Fittler Áron összes bejegyzése

Joszano Akiko: Holdvilágos éjjel

Akiko_Yosano_posing_by_windowOkó Isizu falu legősibb családjából származott. Azt beszélték róluk, hogy mivel annak idején földbirtokosok voltak, még a Meidzsi reformok idején is – amikor a parasztok hatalomhoz és földhöz jutottak – sok rizsföldjük volt, és ezért felvették az Óta nevet. Ennek ellenére vagyonuk több mint kétharmadát veszítették el, amikor a lány nagyapja által vezetett vászonkészítő üzem csődbe ment, majd pedig a nagyapa meghalt, és Okó apja lett a családfő. Ő azonban éppen csak húszévessé serdült akkoriban, így hát az üzletvezető különböző piszkos eszközökkel szinte egész vagyonukból kiforgathatta őket. Okó és három évvel fiatalabb öccse, Hiszakicsi még kicsi gyerekek voltak, amikor apjuk, Kiicsiró tüdőbeteg lett, majd két évre rá meghalt. Az Óta család abban az időben már az Isizu folyó túloldalára költözött, Inari, a Rókaisten erdeje mellé, ott laknak ma is. Okó és öccse már a család hatalmas rizsföldei között lévő Három fenyő dombján épült házra is úgy tekintett, mint valami mesebeli helyre, pedig korábban az ő tulajdonuk volt. Most viszont a falu vászon-nagykereskedője, Jamani nyaralója. Okót kemény fából faragták. Még ha gyönyörködött is néha a dombon álló három fenyőben, egyszer sem hatódott meg annyira, hogy könnyeket hullasson értük. Idén tavasszal végezte el a felső elemi iskolát, és már kínosnak érezte, hogy anyja őket dolgoztatja megmaradt kevéske földjükön, így hát elszegődött cselédnek barátnője, Nakamura Ocuru szüleinek házába. Nakamuráék is vászon-nagykereskedők voltak. Okó már vagy öt hónapja dolgozott a Nakamura családnál, ám mindeddig nem érte őt semmi kellemetlenség. De Ocuru, aki mindig kedves volt hozzá, szeptemberben egy ószakai leányiskolában kezdte meg az új félévet, és ottani rokonaihoz költözött. Ez pedig Okó számára igen nagy csapást jelentett. A Nakamura-házban két rosszmájú cseléd is szolgált. Talán az zavarta őket, hogy Okó nem dolgozott késő estig, hisz neki haza kellett mennie, mindenesetre amíg Ocuru otthon volt, nem mutatták ki indulataikat. Mivel a Nakamura-ház úrnője beteg volt, a konyhát ez a két szolgálólány vezette, a munkát pedig felosztották maguk között. Okónak ezért túlságosan sok dolga volt az egyéb teendőkkel, így természetesen az úrnő szobájában is ritkábban tudott csak megjelenni. Olyankor pedig odament hozzá valamelyik szolgálólány, hogy egy újabb adag feladatot adjon neki, miközben a háta mögött beárulta: hanyagul végzi a munkáját, mert úgy gondolja, a kisasszony most úgysem láthatja. Azt is kitalálták, hogy este nem hagynak neki helyet a szolgálók asztalánál. Ezt pedig azzal a képtelenséggel magyarázták, hogy aki hazamegy, hogy otthoni teendőit elvégezze, annak nem kell vacsora. A lány azonban úgy gondolta, azt mégsem mondhatja otthon anyjának, hogy még egyszer szeretne enni, így hát elhatározta, inkább ebédnél eszik egy kicsivel többet, és majd kibírja valahogy. Két rosszmájú társa azonban ezúttal is durva megjegyzést tett. Éppen ötödik napja volt, hogy Okó napjában csak kétszer evett.

Kilépett a Nakamura-ház hátsó bejáratán, és felsóhajtott.

– Ki kell találnom valamit – mondta magában a lány. Az udvaron hangosan ciripeltek a tücskök. Előtte a Nakamura-birtok pajtájának hosszú épülete sötétlett, a mögött pedig a kölesültetvény nyújtogatta kalászait, magasabbak voltak a háztetőnél. Amikor már ekkorára nőtt a köles, Okó gyakran embereknek képzelte ezeket a növényeket, így hát nyugodtan ment végig szokott útján. A hold megbújt a Nakamura-birtok főépülete mögött, a folyóparton azonban már-már nappali fénnyel vonta be Okó alakját. Ezüstösen csillogott a víz és a homokpart. A falu igazi hídja a folyó alsó folyásánál volt, Okó viszont egy keskeny deszkapallón kelt át, amit Nakamuráék és a hozzájuk érkezők számára fektettek a folyó fölé. Mintha csak jel lett volna a Szainen templom tízórás harangja: mire egyet kondult, már át is kelt a túlsó partra a lány. Egy utcával arrébb jobb kéz felől áll Mondzsu, a bölcsesség buddhista istennőjének csarnoka. Ezt a csarnokot egy fehér fal veszi körül. Ide ragasztgatta ki hirdetéseit mindenki, az akupunktúra mestereitől kezdve Szakai város szövetkereskedőin keresztül a munkaközvetítőkig.

– Nahát, mik vannak! – csodálkozott Okó, mert egy új hirdetést fedezett fel köztük. Kézbesítőt keresnek az ócui postahivatalnál.

– Lássuk csak… Legalább általános iskolai végzettségű, tizenöt éven felüli fiúk jelentkezhetnek. Már ilyen fiatalon lehet menni? A napi bér harmincöt szen – olvasta hangosan a lány, és néhány percig elidőzött a hirdetés előtt.

– Nem vagyok fiú, úgyhogy mindegy is lenne.

Nemsokára újra nekiindult, és most már fürgébben szedte lábát, mint előtte, ám egyszer csak megtorpant. Az őszi hold, akár az ördög szeme, még egy Okóhoz hasonló színjózan fiatal lányt is álmodozásra csábított.

– Micsoda ostobaság! – mondta, mintha épp akkor jutna eszébe valami, és álmai attól kezdve nőttön-nőttek. Arra gondolt ugyanis, mi lenne, ha levágatná haját, férfiruhát öltene, és jelentkezne Ócuban a postán. „Anya biztos nem engedné” – gondolta, és már látta is maga előtt édesanyját, amint hajvágás közben megjelenik, és valami olyasmiről beszél, hogy megpróbálta megakadályozni a hős Kuszunoki Maszacura öngyilkosságát, miközben lefogta a kezét, melyben az ollót tartotta. Úgy érezte, valóban lehetetlen.

– De hát…

Okó visszatért előbbi gondolataihoz. „Hiszen Ócu ugyan három mérföldre sincs innen, de mivel a falunk Ószaka déli kerületében van, aligha jár innen valaki az északi kerületben lévő Ócuba. Mondhatnám azt is, hogy a halászok munkájára és Ócura, a gyárvárosra a falubeliek úgy tekintenek, mint a törvényen kívüliekre. Úgyhogy biztosan senki nem ismerne fel, ha fiúnak öltöznék és elmennék oda kézbesítőnek. El sem tudom képzelni, mennyivel jobb lehet mostani cselédsorsomnál az, hogy magam keresem meg a kenyeremet önálló munkával. Mi a jó abban, ha tapasztalatot szerzek a gazdagok szolgálatában? Én egészen mást szeretnék. Feltétlenül lépnem kell. Tudom, milyen unalmas a munkáslányok élete. Nem is mennék el egy gyárba dolgozni. Egy kézbesítő nem olyan, mint a munkáslányok, akiket a gazdagok kényükre-kedvükre megalázhatnak, hanem egy nélkülözhetetlen mozgatója annak a gépezetnek, ami a nemzet együttélését biztosítja. Csodálatos segítői az embereknek, úgyhogy fiúnak öltözöm, nevet cserélek, és már megyek is a felkészítő tanfolyamra.”

Okó azt hitte, ez valóban jó ötlet.

Ekkorra már beért a Rókaisten erdejébe. A tücsökciripelés már csak távolról hallatszott, itt a baglyok huhogtak szüntelenül.

– Hisza! – üdvözölte öccsét a lány, mint mindig. Zörögve nyílt a régi tolóajtó.

– Nővérkém! – Hiszakicsi felkapta szalmaszandálját, és kiszaladt a kertbe. – Mondani akarok neked valamit.

– Mi történt? Édesanya?

Okó szíve hevesen vert.

– Nem édesanyáról van szó. Nem megmondtam, hogy neked akarok valamit mondani?

– Na, mondd csak! – mondta kedvesen Okó, miközben kezét öccse vállára tette.

– Nővérkém! Ma sült krumpli van vacsorára!

– Ja, vagy úgy.

– De hát éhes vagy, nem? Tudom én azt nagyon jól – sajnálkozott Hiszakicsi.

– Honnan tudod?

– Nakamuráék Otoszakujától hallottam. Állítólag ma este sem adtak neked enni. Azt mondta, hogy már aligha bírod az éhezést.

– Ezt elmondtad édesanyának is?

– Nem. De megkértem, hogy süssön krumplit, úgyhogy most jól lakhatsz.

– Tényleg? Köszönöm, Hisza!

– Menjünk gyorsan!

Amikor Hiszakicsi rántott egyet a ruháján, eszébe jutott, hogy vele szerette volna megbeszélni terveit, vagyis azt, hogy kézbesítőnek jelentkezne, most azonban inkább bement vele a házba rég nem látott édesanyjához.

Az asszony, Ocsika éppen a rábízott bő ujjú felöltőket tömte ki vattával.

– Jó estét, édesanya! Megjöttem. Még ilyen későn is dolgozik, édesanya? – hadart Okó.

– Örülök, hogy megjöttél. Biztos féltél az úton.

– Holdvilágos éjszakánk van, úgyhogy még lámpást sem kellett magammal vinnem.

A tálcáról, amit Hiszakicsi behozott a konyhából, olyan édes illat szállt fel, hogy majd könnyekre fakasztotta az éhező Okót. A lány el is fogadta öccse kedvességét, és szó nélkül megette a sült krumplit. Hiszakicsi a teát is elkészítette.

– Én sütöttem – szólt az asszony, és közben lányára nézett. – Ha ízlik, akár minden este ehetsz.

– Azért finom, mert édesanya készítette.

– Próbáld meg elkészíteni magad! Úgy még finomabb.

Ekkor Okónak kellemetlen érzése támadt, mert azt hitte, semmibe vette anyja fáradozását.

A lány öccse már készült elvinni a krumplihéjjal teli tálcát, ám ő megállította:

– Majd én kiviszem! – mondta Okó, és kiment a konyhába. – Édesanya! Nem látok itt a sötétben, de nincs esetleg valami tennivaló? – kiáltott vissza.

– Látom, nővérkém, már nagyon jól érzed magad – válaszolt Hiszakicsi. – Nem, nincs semmi.

– Édesanya, édesanya! Én elmondom. Okó nem kap vacsorát Nakamuráéknál, a többi szolgálólány gorombáskodik vele. Nakamuráék Otoszakuja világosan elmondta nekem. Édesanya! Ne küldd őt többet oda!

Okó a konyhában hallgatta végig, amint öccse mindent elmond anyjuknak.

– Okó! Ez tényleg így van?

– Igen.

A lány könnyes szemmel jött a lámpafényre. Ocsika félbehagyta a ruhaujjak beszegését.

– De hát miért nem szóltál? Miért nem ügyelsz a saját egészségedre, Okó?

– Igaza van. Már annyira szenvedtem, hogy gondolkoztam is más munkán.

– És mire gondoltál?

– Hazafelé láttam egy hirdetést, amiben azt írták, hogy Ócuban kézbesítőnek keresnek tizenöt évesnél idősebb fiúkat. Édesanya! Már azon is gondolkoztam, hogy esetleg fiúnak öltözöm, levágatom a hajam, és jelentkezem – mondta ki végül nyíltan és határozottan.

– Te elbírnál egy ilyen munkát?

– Persze, hisz sokat gyaloglom, erős is vagyok…

– Csak ezért szeretnél postás lenni?

– Nem. Azért szeretném kipróbálni, mert ezzel segíthetek az embereknek.

– És a mostani munkád?

– Rájöttem, hogy ha egy gazdag család sok cselédet tart, az csak lustaságra neveli a háziakat, de nem segít az embereken. Nincs igazam?

– De alighanem igazad van.

– Szerintem a lehető legjobb munkát kéne megtalálnom.

– Látom, már tizenöt évesen is egész jól megérted a világot – mondta Ocsika, és Hiszakicsire nézett.

– Nővérkém, te nagyszerű vagy. Én arra gondoltam, hogy az iskola elvégzése után az lesz a legjobb, ha földművesnek megyek – mondta Hiszakicsi.

– Mi a véleményed a földműves munkáról, Okó?

– Ezen még nem gondolkoztam.

– Nem gondoltál még bele? Nem kellett volna felfigyelned rá, ha esetleg hibát követtem el? Én földműves vagyok. Szerintem az ember azzal tehet a legtöbbet másokért, ha úgy él, hogy nem zavar senkit. Magam teremtem elő az élelmet, és én készítem el a ruháinkat. Amit meg nem tudok elvégezni, azt a munkámért kapott fizetésért megteszi helyettem más. Azt hiszem, számomra ez a leghelyesebb életvitel.

Okó összefonta térdén a karjait, úgy hallgatta végig tiszteletteljesen Ocsika szavait, majd felemelte fejét, és megkérdezte:

– Édesanya! Kaphatnánk bérbe egy kicsit több földet?

– A béreseknek kevés van, és nehéz a soruk, még ha kölcsönadnak is belőle.

– Volt már olyan munkám, édesanya, ami jobban illett hozzám, mint egy olyan cirkusz, hogy levágatom a hajam!

– És mi volt az?

– Hát a mezei munka. A földművelés.

– Igaz. Bár mivel azt mondtad, hogy a postán szeretnél dolgozni, arra gondoltam, nem kellene beöltöznöd férfinak, hanem találkoznál a postamesterrel, és igyekeznél elérni, hogy nőként is alkalmazzanak. Én csak azt mondtam, hogy nekem jobb a mezei munka, de az nem jelenti azt, hogy neked is földművesnek kell lenned – mondta Ocsika.

– Nővérkém! Legyél te is földműves! Fogjunk össze mi hárman! – szólalt meg Hiszakicsi.

– Én mindenre képes vagyok, még a mezei munkára is.

– Akkor hát rajta! Képzeld, Okó, ma megkérdeztem Kakuzó urat, és azt mondta, hogy Jamani úr megint eladja a Három fenyő házát a szakai-i kereskedőknek. Szerintem ez jó hír. Ti nem tudjátok, de az egy hatalmas ház. És ha valaki tényleg az emberek javára akarja fordítani, akkor sokak számára meg kell nyitnia, igaz? Az épület pedig szállítható és szétszedhető, így csak el kell vinni Szakaiba, és ott szétválasztani több házzá. Persze az már más kérdés, milyen felbecsülhetetlen kincs az az épület– magyarázta Ocsika.

– És akkor szabadon felmehetnénk arra a dombra, ugye? De jó lenne! – mondta Hiszakicsi.

És ekkor mindhárman úgy érezték, hogy boldogok.

 

1918

 

Fordította: Fittler Áron

Miura Sion: Akiről mesélni kezdtem

 

(Részlet Miura Sion regényéből)

 

 

A kristály

(Részlet az első fejezetből)

 

A lenyugvó nap ekkorra már bevilágította a nappalit, a folyosóról már belopódzott az este. Összehajtogattam a levelet, és a jegyzetfüzetemmel együtt eltettem az öltönyöm zsebébe, majd összetekertem a nyakkendőmet, és a nadrágom zsebébe gyömöszöltem.

– Elnézést kérek, hogy ilyen sokáig maradtam!

Az asszony enyhén megrázta a fejét, majd megkérdezte:

– Mit fog tenni ezután, Miszaki úr?

Gondolkoztam egy kicsit, de nem jutott eszembe semmi. A tanár úr olyan, mint az a magányos császár, aki nem felejt, és esze ágában sincs megbocsátani, hogy becsapták. Szakítani fogok Kaorival, gondoltam, és beleásom magam a történelmi anyagokba azon az egyetemen, ahonnan már elment a tanár úr, és megsemmisített engem. Nem akartam azokra az örömtől és bánattól is mentes napokra gondolni, amelyek várnak rám.

– Nos, mit kéne vajon tennünk? – mormogtam, majd eszembe jutott valami.

– Ön nem gondolt még rá, hogy bosszút álljon a tanár úron és Tada Harumin?

– Miért?

– Nem bírom elviselni. Most nem érzek semmit, mintha csak egy nagy, hűvös karót döftek volna a szívembe, de kis idő múlva már azt sem fogom tudni, mit csináljak. Önnek nem volt még hasonló érzése?

– Úgy emlékszem, mintha már velem is előfordult volna – válaszolta az asszony, s közben úgy tűnt, magába néz. – Most viszont sajnálom azokat, akik olyanok, mint Muragava és Tada Harumi. Nagyon sajnálom őket, akik naivan hisznek abban, hogy megszerezhetnek valakit úgy, hogy kivetnek magukból valami fontosat.

– Talán nem is nagyon lehet hozzászokni ehhez a fajta észjáráshoz – válaszoltam, és az ajkamba haraptam.

Nevetni próbáltam, de nem sikerült. Sírásra hajló, torz arcot vághattam, magam is megijedtem a gondolattól, és most már tényleg felálltam a kanapéról, majd kimentem a szobából. Az asszony utánam jött, hogy kikísérjen. Mialatt felvettem a cipőmet, ő megállt az ajtóban.

– Miszaki úr! – szólt utánam, de én nem fordultam vissza, úgyhogy úgy tetszett, mintha magában beszélne. – A karó, amit az ön lelkébe döftek, egyszer felolvad. De a helyén tátongó lyuk örökre megmarad, nem igaz? Tovább fog fájni, és bizonyára lesz majd olyan éjszakája, amikor a lyukon keresztülfújó szél nem hagyja önt aludni. Én viszont ezt a fajta fájdalmat örökké érezni szeretném. Hiszen ez a bizonyítéka annak, hogy éltem, és élni fogok. Az én fájdalmam csak az enyém. A bennem lévő űr csak az enyém. Végre sikerült megszereznem valamit, amit még senki nem sértett meg.

Szótlanul kinyitottam az ajtót. A Nap már lenyugodni készült, ám a hőség még ezekben az órákban is rátapadt a földre. A garázsban egy poros autó állt. Az autó, amellyel a tanár úr olyan gyakran vitte a nőket, és amelynek kilométeróráját ez az asszony – a felesége – minden reggel ellenőrizte. Ennyi maradt a szerelemből: egy többé talán nem is mozduló roncs.

– … Elnézést kell kérnem öntől. Végül is az események közvetett oka mégiscsak az én telefonhívásom volt, igaz, engem Kaori vezetett félre.

Az asszony nem mondta, hogy megbocsát-e vagy sem, csak szandált húzott, és kikísért a kapuig. Már épp búcsúzni készültem, amikor észrevettem, hogy elmosolyodik.

– Ön elhitte, amit mondtam ma, Miszaki úr?

– Mit jelentsen ez?

Megint rám tört a szédülés. Olyan érzésem támadt, mintha egy pillanatra minden szürke ködbe burkolózott volna körülöttem.

– Talán nem az igazat mondta nekem?

– Én azt mondtam, ami szerintem az igazság. Hisz valóság csak egy van, de igazság bizonyára annyi, ahány ember él a Földön.

Az asszony egyfolytában izgett-mozgott, így nemigen tudtam kivenni alakjának körvonalait. Végül észrevettem, hogy amit hideg, nedves párának hittem, az valójában valami ismeretlen, gyanús füst volt. Ám az asszonyt egy pillanatra sem rettentette el a feltörő hőség, megfoghatatlan anyagával és lelkével úgy állt ott a pokol tüzében, mint valami délibáb.

Álláról, mint az olvadt viasz csöpögött az izzadság, és foltot ejtett a garázs betonján.

– Mit fog tenni ezután, Miszaki úr? – tette fel az előbbi kérdést. Nem tudtam, mit akart hallani. Egy lépést tett hátrafelé, és kilépett a kertből. Kezét a kapura tette, majd mintha próbára akarna tenni, így szólt:

– A levelet én írtam.

Elég szánalmas képet vághattam.

Ő nevetett, majd rögtön hozzátette:

– Ha ezt mondanám, vagy lenne valaki más, aki szerint nem írhatta más, csak ön, Muragava bizonyára elhinné. Hogy ön, Miszaki úr ebben a hőségben az igazság után járkáljon, sajnos fölösleges. Bárki írta is, Muragavát nem érdekli.

– … És ha nem is Tada Harumi írta?

Úgy tűnt, az asszony még csak fel sem vette gyengécske ellentámadásomat. Becsukta a kaput, majd rátette a kezét.

– Ha ezek után össze akarná gyűjteni a bizonyítékokat, legyen óvatos, Miszaki úr! Ön túlságosan nyílt lapokkal játszik.

A sodró hőhullám szinte égette a torkomat.

Lehet, hogy mégis ő írta a levelet? És azon a kazettán vajon nem a közös hálószobájában történteket hallottuk? Akkor úgy gondoltam, a hang hasonlít Tada Harumiéra. Ugyanakkor az is csak egy elhamarkodott ítélet lehetett, amit az váltott ki belőlem, hogy hinni akartam: a levelet Tada Harumi írta.

Összeszedtem minden erőmet, mert majd összerogytam a gyanakvás súlya alatt.

– Azt hiszem, ezután elmegyek Tada Harumihoz. De én az ön feltételezésében hiszek.

– Talán azért, mert önre nézve az a legelőnyösebb?

– Így van. Szeretném, ha a tanár úr elhelyezne az egyetemen maga helyett. Akármi legyen is, ő bizonyára tudja, hogy nem én írtam a levelet, és hogy Tada Harumi azt tervelte ki, számítással szerzi meg a szerelmét. Szeretne valamit üzenni neki?

– Hát… Nem is tudom. Talán azt, hogy ezután ő következik. Hogy biztosan mardossa a féltékenység, amiért azon aggódik, mikor csábítja el tőle a férjemet egy másik nő, de ettől függetlenül jó egészséget kívánok neki.

Ötven-ötven százalék tehát az esély arra, hogy a levelet ez az asszony vagy Tada Harumi írta. Illetve engem is beleértve változatlanul azt mondhatjuk, hogy mindegyikünkre egyharmadnyi gyanú vetődik.

A tanár úr pedig nem hisz a feleségének és nekem. Az a tanár úr igazsága. Én viszont akkor ennek az asszonynak a szavaiban fogok hinni. És az a mi igazságunk. Hogyha ez az asszony valóban felgyújtotta is az erdőt, amikor kilépett onnan, azt nem látta senki. A mi igazunk, azoké, akiket a tanár úr eldobott magától és itt hagyott, ettől még nem változik.

A levelet Tada Harumi írta.

Talán meglátogatom Tada Harumit. Bekopogtatok az ajtaján, kezemben a vádirattal. Vajon mit szól majd hozzá? Elváltozott arcszínnel fog zavarba hozni engem, a követet, vagy világosan elmondja az „igazat”, ahogy ez az asszony tette?

Akármelyik legyen is, nem változtat semmin. Olyan az én mérges fullánkom, akár a skorpióé. Elmegyek, és megölöm vele Tada Harumi szavait. Csak ki kell jelentenem, hogy nincs igaza.

Eltaláltam. Az, hogy Tada Harumihoz küldene, az asszony első és utolsó, nagyon apró ellentámadásának tűnt. Egy sápadt követ váratlan látogatása valószínűleg kellemetlenül fogja érinteni Tada Harumit, aki harsány kacajjal nyugtázza, hogy minden versenytársa fölött győzelmet aratott, és megszerezte a tanár urat.

A felesége egyszerűen csak szívből szerette a tanár urat. Szó sem volt arról, hogy a megcsalásra megcsalással válaszoljon, ehelyett a saját szívét adta neki. Nem tervezte, hogy piszkos eszközökkel ejtse őt fogságba. Legalábbis ebben szeretnék hinni.

A nő, aki engem elárult, azt mondta, hasonlítok a tanár úrra. Pedig inkább erre az asszonyra hasonlítok. Az mindenesetre közös bennünk, hogy mindketten hittük, a világ bizalomra és szeretetre épül, és hogy őszintén kerestük a tanár úr jóindulatát. Szeretném, ha így lenne.

– Viszontlátásra, asszonyom!

– Nem tudom, találkozunk-e még, de ha igen, akkor már biztos nem leszek „asszonyom”.

– Akkor hát, hogy szólítsam majd?

– A nevemen – Az asszony szeme visszanyerte csendes fényét, amely egy tiszta éjjeli tóra hasonlított – Ha esetleg találkoznánk valamikor.

Nem tudtam a nevét, de igent mondtam.

Hátat fordítottam a háznak, és elindultam kifelé a keskeny utcán. Néhány lépés után megfordultam, és láttam, hogy az asszony követ a szemével. Megálltam.

– Még egy utolsó kérdést megenged?

– De sokat kérdez – nevetett. – Persze, mondja csak!

– Ha újjászületne, megint nő szeretne lenni? Vagy ezúttal férfi?

– Nem hiszek a lélekvándorlásban. De… ha mégis lehetséges volna, akkor valami olyan lénnyé, aminek nincs neme. Olyan élőlénnyé, ami csak úgy magától osztódik, míg egy napon hirtelen, valami semmiség miatt elpusztul.

Amikor kifordultam a sarkon, még láttam a szemem sarkából, amint az asszony lehajol az előszobában lévő virágokhoz, és leszedi róluk az elszáradt leveleket.

Alkonyodott, ám a buszmegálló felé vezető úton egy lélekkel sem találkoztam. Senki nem volt, aki rohant volna megvenni a vacsorát, vagy aki ide térne haza.

Az utcák elcsendesedtek, az ablakok sötétek voltak, és magukba zárták a megmaradt forróságot.

Elmentem az építkezésig, majd a földbe gyökerezett a lábam. A bíborvörös égbolt alatt több ezer keskeny fekete cölöp sorakozott végeláthatatlanul. A nap olvadó piros gömbje épp leszállni készült mögöttük, a sugaraktól megvilágított épülő házak vázai parazsat gyújtottak az oszlopokon, egészen úgy, mintha egy lángoló erdő fái volnának. Mintha már érezném is az égett fa szagát.

Ennek az asszonynak az elmúlt tíz éve kísértetiesen egyforma házakat teremtett itt. A krémszínű külső falak tojáshéjak, melyek az asszony által szült szenvedéseket zárják magukba. A csupasz cölöpök az erdő fái, melyek között az asszony kóvályog. Végül pedig felgyújtja azokat. Eljátszottam egy darabig ezekkel a haszontalan gondolatokkal.

Feltámadt az esti szél, és keresztülfújt az elképzelt erdő fáin.

Az árulásnál is csúnyább, mégis gyönyörűbb dolog, amit az asszony felfedezett a lelkében. Én is kerestem magamban, de nem találtam a leégett, széles pusztaságon a puha rügyet, amely egy ahhoz hasonló tiszta harmatcseppet őriz.

Semmiféle támpontot nem láttam, az irányt és a távolságot is szem elől tévesztettem, csak a sugárút távolról morajló zaját követtem, ahogy folytattam utamat a buszmegálló felé.

 

 

Fordította: Fittler Áron

 

 

Kritika a regényről: http://ujnautilus.info/fittler-aron-lelektisztito-vizoezoen-es-az-elmulas-cseresznyeszirmai-miura-sion-vilaga

A lélektisztító vízözön és az elmúlás cseresznyeszirmai (Miura Sion világa)


Miura Sion: Titkok kertje

Sincsó Kiadó, Tokió, 2008

Miura Sion: Akiről mesélni kezdtem

Sincsó Kiadó, Tokió, 2007

 

 

Amikor Kavabata Jaszunarit (1899–1972) Hóország című regényéért 1943-ban Nobel-díjjal jutalmazták, a Nobel-bizottság azzal indokolta döntését, hogy az író műveiben visszatért a japán írói hagyományokhoz, és ezáltal egy ezer éves örökséget elevenített fel. A XXI. századi japán irodalomban ugyanennek a hagyománynak a folytatója a fiatal katolikus írónő, Miura Sion (1976–).

 

 

Az ezredforduló óta folyamatosan jelennek meg regényei és esszékötetei, amelyekkel különös népszerűségre tett szert napjainkban, olyannyira, hogy 2006-ban munkásságáért Naoki-díjjal[1] jutalmazták.

 

De mi okozhatja ma egy igényes szépíró ilyen mértékű sikerét? A válasz minden bizonnyal az írónő által ábrázolt problémák aktuális voltának, a rendkívüli stílusnak és a virtuóz narratív megoldások alkalmazásának együtthatásában keresendő. A mai japán társadalom szinte minden problémáját lélektani hitelességgel elemző regényei Miurát ez által kétségtelenül korunk más jelentős japán íróival, például Murakami Harukival és Josimoto Bananával teszik egyenrangúvá.

 

2000-ben megjelent első regényében, amelynek főhőse egy pályakezdő képregényíró, azt a mindennapos küzdelmet mutatja be, amely a japánok életének igen nagy részét foglalja el, vagyis a munka világában való helytállás embert próbáló harcát.

 

Elbeszéléstechnika és problémafelvetés szempontjából is kiemelkedő két regénye: a 2002-ben megjelent Titkok kertje () című ifjúsági regény és két évvel később napvilágot látott műve, Akiről mesélni kezdtem ().

 

Adott egy katolikus leányiskola Jokohama környékén. A Titkok kertje hősei, a három középiskolás lány számára meghatározó lesz ez a miliő személyiségük kibontakozásában, a fókuszban mégis a tizenéves lányok – Igarasi Najuta, Nakatani Szui és Bója Tosiko – külvilághoz való viszonya – elsősorban férfiakkal szembeni kiszolgáltatottságuk –, illetve a felnőtté válás lépcsőfokai állnak. A regény három részének elbeszélője a három lány, így biztosítva a különböző nézőpontok érvényesítését környezetükhöz és egymáshoz való viszonyuk értékelésében. Az írónő kitűnően érzékelteti a serdülő lányok élénk fantáziavilágát, valamint élő és élettelen környezetük iránt mutatott fokozott érdeklődésüket. A vízözön után című első rész Igarasi Najuta története, amelynek központi problémája a fiatal lány tisztulási szertartása. Ennek alapja pedig a bibliai vízözön, Najuta ugyanis így akarja megtisztítani lelkét azoktól a hatásoktól és rendellenességektől, amelyeket életében addig elszenvedett. Abban biztos volt, hogy a vízözönnek mindent el kell söpörnie, ami kisgyermekkorának azon napja után történt, amikor szexuális zaklatás érte. Az azonban sokkal nagyobb fejtörést okoz neki, kit, illetve mit vegyen be maga mellé az új Noé bárkájába, mely személyek és mely érzések, eszmék maradjanak meg újra kezdett élete számára. Két barátnője közül a számára kedvesebbiket, Szuit talán érdemesnek tartja erre, ugyanakkor a Krisztus által hirdetett reményben az őt ért megpróbáltatások (többek között az említett gyerekkori trauma, anyja halála) következtében már nem hisz, ahogyan a békét hozó olajágban sem, így ezeket az összes többi zavaró tényezővel együtt elsodortatná, s önerőből kezdene új életet. Tekinthetjük ezt kamaszkori dacnak vagy kiábrándultságnak, Najuta lelki vívódásairól azonban senki, még két legjobb barátnője sem tud, s amikor a lány több hétre bezárkózik otthonába és még az iskolából is hiányzik, csak találgatják, mi lehet ennek oka. Ezt a mozzanatot azonban már Bója Tosiko szemével láttatja az írónő. Tosiko titkos szerelmi viszonyt folytat egyik tanárával, ám amikor ez kitudódik, véget kell vetniük a kapcsolatnak. A tanár ugyanis egy fenyegető levelet kap, amelyből kiderül, valaki tud kapcsolatukról. A levelet feltehetően Szui írta, nyilván barátnője védelmében, Tosiko esetében azonban ez éppen ellenkező hatást vált ki, szégyenében elmenekül az emberek elől: a Csiba megyei Kjúdzsúkjúrihama tengerpartra indul, s nem látják többé. A regény legintellektuálisabb alakja Nakatani Szui, akit Tosiko is úgy jellemzett, mint egy kivételes, felnőttesen viselkedő fiatal lányt, aki fokozott távolságtartással viseltetik környezete iránt. Neki is megvan azonban a titka, egy meg nem született fiútestvér „személyében”.

 

Az Akiről mesélni kezdtem bonyolult lélektani regény, amely lazán kapcsolódó fejezetekből áll, és a modern japán társadalom, valamint az egyetemes emberi természet valamennyi problémáját felvonultatja. Miura ezen szövegében is különböző elbeszélőkkel mondatja el a hat fejezet eseményeit, a narrátorok – akik minden esetben férfiak – azonban mind valamilyen kapcsolatban állnak a központi figurával, a nőügyeiről elhíresült történelemprofesszorral, Muragava Tóruval. A férfi így szintén különböző nézőpontokból kerül górcső alá, ám az apró mozaikokból így sem derül fény minden őt övező titokra, talán ezzel is érzékeltetve, mennyire nehéz megfejteni egy ember személyiségének minden apró részletét. Az elbeszélők, illetve az általuk bemutatott személyek valamilyen módon szenvedőalanyai Muragava tetteinek. Megjelenik a regény lapjain a megcsalt feleség, a Muragava miatt megcsalt családapa, Muragava fia, akit apja kamaszkorában hagyott el, Muragava mostohalánya és vér szerinti lánya.

 

Az első fejezet – ahogyan a későbbiek közül valamennyi – az igazságkeresésről szól. Ki írta azt a fenyegető-figyelmeztető levelet, amelyben leleplezik a professzor egyik szerelmi viszonyát, s mi igaz az abban foglaltakból. Miszaki, Muragava volt hallgatója meglátogatja tanára feleségét, hogy együtt derítsék ki a levélíró kilétét, s megvitassák a további teendőket. A szöveg hangsúlyozza a japán nők sok tekintetben máig kiszolgáltatott helyzetét. Muragava felesége alaposan megfigyeli férjét, s pontosan tud annak kicsapongásairól, mégsem szólhat ellene semmit.

 

Hasonlóan általános társadalmi kérdést feszeget az írónő, amikor a családok látszólagos boldogsága, látszatbékéje mögött rejlő elfojtott konfliktusokat mutatja be. A japán ember ugyanis igyekszik minél inkább eltakarni a külvilág elől saját személyes problémáit. Az egyetemista Sibuja Sunszuke részletesen megfigyeli a szemközti lakásban lakó, elsőéves Muragava Ajakót, a professzor mostohalányát. Befelé és kifelé mutatott életének kettőssége így nyilvánvalóvá válik, ennek megnyilvánulása padig a lány öltözéke: amíg az emberek között mindig színes ruhákban jelenik meg, addig otthon csupa feketét visel. Muragava Ajako egy Sibujával való beszélgetés alkalmával utal a családjában húzódó feszültségekre, és arra, hogy anyja annyira nem bízik mostohaapjában, hogy mindenhová vele utazik. A lány azonban képtelen feldolgozni a belső konfliktust, s egy kamakurai nyári tábor alkalmával a tengerbe öli magát. A következő részben Muragava Ajako rejtélyes halálának körülményeit igyekszik kideríteni Muragava első házasságából született lánya, Hotaru és vőlegénye.

 

A reggeltől estig dolgozó, ezáltal családjától távol maradó férj is megjelenik a műben. A második fejezet narrátora ugyanis ennek következtében lesz kárvallottja Muragava nőcsábász tevékenységének, mivel távolléte alkalmat ad az akkor éppen háziasszonyok oktatását végző tanárnak, hogy elcsábítsa feleségét. Az utolsó fejezetben újra elbeszélővé előlépő Miszaki házassága sem tökéletes, hiszen feleségével hosszú évtizedek alatt sem születhetett gyerekük. Az asszony ezért saját magát hibáztatja, lelkiismeret-furdalás gyötri, amiért képtelen megfelelni női kötelezettségeinek. Ők ugyancsak próbálják fenntartani a boldogság látszatát a társadalom felé, s még a gyerek hiányát is igyekeznek kompenzálni: gyakran vendégeskedik náluk egy gyermekkorában elveszett, és néhány napra idegen asszonyhoz került középiskolás fiú.

 

Végül fontos megemlíteni, hogy Miura Sion többek között ebben a regényében is megjeleníti a természeti katasztrófák általi örökös félelemben élő japánok képzetvilágát. Muragava fia, Johito világvégeként élte meg azt a napot, amikor apja elhagyta őt, Hotarut és anyját, s attól kezdve újra és újra megjelent előtte egy apokaliptikus látomás.

 

Külön ki kell emelni az írónő lírai, minden apró részletet érzékletesen bemutató stílusára, amely a kezdetektől fogva sajátos vonása a japán irodalomnak. A klasszikus japán költészetből ismert motívumok főként természeti képekből építkeznek, és sajátos szimbólumrendszert alkotnak a japán köztudatban. Ennek egyik közismert eleme a cseresznyevirág, amely Miura Sion Akiről mesélni kezdtem című szövegében a második fejezet vezérmotívuma. Az elbeszélő kertjében lévő, ám útépítés miatt kivágásra ítélt cseresznyefa lehulló szirmai most, a XXI. században is a boldogság és a szépség mulandóságát, a folyamatos változást szimbolizálják. „Egy esős vasárnapon a cseresznyeszirmok egyenként peregtek az ágakról, mintha valami elviselhetetlenül rájuk nehezedne. Abban a pillanatban, amikor a szél szárnyára kelnek, megfeledkeznek a súlyról, ami őket nyomja, s apró remegésekkel tarkított körkörös pályát írnak le, ahogy a föld felé igyekeznek.”[2] Ilyen érzékletesen jelenít meg az írónő egy apró mozzanatot, különleges atmoszférát teremtve ezzel. A regény első fejezetének vezérmotívuma a kristály, amely a társadalom bonyolult, játszmákkal és veszélyekkel teli sötét erdejéből való szabadulást jelképezi. „Ő most egymagában sétál a széles pusztaságban – mondja a narrátor Muragava második feleségéről – Tudatában annak, hogy lába elé egy-két összeszáradt holttest gurul. Lelkében mégis a világ legcsúnyább, de leggyönyörűbb kristályával.” A Titkok kertjének zárójelenetében az utolsó rész elbeszélője, Nakatani Szui hosszasan elnézi az ereszcsatornából esővízzel együtt kifolyó kaméliaszirmokat, s megilletődve gondol arra, hogy a világ első szülésének szemtanúja volt ez által. Az Akiről mesélni kezdtem pedig a behavazott Nyugat-Japán egyik buddhista temetőjében ér véget, ahol utolsó felesége örök nyugalomra helyezi Muragava professzor hamvait, amellyel együtt a fölbe száll a férfit övező titok: kit szeretett igazán életében, szeretett-e egyáltalán valakit. Idézhetnénk még az utolsó fejezet címének – Hazaút kettős szimbolikáját, vagyis az utat eltévesztő, ezáltal hazatalálni képtelen öregemberek konkrét problémáját, illetve a lélek halál utáni megnyugvásának, „hazatalálásának” mozzanatát…



[1] Az egyik legjelentősebb japán irodalmi díj, Naoki Szandzsúgo író tiszteletére alapították 1935–ben.

[2] A művekből vett idézetek Fittler Áron fordításai.

“Az idő szorgos mértéke”

Elbeszéléstechnikák és az emlékezés érzelmi tényezői Kaffka Margit Színek és évek című regényében

Színek és évek című regényével Kaffka Margit több szempontból is új színt hozott irodalmunkba. Egyrészről a mű témája, vagyis a nők patriarchális társadalomban kiszolgáltatott helyzetének elemzése, valamint a dzsentri társadalmi réteg árnyalt bemutatása révén vált a magyar irodalom korszakalkotó regényévé, másrészről figyelemre méltóak a regény narratív megoldásai, és az emlékek felidézési módjának bemutatása, amely különleges érzékenységről és pontos lélekábrázolásról árulkodik.
Cseresnyés Dóra az én-elbeszélések típusainak meghatározásakor komplex én-elbeszélésnek nevezi azokat az első személyben írott szövegeket, amelyeknek fókuszában az elbeszélő áll, s amelyekben hangsúlyosak a narratív distanciák az elbeszélő és az átélő én között.[1] A Színek és évek is ebbe a típusba tartozik, és 1912-es megjelenése idején az egyik első komplex én-elbeszélésnek tekinthető. Jelen dolgozatban a Kaffka-regény elbeszélő-főhősének, Pórtelky Magdának múltbeli énjéhez való viszonyát, illetve emlékeinek felidézési módját vizsgálnánk meg részletesebben a narratológia szempontjából.

Az elbeszéléskeret narratív jellemzői és szerepe az élettörténet felidézésében

A Színek és évek egyes szám első személyű elbeszélés, amelyben a narráció alapja az emlékezés, s Pórtelky Magda mint fiktív főhős tekint vissza élete eseményeire.[2] Kaffka azonban ennek a retrospektív narratív megoldásnak sajátos útját választja azzal, hogy keretbe foglalja Magda élettörténetét. Ennek a keretnek a nagyobbik része a mű elején, az első fejezetben foglal helyet, s az elbeszélés jelene jelenik meg általa.
Az elbeszélés kerete több funkcióval bír. Vannak én-elbeszélések, amelyekben a narrátor nem határozza meg az elbeszélői helyzetet (mint például Charlotte Brontë Jane Eyre-jében, Németh László Iszonyában, vagy Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regényében), a Színek és évek első fejezete azonban bemutatja azt a szituációt, amelyben az elbeszélő-főhős élettörténetét elmeséli. Az ötvenéves, „idősödő” Pórtelky Magda élete könyvében lapozgatva gondolja végig életét, s készít számvetést akkori otthona, egy szinyéri sváb ház tornácán („Így ülök néha a tornácban; délutáni, csendes harangszó bong felém a nyári, kék-fehér levegőégen át, és meleg szagú, kis vénasszony-virágaim illatoznak felém a tenyérnyi helyen.”[3]). Magda tehát ellentmond annak, hogy élettörténetét írásban, napló vagy emlékirat formájában beszéli el. Saját életének újraélése az elbeszélő-főhős bevallása szerint az időtöltést, a szórakozást szolgálja („és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.” (9.)), ám ehhez hozzájárulhat az a szándék, hogy – a számvetésen túl – korábbi tetteit és döntéseit igazolja, amelyre több példát találunk a szövegben.
Az elbeszélő-főhős azon gesztusa, amellyel magát ötvenévesen egy világtól visszavonult, visszafelé élő, öregedő asszonyként határozza meg, talán kevésbé tekinthető reális léthelyzetnek, inkább az elbeszélői pozíció által megkívánt szerep állhat mögötte. Ahogyan ugyanis a bevezetőben Magda kifejti, élete történetének végiggondolásához szükséges egyfajta eltávolodás, felülkerekedés, amely révén egy magasabb nézőpontból tekinthet vissza élete eseményeire: „Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez.” (9.). Az elbeszélő azonban ezt csak látszólag képes megvalósítani, hiszen – ahogyan a regény további részéből világossá válik – Magda a legtöbb esetben azonosul múltbeli énjével. A múltjában, mint „tarka képeskönyv”-ben lapozgató narrátor továbbá meghatározza emlékei felelevenítésnek módját, amely alapján megállapítható, hogy játékszerként tekint élettörténetére.[4]
Az emlékek felidézésének módját Kaffka egy szemléletes hasonlattal fejezi ki főhőse által, s ez talán általánosságban is igaz lehet egy önelbeszélésre: „Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről.” (9.)
Felhívja tehát a figyelmet az elbeszélt élettörténet esetleges voltára, vagyis arra, hogy az egyén életének értékelése pillanatnyi lelkiállapot függvénye, s annak változásával párhuzamosan emelődnek ki, illetve szorulnak háttérbe bizonyos események. A Színek és éveket tehát ennek megfelelően kell olvasnunk, vagyis a Pórtelky Magda által az elbeszélői jelenben megformált lehetséges élettörténetként.

Az elbeszélő én viszonya múltbeli énjéhez

A Színek és évek elbeszélő-főhőse tehát egy bizonyos távolságból próbál visszatekinteni életére, az elbeszélés során azonban újraéli múltbeli életeseményeit, s azonosul korábbi énjével. Dorrit Cohn az első személyben írott szövegek esetében négyféle retrospektív technikát különböztet meg az alapján, hogy az elbeszélő én milyen mértékben azonosul múltbeli énjével, vagyis a tapasztaló (átélő) énnel: a disszonáns és az egybehangzó önnarrációt, az önidéző monológot, valamint az ön-narrációs monológot.[5] Az egybehangzó önnarráció típusába azok a szövegek tartoznak, amelyekben a narrátor azonosul múltbeli énjével, míg a disszonáns önnarráció bizonyos fokú távolságot feltételez az elbeszélő két énje között. A Színek és évek Pórtelky Magdája a szöveg nagy részében azonosul múltbeli énjével, nem cáfolja meg korábbi döntéseit, valamint elfogadja az életében bekövetkező események jogosságát, továbbá többször tesz tanúságot arról, nem rendelkezik felsőbb tudással életével kapcsolatban. Az ő élettörténete tehát egybehangzó önnarrációnak tekinthető, noha néhány alkalommal megjegyzi, úgy tekint önmagára, mint egy idegenre, s olvashatunk a regényben olyan részleteket, amelyekben az elbeszélő bizonyos eseményekkel kapcsolatban magasabb tudásról, tisztánlátásról vall.
A Színek és évek narrációját tehát az elbeszélő-főhős múltbeli és jelenbeli énje közötti távolság folyamatos váltakozása jellemzi a közeledés dominanciájával. Amíg a regény első fejezetében, az elbeszélés idejében a narrátor az időbeli távolság adta rálátásról beszél, a második fejezettől kezdve, amikor elkezdi mesélni élete történetét, visszahelyezi magát akkori helyzetébe, azonosul múltbeli énjével, s ezt több elbeszélői megoldással is kifejezi.
Jellegzetes példája ennek saját múltbeli gondolatainak felidézése, amelyet Cohn önidéző monológnak nevez. Többször él ezzel a formával például a lánykorának dzsentri mindennapjait bemutató, nosztalgiával átitatott részletekben: „Ma erről fog beszélni mindenki!” gondoltam izgatott örömmel. A Megye utca szeme rajtunk! De így jó – minékünk szabad! Virulni, páváskodni, elfogadni a hódolatot, kiélni fiatalon, kényünkre, táncosan, módosan minden szépet. Szépen a szerelmet! (27., kiemelés az eredetiben).
Cohn megkülönbözteti továbbá az autonóm monológot, amelyre jellemző az idézés grammatikai eszközeinek elhagyása és a gondolatok szabad megfogalmazása, s nagyjából megfeleltethető a harmadik személyű narráció esetében megjelenő belső monológnak, vagy pontosabb – szintén Cohntól származó – megnevezéssel pszichonarrációnak. Autonóm monológot alkalmaz például a Vodicska Jenő halála utáni krízis lelki viharainak kifejezésére: „Hát mindenki ilyen gaz és közönséges, ha törésre kerül?… Nem lehet; kell lenni igaz gyöngédségnek, áldozatkész szeretetnek még, amilyen a szegény jó uramé volt. De hol? Horváth Dénes?… De hiszen ő is csak szavakkal!… Nem, ez csúnya, rossz gondolat! – Ő idegen, csak jó barát, aki tartózkodó tiszteletből nem is merhet ilyen részletkérdésekbe bocsátkozni. De milyen jó hozzám, és mennyire velem érez, és aggódik értem, hogy szeret.” (135–136.) Magda egész életét ismerve tudjuk, hogy Horváth Dénessel való viszonya a vele való házassága idején meglehetősen elmérgesedett, a fenti idézetben megjelenített gondolatai tehát nem mutatják az időbeli távolság adta rálátást. A bekezdés végén múlt időbe vált át („Akkor emlékembe hoztamszavait, vagy csak a hangja aggódó, meleg rezgését, és olyan jól esett ez, hogy enyhült álmodozásokba ringatott, szinte fölemelt.”), amellyel visszatér az emlékezés jelenébe, s narrátorként magyarázza akkori érzéseinek okát.
Mind az önidéző, mind az autonóm monológ azt bizonyítja, hogy a főhős gondolatilag és érzelmileg azonosul múltbeli énjével (ahogyan a harmadik személyű narrátor főhősével), s a legkevésbé mondható, hogy magasabb nézőpontból tekint vissza életére.
A Színek és évek autonóm monológjai között azonban több példát is találunk azokra a megnyilatkozásokra, amelyekből nem derül ki világosan, az átélő vagy az elbeszélő én gondolatai jelennek-e meg bennük.

Egy asszonynak egyetlen hivatalfőnöke az ura; az pedig, ha egy kicsit szereti, mindig megvesztegethető. (89.)

Első házassága éveiből idéz az elbeszélő, ám nem jelöli, akkoriban gondolta-e így, vagy a jelen távlatából fogalmaz meg egy általánosabb érvényű szentenciát a fenti mondatban. Az ehhez hasonló megnyilatkozások ugyanakkor valószínűleg azt is jelezhetik, hogy az adott eseménnyel kapcsolatban megfogalmazott gondolatok az eltelt idő alatt nem változtak.[6]
Megfigyelhetjük továbbá, hogy egy-egy részletesen bemutatott emlékkép esetében jelen időbe vált át az elbeszélés. Ez a megoldás, amelyet Cohn evokatív jelennek nevez, még erősebb azonosulást tesz lehetővé a tapasztaló énnel, s az emlékek teljes újraélését biztosítja. A múlt idejű elbeszélés után így idézi meg jelen időben annak az estének a hangulatát és történéseit, amelyen nagyanyja nagykorúvá nyilvánította: „A felső házban most zongora szól, csárdást táncolnak a nagy vizitszobában, s az anyám, gyönyörű, viruló asszonyanyám ott ragyogtatja nagy, teli szépségét.” (15., kiemelések tőlem)
Ugyanígy idézi meg Vodicskával való házassága első évét a nyolcadik fejezetben, s új háztartásának és háziasszonyi teendőinek leírása végig jelen időben történik. Ezzel talán azt is jelezhette a narrátor, hogy – a jelen szempontjából átértékelve – mennyire fontos és érzelmileg közeli számára ez az időszak. A jelen idejű elbeszélés ugyan hamarosan háttérbe szorul, a hely- és idődeixisek azonban túlnyomó többségben a pillanatnyi múltbeli esemény helyszínét (ahol első házassága alatt lakott vagy megfordult) és idejét jelölik meg viszonyítási pontként (pl.: itt, ide; most, holnap, tavaly, stb.).
Az események jelen idejű megidézése az érzelmi közelségen kívül mást is kifejezhet. Horváth Zsuzsa például Magda kisfiától való búcsúzásának jelenetével kapcsolatban azzal magyarázza az evokatív jelen használatát, hogy ez olyan megrázkódtatás volt az asszony számára, amelyet még az elbeszélés jelenében sem tudott rendezni, lezárni magában.[7] Hasonló okból alkalmazhatta az evokatív jelent Budapestre való felutazásának leírásakor: „Most pedig jövök magamra hagyottan, szegényen és bizonytalanul, özvegy életemmel, mindenből kihúzva magam, mindent messzi hagyva mögöttem! Mit keresek itt? Mindegy, majd, majd jön valami; fő az, hogy el bírtam jönni most!” (141.)
Ahogyan a korábbiakban utal rá, még az elbeszélés időpontjában sem tud magyarázatot adni arra, pontosan miért is utazott fel Pestre. „Valami okosat kigondolni a jövőm felől, szerencsét próbálni, vagy csak hogy vonzott az ismeretlen nagyváros, másfajta életek látványa; vagy menekülni akartam innét, Telekdyék szívtelensége, a rágalmak vagy az emlékeim elől; vagy egy hiábavaló szerelem daca és félelme késztetett?” – találgatja döntésének okait, élete pesti fejezetének végén pedig hasonló lelki vívódásról számol be, amikor Hiripy nagybátyjától meghallja, mit beszélnek róla a fővárosban. A múltbeli megválaszolatlan kérdések monologikus megidézése Cohn szerint is azt jelzi, hogy az elbeszélő csupán újraéli, újragondolja akkori kétségeit, ám megoldást továbbra sem talál rájuk. Ezt a megoldást az önnarrációs monológ típusába sorolja.[8]
Pórtelky Magda tehát – ahogyan a regény bevezetőjében is megemlíti („valósággal visszafelé élek”) – a Színek és évek nagy részében újraéli múltját, s csak kevés esetben fordul elő, hogy a jelen távlatából magyarázza a történteket, vagy megoldást találjon, csupán elgondolkodik rajtuk.
Rendszeresen megjelenik azonban a szövegben az elbeszélő én hangja, amely által folyamatos reflexiós kapcsolat alakul ki múlt és jelen között. Több elbeszélői megnyilatkozás kezdődik olyan kifejezésekkel, amelyek a szöveg emlékbeszéd voltát erősítik („emlékszem”, „tudom”, „az én mostani látásommal nézve…”), és gyakran szembeállítják a múltat a jelennel. Ezek a megnyilatkozások azonban gyakran az önigazolást szolgálják, vagyis az elbeszélő azon szándékát, hogy múltbeli döntéseit, gondolatait vagy cselekedeteit megindokolja, illetve megnyugtassa lelkiismeretét afelől, hogy azok helyénvalóak voltak. Így magyarázza például az első házassága idején megvalósított fényűzést: „Igen, igen, most a messzeségből felidézve ezeket, én igazságos akarok lenni magam iránt, de biztosan tudom, hogy nemcsak én, hanem az uram is szerette és igényelte mind a finom, csinos dolgokat, módosabb, újfélébb szokásokat, fejlettebb életmódot.” (88.). A takarékos Vodicska-apa intelmei is késztethették ennek megfogalmazására, de a férje halála miatti lelkiismeret-furdalás is mondathatta vele a fenti gondolatokat. Hasonló önigazoló gesztust láthatunk a Horváth Dénessel való házasságkötését magyarázó részletben: „Az én életem zsákutcába került. Minden, amit a magam emberi erejével próbáltam, összedőlt, sikertelen volt. Lehet, hogy az én hibámból jószerint; úgy látszik, nem voltam küzdésre és függetlenségre alkalmas! De más révén, egy férfi révén tudtam akarni erősen, mindig.” (183., kiemelések az eredetiben). A narráció kiemeli tehát Magda kiszolgáltatottságának legjelentősebb elemeit, s azokkal indokolja élete egyik fontos döntését: második házasságát.
A múlt átértékelése feltűnően jelenik meg az elbeszélő-főhős Vodicska Jenővel és Horváth Dénessel kapcsolatos véleményének alakulásában. Amikor megismeri Vodicska Jenőt, származása és viselkedése miatt is idegenként tekint rá, s a vele való házasságának idején is kevésbé volt jellemző a lelki közösség, amelynek a narrációban hangot is ad: „Ó, most, annyi év múlva és annyi mindenen át sokszor van eszemben; meg tudtam-e becsülni eléggé az ő odaadó szeretetét?” (78.). A házasság idejéből is azokat a mozzanatokat hangsúlyozza, amelyek Jenő figyelmes szeretetét és alkalmas férj voltát igazolják (pl.: kisfiuk születésekor tanúsított gondoskodását, megfontolt, józan gondolkodását), ez azonban feltehetően inkább a jelen távlatából formált kép Jenőről, a későbbi, sok viszontagságot és egy rosszabbul sikerült házasságot megélt özvegyasszony értékelése. Horváth Dénesről alkotott véleménye esetében ugyancsak felfedezhetjük a múltbeli énjével azonosuló elbeszélőt azokban a részletekben, amelyekben a férfi különleges személyiségéről beszél, s kifejezi iránta való rokonszenvét. Később, amikor házasságukról beszél, ugyancsak akkori érzéseit, Horváth léha életmódja miatti bosszúságát eleveníti fel. Ezekben a részekben a tapasztaló én nézőpontjából láthatjuk őt, megjelenik azonban az elbeszélő én reflexiója is, amely átgondolt, megbocsátó hangot szólaltat meg, s bizonyos fokú felsőbb tudásról árulkodik: „Istenem… hát erre kellettünk mi ketten a természetnek, az életnek vagy minek… ezeket célozta velünk a sors, őértük[9] kellett összenyomorodnunk egymással! […] Most már, sok belégondolás után, át tudom érezni az ő igazát is. Valami kényszerhelyzetben, akaratlan kelepcében érezte mindig magát; látta, hogy bogozódnak körülötte az élet súlyos láncszemei, és összébb-összébbhúzódik rajta a gúzs; jótehetetlen volt ellene, de bűnbakot keresett, és itt voltam én.” (203.)
A múltnál tisztábban való látásnak ellentmondanak azonban azok az önreflexiós részletek, amelyekben a narrátor tagadja ennek a felsőbb tudásnak a meglétét, így például Jenő Pórtelky Melanie-val való vélt viszonyának említésekor bizonyítja, hogy sem arról nem tud, valóban küldött-e férje szerelmes leveleket unokatestvérének, sem arról, miért nem említette soha Jenőnek az ügyet: „Vajon gyöngédség vagy félsz; ízlés vagy okosság vagy kényelem tartott vissza attól, hogy említsem neki ezt a dolgot és számon kérjem? A helyes asszonyi ösztönöm súgta-e, hogy agyon kell hallgatni, feledésbe ásni. Elküldődött-e valaha egy ilyenforma levél?”(104–105.)
Több olyan részlet olvasható a regényben, amely tisztán narratív jellegű, párbeszédek és gondolatok idézésétől mentes elbeszélés. Ezekben az eseményeket, jelenségeket összefüggéseiben látó elbeszélő én dominál, s nagyobb távolságot feltételezhetünk múltbeli énjétől. Jellegzetes példa erre családjának, felmenőinek bemutatása lánykorának leírásakor, valamint a Pórtelky-udvarházba való látogatásakor. Mindezekről azonban szintén azért ad hosszú és árnyalt leírást, mert saját egzisztenciája részének tekinti.
Érdemes megfigyelni az elbeszélés szempontjából Vodicska Jenő öngyilkosságának, Magda életének legfájóbb pontjának leírását. Egyrészről érdekes ellentmondást találunk a tragédia napjának bemutatásánál: „Már csak zavarosan emlékszem, mint az álomra, hogy mi volt azután…” (126.) – vezeti be a tisztújításon elszenvedett vereséget követő ebéd, a Jenő öngyilkossága előtti pillanatok leírását, ennek ellenére a továbbiakban minden apró részletet, mozzanatot bemutat, egészen a traumatikus élmény miatt bekövetkező eszméletvesztéséig. Mivel élete egyik fordulópontjáról, s egyben legnagyobb megrázkódtatásáról van szó, bizonyára több apró részlet élesen megőrződött emlékezetében, így a bevezető mondatból talán azt olvashatjuk ki, hogy az elbeszélő-főhős nem akar emlékezni arra a napra, s ezt ezzel a narratív megjegyzéssel kívánja kifejezni. Férje halálát követően, a tizenötödik fejezet elején az elbeszélő-értékelő narrátor szólal meg, aki egyrészt kifejezi, milyen nehezére esik összeszedni gondolatait a történtek elmesélése érdekében, másrészt a jelenből visszatekintve értékeli az eseményeket, s következtetéseket von le belőlük: „Igen, igen, ha most végig akarok menni emlékezésben az életemen, nem szabad magállanom itt; elkerülni, kihagyni annak a napnak az iszonyatát, és egynéhány, mindössze egynéhány hétnek, ami rám következett, minden rám szakadt robajos, rettenetes csapását, a nagy változást, a nagy összeomlást, ami úgy, mint a zúzómalom kereke, szétőrölte, elmorzsolta az egész odáig való énemet, a sorsom, az életem, mindent… és azt mondani: ez új fejezet, új élettörténet, mert benne másvalaki, elváltozott, kicserélt lélek állapota, újon kezdődött élet sora íródik, és nem tudom, nem tudom, hogyan mehetett végbe énvelem, énbennem mindez. […] Igen, ez, ez az erőlködés, a sok erre pazarolt erő és szenvedés és az a kegyetlen félbetörtség magyarázhatja meg leginkább az én további, azutáni sorsomat, az egész hosszú, nehéz életet. Most már egyremegy, tudom; most már végig szerencsés, egységes élet után sem lehetnék egyéb, mint ami vagyok: csendes, közömbös öregasszony; sőt tán akkor meg sem tudnék ebben így nyugodni, békével viselni ezt a nagy egyedülmaradást a halál előtt.”(127.)
Magda tehát újraéli az első felindulás zaklatottságát, a Vodicska halálával kezdődő egzisztenciális váláság tragikumát, majd az idő távlatából értékel, számvetést készít, amely következtében beletörődik sorsába, s azzal vigasztalja magát, hogy nem történhetett volna másként. Ezt követően a bevezető fejezet után először (és utoljára) teszi azt a kijelentést, miszerint kívülállóként tekint korábbi önmagára, s túltette magát akkori érzésein: „Most már nem érzem friss fájásnak a régi kínszenvedéseket, […] Csak az merjen ítélve és kutatva végigemlékezni a múltján, aki már úgy teheti, mintha kívül álló második személyről volna szó.”(127–128.)
Magda ezen sorai talán inkább azért kerültek megfogalmazásra, hogy enyhíteni próbálja fájdalmát, amelyet azonban még mindig erősen érez. A távolító gesztus itt tehát egyrészt a narratív struktúra, a számvetés-jelleg erősítése, ugyanakkor az elbeszélő-főhős abbéli szándéka lehet, hogy élete legfájóbb emlékét minél távolabb érezze magától, s szembe tudjon vele nézni. Minél inkább hangsúlyozza azonban az érzelmi távolságot, annál jobban azonosul akkori lelkiállapotával, amelyet bizonyít a bevezető rész áradó mondatfolyama, valamint a „nem tudom” kétszeri hangsúlyozása is jelzi, nem képes még teljes mértékben elrendezni magában ezt a fordulatot.
Feltűnő továbbá, hogy az elbeszélő gyakran hasonlítja életének egy-egy eseményét az álomhoz. „ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megértem már, és csak kevés igazán jót; az is csak úgy tűnik, mint az álom.” (6., kiemelés tőlem) – mondja a regény bevezetőjében. Jenő halála napjával kapcsolatban pedig kétszer is említi: először arra a reményteli várakozásra vonatkozóan, amely férje alispánná választásának lehetősége miatt élt benne („Mint valami álomból ocsúdtam fel láttukra.” (126.)). A következő bekezdésben azonban már a tragédia bekövetkezése utáni állapotra utal („Már csak zavarosan emlékszem, mint az álomra, hogy mi volt azután…” (126.)), s ez a későbbiekben is megjelenik („Mint kusza álomjelenetek tűnnek eszembe életem képei abból az itthon töltött egy-két hétből még.” (139.)). Az álom megjelölés tehát jelenti egyrészt Magda életének pozitív emlékeit, amelyek azonban a sok hányattatás és megpróbáltatás hatására szinte hihetetlenné, távolivá váltak, másrészt a rossz, gyötrő emlékeket, amelyek éppen tragikus vagy az akkori körülmények következtében nehezen elképzelhető voltuk miatt tűnnek valószerűtlennek az emlékek „szitaszövetén” keresztül. Második házassága idejéből ugyanakkor a következő megállapítást olvashatjuk: „Két-három esztendő siklott el, most úgy tetszik; csudálatos gyorsasággal. Nem úgy, mint az álom; mint valami nehéz, bután vívódó, öntudatlan és mégis halálosan fárasztó aluvás. Az életet éltem,a siralmasan kicsiny, nyikorgós kerekű, tompa és kemény, őrlő életet.” (190., kiemelések tőlem). Ez utóbbi kijelentés kapcsolatban áll a Jenő halálát követő önreflexióban elhangzó részlettel: „Igen, ez, ez az erőlködés a sok erre pazarolt erő és szenvedés és az a kegyetlen félbetörtség magyarázhatja meg leginkább az én további, azutáni sorsomat, az egész hosszú, hosszú, nehéz életet. (127., kiemelés tőlem). Jól kivehető, hogy a fenti két részletben az elbeszélő második házasságát tekinti életnek, s ezt állítja szembe az álommal. Talán azért fogalmaz így Magda, mert a pozitív emlékekben gazdag első házasság évei, valamint a tisztújításon elszenvedett vereség utáni kálvária valószerűtlenül távol kerültek tőle második házassága húsz éve alatt, amelyre a monotonitás és a napi gondokkal való küszködés volt jellemző. Másrészt a két életszakasz közötti különbség abban is megmutatkozik, hogy amíg a második házasságáig eltelt harminc év eseménydús volt, addig Horváth Dénessel való házassága kiüresedett, eseménytelen, s ahogyan maga az elbeszélő is fogalmaz, regényietlen évek sorából állt, így feltételezhető, hogy az álom-élet oppozíció erre az ellentétre is utalhat.

A Színek és évek jelenetközpontúsága, a regény szerkezete

Kaffka regénye az elbeszélő-főhős emlékeiből épül fel, ezáltal az események úgy jelennek meg, ahogyan Magda emlékezetében felidéződnek, s csak annyi jelenik meg mindabból, amire emlékszik, illetve amit emlékei közül említésre érdemesnek tart. A valós önéletrajzi művek szerzői is élnek időnként a fikció eszközével, a Színek és évek azonban, fiktív önéletrajz lévén csak az emlékbeszéd formájának megtartása érdekében korlátozza Magdát emlékeihez való hozzáférésében. A narratív szerkezet azonban a pillanatnyi szubjektív látásmódra és a retrospekcióra épül, s az elbeszélő a bevezetőben meg is jegyzi: „és nem tudom, minden apróság éppen úgytörtént-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem.” (9., kiemelések az eredetiben). Ugyanezt megismétli a regény zárómondatában: „eltűnődni – százféleképp fűzve, magyarázva, felújítva – a messzi, messzi élet dolgain.” (137.).
Ahogyan Fülöp László is kiemeli, Pórtelky Magda nem csak életét tárja fel visszaemlékezéseiben, hanem az emlékezetműködés mechanizmusát is.[10] Felidéződnek olyan események, amelyekre az elbeszélő-főhős tisztán emlékszik, élesen megőrződtek benne, ám olyan emlékek is megjelennek, amelyek némiképp elhalványultak. Ezeket a narrációban gyakran ki is emeli, így következtetni lehet az emlék erősségére is. Emlékszem, fiskálisos dolgokat beszéltek grószival,…” (35.) – mondja Vodicska Jenő Zimán-házba tett első látogatásáról. Más esetekben arról tesz tanúbizonyságot, hogy küszködik emlékezetével, nehezére esik felidézni egy-egy részletet. „Ha emlékezném most világosan, hogy milyennek láttam akkor, és hogy hatott rám!” (92.) – írja Horváth Dénessel való első találkozásának leírásánál.
A pszichológia megkülönbözteti a hosszú- és a rövid távú memóriát, amelyek fontos szerepet játszanak az emlékek megőrzésében. A hosszú távú memórián belül az ún. explicit memória az, amely a múltbeli emlékeket (epizodikus memória) és az általános tényeket (szemantikus memória) tárolja, míg az implicit memóriában tárolt információk készségeinkben mutatkoznak meg. Az emlékezést három szakaszra, kódolásra, tárolásra és előhívásra szokták osztani.[11] A tárolás az új információk konszolidálását jelenti, ebben a folyamatban azonban gátló tényezők léphetnek fel. Ilyenek azok a történések, amelyek az akkori események megtapasztalásában akadályozzák az elbeszélőt, Magda esetében például a Vodicska Jenő halálakor bekövetkezett eszméletvesztés: „Az ajtóban én összeestem… Nem tudok a többiről…” (126.). Megjelennek ugyanakkor összemosódó emlékek is, amelyeket az elbeszélő nem vagy csak nehezen tud elhelyezni az időben: „Most már nem tudnám megmondani, melyik bálon volt ez, vagy majálison talán. Lehet, hogy több ilyes pillanat emléke többféle esetből keveredik most össze bennem. Olyan régen volt!” – írja lánykora báljairól, s hasonlóan indítja második házasságának leírását, amelyben az egyhangú, eseménytelen évek egybefolytak Magda emlékezetében: „Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege! Milyen keveset jelent így a távolság szitaszövetén át az idő szorgos mértéke,…” (184.). Egy alkalommal ugyanakkor kifejezi azt is, hogy az elmúlt idők nem idézhetők vissza a maguk teljességében („csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk…”(22–23.), és jelzi, hogy élete történetének megkonstruálásakor bizonyos tényezőket (elfelejtett emlékek, események akkori jelentősége) figyelmen kívül kell hagynia.
A Színek és évek szerkezetét tehát az emlékek felidézése hozza létre. Ennek megfelelően megfigyelhetjük, hogy a regény Magda életének főbb epizódjaiból épül fel, s ezen epizódok emlékcsomók formájában jelennek meg a műben, mivel az emlékek memóriából való felidézése előhívási támpontok, csomópontok segítségével történik. Az így megrajzolt jelenetek pedig a fentebb bemutatott narratív eljárások segítségével exponált, árnyalt kifejezést nyernek aszerint, hogyan viszonyul hozzájuk érzelmileg a főhős. Az emlékek előhívásában ugyanis jelentős szerepe van az érzelmi tényezőknek, hiszen az érzelemmel telített eseményeken alaposabban elgondolkodik az emlékező, mint a semlegeseken, valamint a nagy érzelmi töltéssel rendelkező események olyan különleges emlékezeti mechanizmust kapcsolnak be, amely hosszú távra rögzít minden apró részletet, amit a személy abban a pillanatban tapasztal. Ezt a pszichológia villanófényemléknek nevezi,[12] s ez magyarázhatja azt, miért maradtak meg Magda emlékezetében olyan pontosan bizonyos emlékek, mint például nagykorúvá válásának estéje,[13] Tabódy Endrével való első találkozása, vagy a Vodicska Jenő halálát megelőző percek.
Magda gyermekkorának emlékei csupán apró jelenetekként kerülnek bemutatásra, jórészt narratív formában. Az első nagy jelenet annak az estének a bemutatása, amelyen grószi nagylánynak nyilvánította, s amely az első sorsfordulót jelentette életében. Az addigi, emlékbeszéd formájú elbeszéléssel szemben itt megelevenednek a szereplők, párbeszédeket és gondolatokat idéz az elbeszélő, s az evokatív jelennel is találkozunk. Hasonlóan árnyalt bemutatást ad serdülőkoráról, amikor a Megye utca „figyelő ablakszemei” számba veszik, majd a farsangi és megyebálok bemutatása hasonlóan különböző jeleneteket olvaszt egybe. A köztük eltelt időt az emlékek elbeszélésszerű összegzésével, időnként az emlékező elbeszélő kommentárjaival, valamint hosszabb, leíró részekkel tölti ki. Ez utóbbira példa a korábban említett betét a Zimán- és Pórtelky-ősökről és Magda dzsentri öntudatáról. Lánykorára való visszaemlékezéseinél az anyja iránti csodálat indítja el gondolatait, amelyeket hirtelen megszakítva („Hogy elkalandoztam, lám, öregasszonyos módra…” (28.)) tér vissza tárgyához és az emlékezésben éppen megkezdett időbe. A leíró-emlékező részletek funkciója gyakran egy-egy nagy jelenet bevezetése: Hiripre tett lánykori látogatásának bemutatásakor például Magda hosszan időz az udvarház és az idilli dzsentrivilág lefestésénél, amely a Tabódy Endrével való szerelmi viszony kezdetét jelentő jelenetet vezeti fel. Ezt követően házasságáig csupán két olyan eseményt emel ki, amelyben Vodicska Jenővel való megismerkedését mutatja be, majd a Tabódyval való újabb találkozását a Gazdaegylet estélyén.
A Vodicskával való házaséletének leírásában sűrűn követik egymást az események, ám szinte minden mozzanatot pontosan, apró részletekre kiterjedően idéz meg az elbeszélő. A nagy jeleneteket ez esetben is felvezeti, majd környezetfestéssel és párbeszédekkel teszi hatásossá, elevenné. Így jelenik meg például férje születésnapja alkalmából rendezett vacsora, amelyen apósa pazarlásukért szigorú kritikát mond, s amely ez által életre szóló rossz emlékként maradt meg benne. Először férje szüleit mutatja be, majd ehhez kapcsolja a születésnapi vacsora történetét.
Ahogyan sorsuk egyre jobban alakul, úgy feledkezik bele Magda az emlékezésbe, s mind több és több emlékkép kerül elő emlékezetéből. Élete legsikeresebb éveit jelenti a tisztújításra való reményteljes várakozás időszaka, megrohanják tehát az emlékek, amelyek elmesélése során gyakran átmenet nélkül vált át egyik eseményről a másikra („Mennyi zavaró, összevissza esemény!” (110.) – sóhajt fel egyszer a narrátor hangja). Ezen időszak elbeszélésére az egymásból kibomló emlékek egymás után való felidézése jellemző. Ahogyan az emlékezetes vacsora esetében is láthattuk, egy-egy emlék felidézése újabb emlékképet hív elő az elbeszélő elméjéből. Így kerül sor például egy Pórtelky Melanie-t jellemző részletet követően Jenő hűségének bizonygatása a férfi véletlenül megtalált, Melanie-nak szóló sorai kapcsán: „Milyen érthetetlen, zavaró, felemás kis emlék tolakodik most elém az akkori időből!…” (104.).
Magda emlékezetének fragmentáltságát a legerősebben a közvetlenül Jenő halálát követő eseményekről szóló részek mutatják. A hirtelen jött megrázkódtatás következtében a főhős szinte öntudatlan állapotba kerül, és „tompa félkábulat”-ban telnek ezek a napjai. Az emlékképek tehát homályosan vonulnak el szemei előtt, nem maradhatott meg semmi olyan élesen, mint az azt megelőző és követő időszakokból: „Mint kusza álomjelenetek tűnnek eszembe életem képei abból az itthon töltött egy-két hétből még.” (139.)
A fővárosi hónapok bemutatását követően az elbeszélő a Hiripen töltött időszakot írja le részletesen, amelynek központi jelenete a Tomanóczy Annával való találkozás. Rövidebb emlékező narráció után követi ezt a pórtelki kúria és az ottani életmód bemutatása, valamint az anekdotikus betét a Pórtelky-ősökről.
A következő nagy jelenetet a szinyéri tűzvész jelenti, majd a Horváth Dénessel való házasságkötés után megváltozik az elbeszélés menete. Magda második házasságában az évről évre ismétlődő cselekvések veszik át a szerepet a nagy események helyett, így érthető, hogy az elbeszélő-főhős emlékezete sem érzékeli az eltelt időt. Második házasságának elbeszélését így kezdi: „Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege!” (184.) A narráció szövegében pedig jelzi az időviszonyokat, és felhívja a figyelmet az elbeszélés menetének megváltozására: „Ha elgondolom, hogy a második házasságomtól számítva mostanig mennyi idő telt; bizony majd a fél életem. De így egészben néha oly egyszövésűnek tetszik ez a nagy halom esztendő;” (184.)
A Színek és évek időviszonyait – többek között – Magda életkorából tudhatjuk meg, amelyet azonban az elbeszélő csak kevésszer említ. Élete első fordulópontját nagykorúvá nyilvánítása jelentette. Tizennégy éves volt akkor, s az azt követő eseményeket az emlékező főhős részletesen bemutatja. „Még csak a második farsangom volt ez; tizennyolc éves múltam.” (41.) – mondja egyik lánykori báljával kapcsolatban. Húszéves, amikor hozzámegy Vodicska Jenőhöz, házasságuk pedig hét évig tart („Huszonhét esztendős voltam, amikor az első rettenetes csapás ért, és az visszájára fordította az egész életemet.” (128.)). Ez a hét év azonban tekintélyes részét teszi ki a regénynek, s majdnem ilyen hosszú annak a nagyjából három évnek a leírása, amely Magda két házassága között telt el. A legrövidebb rész a Horváthtal való házaséletének bemutatása, amely azonban húsz évet ölel fel („A harmincadik évembe fordultam;” (185.) – írja a második házasságáról szóló rész kezdetén). Az elbeszélés azonban nem tekinthető elsietettnek annak ismeretében, mennyire eseménytelenül telt Magda életének ez a húsz éve. Mielőtt belefogna az elbeszélésbe, így foglalja össze életének ezen szakaszát: „Összemosódó, nehéz és szívós, elsötétült színű szövete az időnek, egy hosszú, hanyatló, tompán nehezülő életszakasz; de mennyi alattomos, keserves küzdésekkel, mennyi buta, említeni is bajos, regényietlen, senyvesztő és lekoptató nyomorúságok csatározásaival átlyuggatott, szétrongyolt!” (184–185.). A regény utolsó fejezeteiben felerősödnek az értékelő-értelmező monológok, a párbeszédekben és leírásokban gazdag jelenetek pedig visszaszorulnak, s többnyire általánosságban beszél életének erről a monotonitásokkal teli időszakáról. Magda életéhez való hozzáállására az autonóm monológok tanúsága szerint már ekkor is a beletörődés, a nyomorúságos sorsába való belefásultság volt jellemző, s úgy érezte, nem változtatott volna ezen az sem, hogy másként alakul az élete: „De vajon finom és csinos, halk és szépen nyugodalmas életben nem öregedtem volna-e meg szintúgy? Ott volnék, ahol vagyok!”(185.) Hasonló közömbösséggel beszél egy későbbi elmélkedésében is: „Egy másik választás járt az eszemben, régi álmok, remények… hát nem mindegy volna az is már.” (206.). Az ötvenéves, magára maradt elbeszélő-főhős belenyugvó magatartása, amelyre a regény bevezetőjében is utal („Tudom, hogy egypárszor nagyot lendíthettem volna a sorsomon, egészen másfelé… De most már úgyis mindegy volna!” (9.)), a második házassága alatt kialakult fásultságban már tetten érhető.
Amint láthattuk, Pórtelky Magda élettörténetének bemutatása pszichológiai hitelességről és a főhős emlékeihez való viszonyának pontos bemutatásáról tesz tanúbizonyságot. Kaffka Margit regénye változatos narratív megoldásokkal tárja fel az elbeszélő-főhős lelki világát, miközben szemléletesen mutatja be Pórtelky Magda életének eseményeihez való viszonyát.



[1] CSERESNYÉS Dóra: Az én-elbeszélés típusai a klasszikus modernség magyar prózájában. A Nyugat-jelenség (1908-1998), szerk. SZABÓ B. István, Bp., Anonymus, 1998.
[2] FÜLÖP László: Kaffka Margit, Gondolat Kiadó, Budapest, 1987, 67.
[3] KAFFKA Margit: Színek és évek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973, 7. (A műből vett későbbi idézetekben ugyanerre a kiadásra támaszkodtunk, az oldalszámot az idézet után zárójelben adtuk meg.)
[4] HORVÁTH Zsuzsa:Az élettörténet mint játékszer. Fikció, narráció és identitás összefüggései a Kaffka-regényekben, doktori disszertáció, 2008, 52–57.
[5] Dorrit COHN: Áttetsző tudatok. In.: THOMKA Beáta szerk.: Narratívák 2. Kijárat Kiadó, Budapest, 1998, 103–138.
[6] COHN: i. m. 128.
[7] HORVÁTH Zsuzsa: Az élettörténet mint játékszer. Fikció, narráció és identitás összefüggései a Kaffka-regényekben, doktori disszertáció, 2008, 46.
[8] COHN: i. m. 132–133.
[9] Ti. gyerekeikért.
[10] FÜLÖP László: Kaffka Margit, Gondolat Kiadó, Budapest, 1987, 80–84.
[11] ATKINSON–HILGARD–SMITH–NOLEN: Pszichológia, Osiris Kiadó, 2005, 308–320.
[12] I. m. 314–315.
[13] Ezt így vezeti be: „Később egyszer egy estére megint nagyon élénken emlékszem.” (14.)