiális nincs: „Szoríts, de ne kézzel, / tested hozzám se érjen.”

 

Kifejezetten sűrűn bukkan fel a kötetben a magány érzésének tematizálása is, elsőként rögtön a kötetnyitó darabban az Éva nélküli, és talán az isteni gondviselés nélküli Ádám elképzelésére szólít fel a lírai én, itt azonban még nem találunk ezt az állapotot negatívan értékelő megjegyzést, ebben a versben nem jelenik meg a másik fél hűlt helye miatti panasz. A kötet három ciklusán végigfutó magányérzet tapasztalata nem homogén, számos árnyalata mutatható ki, a nem vagy alig zavaró egyedülléttől a súlyos „vesztettem”-érzésre késztetőig. Talán a keserű iróniába csomagolt, de közvetlenül el nem beszélt magány darabja lehetne az „Új magnificat”, a kötetnyitó vers után egyben a magányskála második fokozata, ahol a vízcsap veszi át a gyermek szerepét: „Hideg-meleg. Gondozni se kell….Ha elmegyek, felszabadít. / Nem szól bele az életembe”. Ez a vers bizonyos tekintetben összekapcsolható a szemantikailag meglehetősen kevéssé áttetsző szövegű, ugyanebben a ciklusban szereplő Kilincs című verssel, melynek címszereplő tárgyát „a kéz úgy nyomja / le, hogy a zárt ajtó mélyebbre zár”, vagyis a kilincs nem kilincsre valló tulajdonsággal bír, és ahogyan a fentebb említett, „vízcsap-gyermek” kapcsán is, ismét az lehet az olvasó benyomása, hogy újra olyan vers-mikrozmosszal van dolgunk, ahol a környezet, maguk a tárgyak nem csupán jelenlevő kellékek, hanem értelmezésre szorulnak, beépülve a versanyag által összesűrített élettapasztalatba. Ezt a gondolatot erősítheti a második ciklusban olvasható „Akit szerettek, Rilkénél” című darab, mely véleményem szerint a kötet legkiforrottabb versei közé tartozik, és ehhez hozzájárul, hogy a versélményt nem zavarja a nehéz fölfejthetőség terhe, az alkalmazott metaforák frissességük, szokatlanságuk ellenére is jórészt dekódolhatóak. Ebben a darabban az anaforikus kezdetű strófák a vers szereplőjének létét úgy ábrázolják, hogy egyben azt sugallják, az „Akit szerettek” visszatérő kifejezés kiegészíthető lenne „de már nem szeretnek” mellékmondattal, és ott kapcsolódik az imént említett vershez, a „tárgyak értelmezése egyenlő az élettapasztalat halmozásával”-gondolatkörhöz, hogy itt a versben szereplő állandó tejüvegálom-állapotában egyfajta nem élőre jellemző passzivitást képvisel környezetével való viszonyát tekintve: „Járnak kezéhez a tárgyak – / hogy él, még csak meg se figyeli.”

 

A magány legtipikusabb versei, a harmadik ciklus, egyben kétségkívül a legizgalmasabb ciklus szerepversei, a szám szerint huszonkilenc Nap-monológ, és a szökőévre utaló huszonkilenc napkeltét és napnyugtát teljes hónappá kiegészítő Előhang, melynek kulcsszavai egyben a kötet kulcsszavai is lehetnének a „társtalan” és a verszáró „maradni magtalan” kifejezésekkel. Ezeket a darabokat olvasva arra a következtetésre juthat az olvasó, hogy nem csupán számvetéssel, hanem helyenként már a számvetésen túli keserű hangvételű versekkel van dolga: „Nem jutottam még soha semmire.”; „Itt nem lesz virágzás” vagy „ismerem magam, szinte / megvakít az önismeret”. Ebben a ciklusban azonban a választott szerepnek, a magányos égi istenség szerepének felvételével megjelenik az emberi tapasztalaton túli is: „Voltam Isten, nem lettem tőle / boldog.” Ugyanehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik az Ötödik Nap-monológ is, melynek indító sorai szintén a szubjektum keserű konzekvenciájának szólamai lehetnének a felvett szerep panaszos szavaiba csomagolva: „Égen járni, barátaim, pocsék. Jézus vízen / járt, a bogár, a madár repül. Ha szárnyam / lehetne, már itt se volnék.” A Nap-monológokban a korábbi két ciklushoz képest jóval nagyobb szerepet kap a vizualitás, a megfigyelés, gyakran képszerű jelenettel indul egy-egy vers, míg az utolsó darabok, melyek már nem is egyes szám első személyben szólalnak meg, inkább álomszerűek, látomásosak, és egyre inkább egy végső napnyugta felé visznek, az elmúlhatatlannak tudott elmúlásáról, mintha egy „halott” napról szólnának: „Ő az a Nap volt, aki elfelejtett / sütni” vagy »„nem szúr több锫, nem kell ide/ dies irae”.

 

Az egyes szám első személyben megszólaló versek egyébként valóban kivétel nélkül monológok a ciklusban, az egyetlen darab, ahol a kérdezés szintjén megjelenik a másik fél, a Huszonhatodik Nap-monológ, azonban ismét keserű tapasztalattal szembesülhet az olvasó: „…nincs / irónia a hangodban, se sajnálat, / se érdeklődés, a legjobb, hogy nem is / érdekel, amit kérdezel”. A kötet egészén, a folytonosan megtört sorokon végigvonulva kijelentő modalitás uralkodik, ahogy maga G. István László mondja, „a szöveg nálam az utolsó kijelentéshez gravitál, vagyis pontosabban az utolsó kijelentés utáni csöndhöz ”. És valóban, a versdikciót, a kijelentések ritmusát, a tapasztalat feldolgozásának, az emlékek versbeforgatásának üteme szervezi egészen egy kegyetlen konklúzióig, illetve az azt követő katartikus csöndig. Bizonyos darabokban szerepet kap a zeneiség, például a Huszonötödik Nap-monológ sorvégi elemeinek a következő sorban való megismétlésével és négysoros, páros rímű versszakaival egy népdal hangulatát idézi, míg A fehérorrú bagoly vagy a Tizedik Nap-monológ címe alatt a zárójeles „fúga” megjegyzés szerepel, a Balkáni dal pedig már címében viseli a műfajmegjelölést, jelezve zene és keserédes líraiság ősi összetartozását, ezáltal hangsúlyozva is azonban, itt még „könnyedebb” és változatosabb műfajokkal van dolgunk, mint az utolsó ciklus heterogénebb tömböt alkotó monológjaiban. Érdekesek lehetnek a címekben megjelenő olyan intertextusok, mint a Fürdetnéd önmagadban, a Különös hírmondó vagy az Á la recherche, amelyek a megidézett és a címet viselő versek hasonló tematikáin túllépve egyúttal talán részben a posztmodern előtti szöveghagyományhoz is kapcsolják ezeket a kimunkált nyelven megírt darabokat.

    

            Megállapítható, hogy G. István László hetedik kötetét az összeérlelt tapasztalat átmetaforizált, nehezen átlátható, kevéssé áttetsző képeinek egymásba folyó szövevénye szervezi, melynek nyomán helyenként az lehet az olvasó benyomása, hogy túlkódolt, megfejthetetlenül szubjektív szöveggel van dolga, amely amellett, hogy folyamatos megfejtésre, kérdezésre készteti, kissé igyekszik őt távol tartani a verset ihlető alapélmény közvetlen közelétől. Egyes versekben viszont, ahol az egyszerűbb képi anyagon keresztül talán könnyebben megérthető, de mindvégig finom líraisággal áthatott tapasztalat sejlik fel, ott igazán jól érvényesül a mindenki másétól jól elkülöníthető, markánsan egyéni versbeszéd.

 

G. István László, Választóvíz, Palatinus, Budapest, 2011.

 

 

Bejegyzések

Történelmi regénybe oltott lányregény? (Bestseller és kritika V.)

„Szabadon írok, mert ezt törvényemmé választottam. Szívem teljességéből írok, mert a szívre akarok munkálni.” – olvasható Fábián Janka honlapján Kármán József szavaival kifejezett hitvallása. Ennek a felfogásnak felel meg a Magyar Televízió Nappali című műsorában tavaly nyáron tett nyilatkozata is: igény van romantikus regényre, olyan típusú szórakoztató irodalomra, amelyet ő maga is művel. Az interjúból ugyan nem derül ki, hogy kiknek az igényét elégítik ki regényei, kit tart közelebbről olvasóközönségének az írónő, viszont azt megtudjuk, olyan szórakoztató irodalomként pozicionálja saját írásait, amelyek szórakoztató voltukon túl tanítanak is, a szövegek tanító „képességét” pedig szerzőjük az általa rajzolt történelmileg hiteles képben látja.

 

Legújabb, 2012-es regénye, a Lotti öröksége, mely immáron a hetedik az Ulpius-ház puhafedeles Fábián Janka-sorozatában, a következő kérdést vetheti fel az olvasóban: van-e törekvés egyáltalán konkrétabb közönség megcélzására? Természetesen valószínűsíthető, hogy elsősorban a női olvasók érdeklődésére számít a kötet, ezen belül azonban nehéz lenne körvonalazni, kikhez is szól az Ághfay-bárók lánysarjának viszontagságos, 18–19. században játszódó története. A szöveg populáris, szélesebb rétegeket célzó voltát, illetve a művelő-tanító jelleget húzza alá az archaikus szavak, történelmi alakok és irodalmi művek lábjegyzetelése. A majd ötszáz oldalnyi írást elolvasván igen szembetűnő a történelem szakot végzett írónő erőteljes törekvése a korhűségre, a kontextusba ágyazásra.

 

 A terjedelmes szöveg azonban műfaji jegyek tekintetében korántsem rajzol homogén képet. A sok párbeszéd, a jelenetszerű építkezés, a korabeli jellegzetességeket – talán a szókészletet kivéve – nem következetesen és nem nagymértékben magán viselő nyelvezet, egyértelműen a könnyen emészthető irodalom irányába mutat, a történelmi regény mellett a család-, a kaland- és a lélektani regény jegyeit produkálva.

 

Az olvasónak könnyen támadhat az a negatív benyomása, hogy a szöveg „túlcsordul” a történelemtől. Az alapos korba ágyazottság, a korabeli Pest-Buda akkurátus ábrázolása, az akkori lapok, írók, költők, politikusok, szabadkőműves páholyok szerepeltetése-említése és az Ághfay-, valamint a Pálóczy-család Martinovics-összeesküvéstől megpecsételődött sorsa megbillenti a szöveg egyensúlyát: előkészítik és kontextualizálják ugyan a címszereplő kislány kibontakozó történetét, de helyenként vontatottá is teszik a szöveget, hiszen a kilenc fejezetből mindössze az utolsó háromban kerül a cselekmény középpontjába a felcseperedő Lotti sorsa. Éppen ezen a fordulóponton, a Hochberg-kisasszonyok által vezetett tanintézet világának bemutatásával ölt némi lányregény-miliőt a szöveg, amikor is a kamaszkorú, családi köréből még csecsemőkorában kiszakadt Lotti szerelmes lesz Pálóczy Tóniba, a számára addig ismeretlen közeli rokonfiúba. A kalandregény jelleg ezt követően kerül előtérbe, az 1809-es győri csatától egészen a regény végéig férfiruhában orvossegédkedő Lotti körüli történéseknek köszönhetően, míg a lélektaniságot elsősorban az erősen Tímár Virgil alakját idéző Mártonfi Lőrinc mester vívódásai adják.

 

A prológus előrevetített kis jelenete jól szerkesztett módon nyitja meg a történéseket, azonban az epilógus nélkül is működne a szöveg. Ez a pár oldalas szöveg sem varrja el ugyan teljesen a szálakat, de a romantikus regény mivoltot nem meghazudtolva, egy kötelezően idilli, szirupos jelenetben hagyja magyarázat nélkül Lotti és Pálóczy kapcsolatát.

 

A szöveg helyenkénti vontatottságát, túlzott kifejtettségét szerencsésen oldják a fejezetek közötti pár éves kihagyások, filmjelenetek benyomását keltő vágások, amelyek a nagyobb történelmi események mentén fűzik a viszonylag korlátozott számú szereplőt mozgató regénycselekményt. Szerkesztettséget tekintve nehezen kezelhetők azok a ritkán megjelenő, de a szöveg múltba helyezett jelenét megakasztó narrátori „kiszólások”, amelyek mintha az írói-olvasói közös jelenből adnának az értelmezést elősegítő kommentárt: „…csak akkor volt érdemes egy-egy kézirattal a nyomdába merészkedni, ha egy könyvárus hajlandónak mutatkozott azt később a boltjába befogadni. Vagy ha elegendő előzetes megrendelést, netán előleget is össze tudtak rá szedni.” Az átélt beszéd alkalmazása gyakran felbukkanó jellegzetessége a narrátori szövegnek, a párbeszédek azonban sok helyütt túlzottan kifejtettek, ettől nem élőbeszédszerűek. A szereplők nyelvezete nem nagyon különbözik a narrátori beszédmódtól, és egymáséitól sem, csupán a francia Maurice, a német Johann Kemmler és a nyelvjárásias jobbágy beszéde kap fonetikus jelöltséget.

 

Ötletes szövegszervező elemnek mondhatók az egy-egy szereplőnél felbukkanó, majd más szereplők sorsában végzetszerűen ismét felbukkanó visszatérő motívumok: Lotti ugyanúgy férfiruhában jár-kel, mint korábban a „könnyed műfajnak” megfelelően túlzottan is egyoldalúan romlott színésznőként ábrázolt anyja, Márton Lőrinc gutaütést kap, mint az általa meggyógyított Menyhért nagyapó, az epilógusban pedig a regény főszövegének kezdő képei köszönnek vissza, amikor Pálóczy Antal Sátán nevű lovára ülteti kis unokaöccsét.

 

Fábián Janka hetedik regénye a pontos korhűség igényével, a nagy történelmi regények miliőjét megidézve próbál utat vágni egy nívósabb magyar szórakoztató irodalom felé, azonban megállapítható, hogy az alapul felhasznált dús dokumentumanyag és a kalandos szüzsé ötletes panelei kiegyensúlyozottabb, tömörebb szerkesztést alkalmazva talán elementárisabb olvasói élményt nyújtanának a magyar bestseller-irodalom kedvelőinek.

 

Fábián Janka: Lotti öröksége, Ulpius-ház, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

 

Bejegyzések

“Linné és Mengyelejev nyomdokain”

Bán Zsófia 2012-es Ünnepi Könyvhétre megjelent elbeszéléskötetének címe az ember szó említése nélkül idéz meg ember előtti, prehisztorikus időket, egyszerre asszociáltat a genezis azon ünnepélyes pillanatára, amikor Isten már megteremtette az állatokat, viszont Ádámot és Évát még nem, illetve arra a tágabb-mélyebb számol(hat)atlan ősidőre, amely az emberlét nélküli földtörténeti korok homályába vész.

 

A borító jócskán árulkodik a kötet koncepciójáról. Az emberi érintéstől mentes trópusi ősnövényzet látványa korrelál a tizenöt elbeszélés folytonosan visszatérő problémájával: Mi a kép? Önmagában létező, csöndjével az elmúltról, de megragadottról árulkodó entitás, vagy olyan objektum, amely önmagában csak egy kimerevített, mikroszkopikus fázisát ábrázolja az időben már meghaladott koroknak, és amely nem létezhet az egyén értelemadása, állandóan mozgó, változó jelentésképzése nélkül? Esetleg olyan valami, ami dokumentál ugyan, de sem a képzelet, sem az emlékezet segítségével nem teszi többé hozzáférhetővé sem a mások által, sem a személyesen megéltet? A fotográfia rövid történetében – mely a kötet főhangsúlyos kérdéseit dolgozza fel –, a kép mivoltának boncolgatása közben olyan közismert fotók, ezáltal pedig bizonyos fokig jól leírható, bizonyos fokon túl objektíven el nem mondható történetek idéződnek meg, mint Patty Hearst-é az őt elrablókkal immár azonos érdeket képviselve, vagy az egykori olasz miniszterelnöké, Aldo Moroé, kivégzése előtt nem sokkal, kezében a fogságban töltött napok számát jelző táblával. Magunk előtt látjuk az ember Holdra lépését vagy a Warhol-Polaroidokat, de ezentúl olyan történeteket is, amelyeket nem dokumentálhat fotó, ám mindannyiunknak van egy elképzelt képe róla, mint például Cortez Montezumával való találkozása. A borító trópusi fotója ezentúl olyan környezetet ábrázol, amely a Rio de Janeiróban született írónő elbeszéléseiben visszatérő elem: a történetekben váltakoznak a budapesti és a dél-amerikai helyszínek, sőt, nem egyszer együtt jelennek meg a külföldre emigrált vagy onnan hazakerült szereplők emlékezetének horizontján, mint a Három kísérlet Bartókra, a Méreg vagy a Matrix című írásokban.

 

Érdekesség, hogy a címadó darab a kötet végére került, és helyszín tekintetében kilóg a többi közül. Anna, a jéghegyekről „portrét” készítő fotográfus halott édesanyjáról meglévő emlékképei itt az Antarktiszon élő pingvinek életmódját vizsgáló Gina életbölcsességével ötvöződve jelennek meg. Ez a fajta, a történeteket egymásba csomagoló, egymásba ékelő, síkváltó építkezési mód egyébként is jellemzője a jól szerkesztett kötet elbeszéléseinek. A Három kísérlet Bartókra című írásban az emigráció és a magánéleti válság miatt a művészettől való eltávolodás, valamint az identitásvesztés kérdései, az itthonlét és a trópusi élet ellentétessége, és egymástól való időbeli távolsága épül be Rosenstein úr lakáskoncertjeinek, illetve Inkey Aladár zongoraművész kudarcának történetébe.

 

A beékelődéses, egymásba csomagolós szerkezet jellemző az Egy este Erika nélkül vagy a Matrix című elbeszélésekre is, az előbbiben egy várva várt, a barátnővel töltött Rolling Stones-koncert meghiúsulása az anyával való diszharmonikus kapcsolat emlékeivel és jelenével ötvöződve jelenik meg (az anya-lánya kapcsolat, illetve az arra való emlékezés egyébként is visszatérő motívuma a kötetnek), míg utóbbiban egy magyar–kubai házasság, a gyermekszületés, a fotográfusi és a matematikus hivatás párbeszédébe épül be az alcímben is jelzett „merülési szótár”, a tengerben történő fotózással kapcsolatos természettudományos definíciók. Ezek a rövid, egzakt meghatározások egyrészt Dénes Anna mélytengeri fotós hivatására, másrészt áttételesen a házaspárral való kapcsolatának történetére reflektálnak.

 

„Előre Linné és Mengyelejev nyomdokain. Hogy értsük egymást.”– szólnak a Képzeletbeli Éden bevezető sorai. Az elbeszéléseken átívelő, visszatérő problémakörök, mint a már emlegetett kép-kérdés, az anya-lány viszony, a megértés-megérthetőség vagy éppen az azonos nyelvűtől elzárkózás témája kitűnően szervezik a kötetet, tudatos szerkesztésről, jól átgondolt és nem kevésbé sikeresen kivitelezett kötettervről tanúskodnak. Üdítő olvasni ilyen gazdag műveltséganyagot megmozgató elbeszélés-gyűjteményt, amely nyelvi és tematikus rendszerével vezeti is az olvasót, el is engedi a kezét. A motívumok jól rendezettsége, a definíciók applikációja ellenére természetesen nem állítható, hogy az olvasottak nyomán feltörő sokféle asszociáció, a jelenlévő és megidéződő szövegek, festmények, valamint fotók és azok értelmezéseinek mozgalmas metszéspontja egyfajta világos, áttekinthető, könnyen emészthető rend felé vezetnék az olvasót. Jól megfér egymás mellett az értelmezhetőség szabadságában való tobzódás és a fizikai terminusok visszatérő emlegetése a kötetben.

 

A természettudományos téma, beszéd-, és gondolkodásmód egyébként is erőteljesen és visszatérően hatja át az egyes szövegeket, ezek az eredeti megoldások kiválóan hangsúlyozzák az egyes elbeszélések koncepciózus összetartozását. A kötetnyitó történet a röntgen feltalálásának és képpel való dokumentálásának elbeszélése, melybe fiktív módon beépül Wilhelm Röntgen felesége iránt érzett szerelmének a fizikai törvények világával mutatott összeférhetetlensége, mesterséges, akarat általi megregulázhatatlansága. Gyakori, tudatosan szervező motívumok a természettudományos jellegű „költői képek” a kötetben: Frau Röntgen nyelve olyan, mint egy gyíké, amikor rovart szippant be, a személyéből férje felé áradó „sugárzás” azonosul a felfedezett X-sugárral, így utána az Anna Bertha-sugár nevet kapná. A zongoraművész Inkey Aladár az előadás kezdőpillanataiban „mozdulatlanul ült, mint egy megvilágított archeológiai lelet”, ugyanebben az írásban „érezni kell a rothadó idő szagát”, a záró elbeszélésben az anya testén lévő varrat úgy jelenik meg a fotográfusnő emlékezetében, „mintha egy százlábú kőbe vésett, ősi, paleontológiai lenyomata lett volna egy emberek előtti világból, amikor még csak az állatok éltek”.

 

A természettudományos leíró jelleghez kapcsolható az érzékszervek, az észlelés-érzékelés kiemelt fontossága, amely szintén végigvonul a kötet darabjain és remekül fűzi egybe azokat.  A Három kísérlet Bartókra és a Hús című elbeszélésekben az egyes érzékek közötti hierarchikus sorrend rajzolódik ki, azonban ezek a sorrendek nem azonosak egymással, jelezve, hogy a zárt, egzakt élettörténetek más-más törvények szerint működnek ugyan, ám egymás mellett létező, egyenrangú világokként, párhuzamos igazságokként. Hol a hallásé-hallgatásé a főszerep, hol a hús emlékezete, a tapintás az érzékek bajnoka.

 

A Las Meninas című elbeszélés a kötet talán gyengébben sikerült, de kétségkívül a legmerészebb, legtávolabbi asszociációkkal dolgozó darabja. Alapja a kötetben látható, azonos című Velázquez-festmény, itt azonban nem az udvarhölgyek kíséretében megjelenő, történetileg dokumentált Margarita Teresa infánsnő áll a középpontban. Margarita itt a Mesternek nevezett festőművész kislánya, ami már önmagában is érdekes „tény” a megidéződő intertextus miatt, ráadásul Margarita élettörténete és a Bakáts téri templomba szánt, őt ábrázoló festmény, a budapesti kontextusba helyezés, felveti a már jól ismert „mi van a kép mögött?” kérdését. Normativizálhatók, objektivizálhatók-e egy kép lehetséges történetei? Az önazonosságot megcáfoló, a sokértelműséget felvető elbeszélés nyelvi szinten is egyszerre operál posztmodern gesztusokkal, egyúttal talán parodizálja is azokat.

 

Érdekes, visszatérő játék az elbeszélésekben az élő és az élettelen felcserélődése, az ember tárggyá minősülése, a tárgy antropomorfizációja. Az Armani és a szerelem című írásban az emberi szervek értékesítésének kérdése, illetve a kidobhatatlan, mindenképp őrizendő tárgyak halmaza, „egy újrahasznosíthatatlan élet hordaléka” szerepelnek egymás mellett. A fotográfia rövid történetében a kép az emlékek őrzőjeként és ismerőjeként emberi, de bizonyos módon „emberfeletti” tulajdonságokkal is bír: „Mert a kép az olyan, hogy elárul…Egy képnek, kell-e mondani, saját emlékezete van…a kép fölénye velünk szemben olyan nyilvánvaló, hogy elővenni is csak azért érdemes, hogy újra és újra szembesüljünk avval, hogy semmit, de tényleg semmit nem tudunk.” A záró, címadó elbeszélésben ugyanígy az objektum válik emberivé: a jéghegyeket fotózó Anna számára olyanok a jéghegyek, mint az emberek, ő „portrékat” készít róluk.

 

 A beékelődő szövegrészek bravúros alkalmazása mellett a nyelvi megalkotottságot  figyelembe véve nem elhanyagolható, hogy narrációs technikák tekintetében gazdag, változatos a kötet. A legtöbb elbeszélés ironikus hangot is megüt, gyakori a szlenggel, az élőbeszédszerűséggel való tarkítás. A József Attila-, Radnóti-, Ady- és Csokonai-idézetek, címek, szállóige- vagy szentenciaszerű használata szembetűnő, ám esetleges, véletlen frappáns találatként ható megoldások, különösebb intertextuális funkciót nem töltenek be. Szándékosan „döccentik” meg az addig homogénebb dikciót, szaporítják az asszociációk számát. Ilyen nyelvi „leleményeskedéssel” zárul  A fotográfia rövid története, parodizálva az „elvárható” okosságot vagy csattanót: „Csak a kép tud mindent. Negyvenszáz ultimó. Nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.”

 

A természettudományos szavak akkurátus szövegbeszövése a szerkesztettséget és a szövegek összefűzésére való erős, tudatos törekvést tükrözik. Ez az egzakt nyelvhasználat karakteres élt rajzol Bán Zsófia szövegeinek, nagyszerű lehetőséget teremtve az egyedi hang, a folytatható beszédmód kimunkálására.

 

 

Bán Zsófia, Amikor még csak az állatok éltek, Magvető, Budapest, 2012.