– Elegem van már ebből a nagyvárosból! – ordította az ellenségem bátyja egyik péntek délután.

– Menjünk el valamerre, messzire és forgassunk dokumentumfilmet, ahhoz úgysem kell különösebb tehetség! – vigyorgott rám, veszem-e a lapot.

   Én pedig nem voltam soha semmi jónak elrontója, főleg ha az ő kalandozásairól volt szó, részese akartam lenni. Feltankoltam hát huszonöt literes, huszonöt éves Wartburgomat és másnap reggel kilencre odapöfékeltem lakásukhoz. Vittem egy régi Sony VHS, 501E kézi kamerát és tízezer forintot, biztos, ami biztos, hátha elkél majd egy kevésbé sikerült jelenethez.

   Két karton sör kísért minket utunkon, amíg Hort nevű kis falucskába nem érkeztünk. Az ellenségem bátyja már oda úton alapozott (ezzel megalapozva az én hangulatomat is): köpdösött kifelé a kocsiból és volt, hogy az oldalsó, hátsó üvegen landolt kesernyés nyálcsomója. Háromszor meg kellett állnunk az amúgy sem hosszú úton, ’rövid vécére’, ahogy ő szokta mondani. Mondhatom, remekül éreztem magam.

   Másfél órányi zötykölődés után megérkeztünk: ellenőriztem kis kézi kamerámat, hogy benne van-e a kazetta és egyáltalán működik-e, majd – miután megbizonyosodtam állapota felől – beléptünk az első utunkba kerülő kocsmába. Azt mondta az ellenségem bátyja, hogy ma már nem szokás házakba csöngetve, idős néniket kérdezgetve nyelvjárást, vagy más szokást gyűjteni; inkább irány egy népesebb kocsma, ott aztán van minden, ami kultúra. A tapasztalat beszélt belőle, bíztam benne és követtem.

   Majdnem mindegyik asztalnál ültek; leginkább nagy hasú, mamuszos, ápolatlan férfiak, akik nyilvánvalóan a közelből szokhattak ide. Mindegyikük arca puffadt volt, vöröses és egy kicsit jobban megereszkedett rajtuk a bőr. Helyet foglaltunk egy nagyobbacska asztal szélénél, ahol még volt hely. Négy fajta bora volt a vendéglősnek, mind a négyből kikértünk egy-egy pohárral, száraztól az édesebb felé haladva, ahogy illik.

   Óvatosan letettem kamerámat az asztalra, a helyiekkel szemben, benyomva a ’REC’ gombot. Kezdődhet a műsor!

– Jó ez a hely!  – kezdte az ellenségem bátyja a közvetítést – Kedves emberekkel mindig szívesen iszogatok néhány órácskát – szeme sarkából rám kacsintott, mit szólok az elmés szövegéhez.

Kicsit provokatív az indítás, de annál hatásosabb; az asztalnál ülők rögtön bekapták a horgot.

– Jó napot, fiúk! – köszöntött egy öregebb, őszes hajú, bütykös ujjú – Gál Péter, nyugdíjas, vasutas.

– Üdvözlet! – felelt az ellenségem bátyja – Takács Zoltán, ő pedig itt Feltizi András. Ünnepeltek tán valamit?

– Bizony ám! Annak ott ma van a neve napja, aztán nézd, hogy kiszúrtak vele! – az öregnek jó kedve volt, fél életét odaadta volna, hogy meghallgassuk, és egy jóízűt nevessünk vele. – Ott, az az olaszosan kreol úriember, pont veled szemben, Sanyinak hívják, látod, a bal szeme helyén csinos kis üvegszemmel, régi történet. Szóval elment az orvoshoz ma reggel, mert múlt héten árpát talált a jobb szeme sarkában, így hát gondolt egyet, kiveteti, még mielőtt a felesége is meglátná (bár alig néznek ők már egymásra). A műtét sikerült, nem vó’t baj, csak annyi, hogy az orvos lekötötte egyetlen maradék világát néki és asz’ondta: Hagyja, nem kell a hálapénz, csak menjen amerre lát! De hogy? – vágta rá Sanyikánk!

   Irtózatos nevetésben tört ki az ellenségem bátyja, bár egy kis fáziskéséssel. Csapdosta az asztalt, gyorsan hatott az első pohár. Annyi alkohol volt már benne, amúgy sem kellett sok neki hogy jól érezze magát.

   Én is megmosolyogtam a történetet és hozzá is fűztem valamit, csak hogy ne maradjak szégyenben:

– Na, itt tart a magyar orvostudomány!

– Ja! – válaszolt harsányan Gál Péter, nyugalmazott vasutas – Gondolhatjátok, hogy jött haza! Várt fél órát, letépte a kötést és lesz, ami lesz, kinyitotta. Úgy néz ki megmaradt az egyetlened, hiszen hazataláltál Sanyikám, nem-e?

– Hö… – kapcsolódott be Sanyi is a beszélgetésbe. – Minden jöttmentnek fecsegsz itt össze-vissza? Néha tapaszt húzhatnál a szádra, te…!

– Ők jó emberek! Zoli és Bandi, ismerkedjetek meg.

   Egy gyors kézfogás Sanyival. Azt hiszem, részemről az utolsó, mert valami nyúlós volt a kezén, erre érzékeny vagyok.

– Képzeld Sanyi, mi történt velem! A vasútnál meglátogattam az egyik haveromat, Bélust, tudod, akinek az a tanító lánya van, aki tetszett neked. Elvoltunk, kérdezgettem mi most a helyzet itt, erre odajön hozzánk valami ügynök.

– Biztos porszívóügynök! – vetette közbe Sanyi.

– Nem ez a fickó kis kézi varrógépeket árult, de hogy mé’ engem talál meg…? Azt mondta, ezzel csipkézni is lehet, és hogy a feleségem biztosan örülni fog neki. Erre kérdeztem, mennyi, azt mondja négyezer forint, de ezért kettőt kapok, egyiket ingyé’. Erre én: – Akkor az ingyenest elvinném! Nem értette, egyre csak azt hajtogatta, négyezer forint, én meg, hogy a másikat kérem, amit ajándékba ad, asszondja, nem, azt úgy nem lehet…

– Feleséged hogy van?

   Kis szünet. A váratlan kérdésre jóval halkabb felelet jött:

– Köszöni, megvan, nem túl jól, sajnos. Kedden megyünk kés alá. Majd meglátjuk…

– …Immár negyven éve mellettem van Ica, és még tudok nevetni! Ez a művészet, gyerekek! De emlékeztek a Kéri Marira – füleltünk át az öreggel és Sanyival az asztalunknál ülő másik három férfi beszédébe – Itt lakott két éve, a mi utcánkban. – Egy pityókás, vörös orrú, vörös fejű ember mesélt; láthatóan nem zavarta, hogy mi is bekapcsolódtunk, sőt… – Na, most, ez egy éve történt. Azt kell tudni Mariról, hogy folyton kéreget, beszédes neve van, mi? Minden nap végigjárta azt az utcát és kéregetett, pedig volt hol laknia, volt mit ennie.

– Akkor mért koldult? – érdeklődött az ellenségem bátyja.

– Mer hibbant vó’t, na, harmincöt évesen kiszállt az ész belőle! Tehát, először cigit kért, ha nem adtál neki, akkor piát, ha azod sem vó’t, jött a mentőkérés, amit nem tagadhattál meg, hogy mennyi az idő. És válaszoltunk neki, mert nem akartuk megbántani, legalább legyen már valami sikerélménye, ha nem kap semmit senkitől. Szóval, Sanyival jól megtréfáltuk ez egyszer. Jött Kéri Mari, mi meg előkészítettünk fain kis puskaporos cigarettát és egy flakonba italokat öntöttünk össze, hashajtóval okosítva. Készségesen teljesítettük mindhárom kérését. Vó’t most neki cigije, piája és egy kis ideje, hogy mindezt megeméssze. Szegényt három napig nem láttuk, futott egyenest anyjáho’. Aztán az anyja a lyánynak, a Beus. Múltkor a szomszéd öregasszonnyal jöttek a boltból, nem túl feszes tempóban. Tudjátok! Két lépés, fél óra fecsegés, és így. Éppen kaszáltam, amikor megláttam őket. Beus fél méterrel előrébb volt, én meg erre: – Mi van lyányok? Versenyeztek?

   Az asztalnál mindenki megmosolyogta a vörös fejű vicceit, egyedül az ellenségem bátyja volt komorabb a kelleténél. Ajjaj. Éreztem, hogy itt valami nincs rendben, nem lesz jó vége ennek, ha maradunk. Gyorsan elköszöntem, az ő nevében is, kifizettem az utolsó poharat, amit nem ittunk meg és eloldalogtunk a kijárat felé. – Na húzás a faszomba! – hallatszott néhány kósza, rekedtes búcsúszó. Mi mégsem arra tartottunk.

   Visszaúton folyton csak azt hajtogatta az ellenségem bátyja, hogy elege van, elege van… A lényeget persze elharapta, hogy miből van elege. Aztán hála égnek, húsz perc múlva elszenderedett. Úgy horkolt, alkohol fújtatott ki belőle.

   Kiszálláskor fel kellett ébresztenem, ennek nem örült. Rámtámadt, aztán meg barátian paskolgatta a fejem. És újra rákezdte, de már artikuláltabban: elege van belőlem, a mai napból, várandós feleségéből, kicsinyes öccséből.

– Mégis mi a bajod? A jó dolgodból van eleged talán?

– Örülök, hogy láttál! – válaszolta sértődötten és csöngetett a kapun. Tovább nem kísérhettem, az ellenségem miatt (abban az időben ideiglenesen náluk lakott).

   Hazafelé jutott eszembe a kamera. Francba! Ott hagytuk a kocsma asztalán. Végig a helyieket vehette, amíg a film kitartott. Ebből lesz aztán igazi dokumentumfilm, ha valamelyikük előhívatja.

Kálvin tér! Az ajtók csukódnak, már indulna, de visszapillantó-tükrébe jobbról egy rohanó férfi úszik be. Az első ajtó kinyílik, a furcsa utas-jelölt tétovázik. „Jöjjön már végre, vagy ne nyomogassa azt a rohadt gombot!” – ordítja dühében. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, a férfi lassan beszáll, egy könyvet szorongat kezében, olyan közel van, hogy a vezető puszta szórakozásból kibetűzheti a címet:

Városi Biblia

   Fedele egyszínű, vörös.

   Nehezen döcögnek fel a hegyre. „Végállomás! További kellemes hetet kívánok.” A férfi utolsóként száll ki. Megvárja, míg a jármű megfordul. A kapucsengő nem felel. A bérház előtt nagy robajjal hajt el egy mentőautó. Kulccsal kénytelen nyitni. Az előszoba mintha máshogy fogadná. A másfél-szobás lakás egy végsőkig visszafojtott lélegzet.

   Ledobja magát a kanapéra. Keze önkéntelenül a könyvbe kapaszkodik. Maga elé tartja és kinyitja.

Takács Zoltán

Városi Biblia

   Ismeretlen szerző, magánkiadás. Vékonyka, jó fogású, füzetszerű kis könyv. Továbblapozza, találomra üt fel oldalakat.

 (…) 43 Két nap múlva eltávozott onnan Galileába. 44 Jézus saját maga tanúsította, hogy a prófétának nincs becsülete a saját hazájában. 45 Ismét elment tehát a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta. Volt egy királyi tisztviselő, akinek a fia beteg volt Kafarnaumban. 46 Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte őt, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert az tegnap éjjel önkezével próbált véget vetni életének. 47 Jézus azt mondta neki: »Menj, a fiad él!« Hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott neki, és elment. 48 Amint hazafelé tartott, már eléje jöttek a szolgái, és jelentették, hogy a fia él. 49 Ez már a második csodajel volt, amelyet Jézus művelt, amikor Júdeából Galileába ment.

(…) 1 Ezek után Jézus fölment Jeruzsálembe. 2 Van Jeruzsálemben a Juh-kapunál egy fürdő, amelyet héberül Betezdának neveznek, és öt oszlopcsarnoka van. 3 Ezekben feküdt a betegek, vakok, sánták, bénák sokasága. 4 Ezek a szerencsétlen, számkivetett emberek nem azért jártak ide, mert remélték a gyógyulást, hanem mert úgy gondolták, több hasonló sorsú ember jobban érzi magát együtt, mint teherként a családtagok között.

5 Volt ott egy ember, aki már ötvennyolc esztendő óta beteg volt. 6 Mikor Jézus meglátta őt, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta van így, megkérdezte tőle: »Akarsz-e meggyógyulni?« 7 A beteg azt felelte: »Uram, még ha meggyógyulhatnék, se akarnék már. Kérdezted volna harminc évvel ezelőtt.« 8 Jézus azt mondta neki: »Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!« 9 Az ember azonnal meggyógyult, fogta az ágyát és járni kezdett. 10 Értetlenül nézett maga elé, sétált pár percet, majd visszafeküdt.

(…) 16 Miután beesteledett, tanítványai lementek a partra. Egyszerre elnyomta őket az álom. 17 Mindannyian ugyanazt az álmot látták: bárkában utaztak a tengeren túlra, Kafarnaumba. Nagy szél támadt, a tenger háborgott. 18 Amikor mintegy huszonöt, vagy harminc stádiumnyira hajóztak, látták, hogy Jézus a tengeren járva a bárkához közeledik, és megrémültek. 19 Ő pedig így szólt hozzájuk: »Én vagyok, ne féljetek!« 20 Fel akarták őt venni a bárkába, de a bárka azonnal a parthoz érkezett, ahová tartottak.

(…) 61 Jézus tudta magában, hogy tanítványai emiatt zúgolódnak, ezért azt mondta nekik: »Megbotránkoztat ez titeket? 62 Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelőtt volt? 63 A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet. 64 De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek.« Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, ám tudta azt is, hogy tanítványai közül senki sem fogja őt elárulni.

(…) 1 Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. 2 Korán reggel ismét megjelent a templomban, ahol sokan köréje sereglettek. Leült, és tanította őket. 3 Az írástudók és a farizeusok odavittek hozzá egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Középre állították, 4 és azt mondták Jézusnak: »Mester! Ezt az asszonyt házasságtörésen kapták. 5 Mózes a törvényben azt parancsolta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Te ugyan mit mondasz?« 6 Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és hogy bevádolhassák. Jézus azonban lehajolt, és ujjával írt a földre. 7 Amikor azok tovább faggatták őt, fölegyenesedett, és azt mondta nekik: »Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ.« 8 Aztán újra lehajolt, és írt a földre. 9 Azok pedig ennek ellenére vadul megkövezték az asszonyt. Egy óra múlva a farizeusok elmentek, s ő egyedül maradt az asszonnyal. 10 Jézus fölegyenesedett, és azt mondta neki: »Senki sem ítélt el téged!« 11 Az erre így szólt: »Senki, Uram!« Jézus ekkor azt mondta neki: »Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!«

(…) 1 Amikor továbbment, látott egy vakon született embert. 2 Tanítványai megkérdezték őt: »Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?« 3 Jézus azt felelte: »Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne. 4 Nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött, míg nappal van. Eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. 5 Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.« 6 Miután ezeket mondta, földre köpött, sarat csinált a nyálból, a sarat a vak szemére kente, 7 és azt mondta neki: »Eredj, mosakodj meg a Síloe tavában!« Ez küldöttet jelent. Elment tehát, megmosdott, és ép szemmel tért vissza. 8 Ezért a szomszédok és akik azelőtt látták őt mint koldust, azt kérdezték: »Nem ő az, aki itt ült és koldult?« Egyesek azt mondták: »Ő az.« 9 Mások így szóltak: »Nem, csak hasonlít rá.« Ő azonban kijelentette: »Én vagyok az.« 10 Erre megkérdezték tőle: »Hogyan nyíltak meg a szemeid?« 11 Azt felelte: »Sarat csináltam, megkentem a szemeimet, és elmentem a Síloe tavához megmosakodni. És újra látok.« 12 Ekkor elvitték a farizeusokhoz ezt az embert. 13 Azok meghallgatták, majd ezt mondták: »Bolond ember! Hiszen hogyan cselekedhet egy bűnös ember ilyen csodajeleket?«

(…) 31 Miután kiment, Jézus így szólt: »Most dicsőült meg az Emberfia, és Isten megdicsőült benne. 32 Ha Isten megdicsőült benne, Isten is megdicsőíti őt önmagában, hamarosan megdicsőíti. 33 Gyermekeim, már csak kis ideig vagyok veletek. Remélem keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek. 34 Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. 35 Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.« Erre a tanítványok megfogták egymást kezét, összekapaszkodtak, és Jézust körbeállva imádkoztak. 36 Jézus mélyen a szemükbe nézett, színek ezernyi változatát látta bennük: reményt, szeretetet, bűnt, hitet, sárgás hitetlenséget és feketés szürkeséget. A szürkeség csillogott fel a legtöbbször.

(…) 37 Pilátus erre megkérdezte: »Tehát király vagy te?« Jézus azt felelte: »Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra.« 38 Pilátus erre így szólt: »Mi az igazság?« Majd e szavak után ismét kiment a zsidókhoz, és azt mondta nekik: »Én semmi vétket sem találok őbenne. 39 Szokás pedig nálatok, hogy húsvétkor szabadon bocsássak nektek valakit. Bennetek most gyűlölet van, megvezettek titeket, ezért nem engedem, hogy ti válasszatok. Ezért a vádlottat kérdezem sorsáról: téged engedjelek szabadon, vagy inkább a rabló Barabást?» »Barabást!« – felelte Jézus.

(…) 1 Akkor Pilátus elvezettette Jézust és megostoroztatta. 2 A katonák pedig koronát fontak tövisből, a fejére tették, és bíborszínű köpenyt adtak rá. 3 Aztán eléje járultak, és azt mondogatták: »Üdvözlégy, zsidók királya!« És arcul verték őt. 4 Akkor kijött Jézus, töviskoronával, bíborköpenyben. 5 Amikor a főpapok és poroszlók meglátták, kiáltozni kezdtek: »Feszítsd meg, feszítsd szét!»

(…) 17 Ő pedig keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre, amelyet héberül Golgotának neveznek. 18 Ott keresztre feszítették őt, és vele másik kettőt kétfelől, Jézust pedig középen. 19 Pilátus egy feliratot is készíttetett, és a keresztre helyeztette. Ez volt ráírva: »Názáreti Jézus, az Isten fia.« 20 Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, latinul és görögül is írva volt.

   Ablaka homályos, kivehetetlen tájra nyílt. Csak sejthettük a fák áthatolhatatlan sűrűjét, a házak vörös-cserepekben bujkáló vakolatlan repedéseit. Már régóta nyitva lehetett. Friss, hűvös levegő járta át a szobát. Az ajtó kitárult, fehér-munkásruhás emberek könnyű bútorokat cipeltek be. Nem tudom, hogyan kerültem ide, a sarokba húzódtam és leguggoltam, hogy ne lássanak.                                                                                                                     

   A becipelt tárgyak benépesítették, és egyben korlátozták is a teret. Kezdtem elbizonytalanodni a határok kapcsán. A berendezés siváran kulturált: a fal fehérre meszelve (a plafonon ottfelejtett tiplinyomok), a sarokban egy kis monokróm-tévé, bekapcsolva. A képkockák gyors egymásutánja, mintha valaki egy láthatatlan kapcsolóval sietve váltogatná az adókat. Szőnyeg nélküli gumipadló. Az ablaktól jobbra, a falnál, egy fenyő íróasztal, rajta egy éjjeli lámpa, az ajtó mellett szekrény, üresen és ezekkel szemben, egy sorban négy kórházi vaságy, megsárgult párnákkal, ágyneműkkel és négy kis éjjeliszekrénnyel.  Kívülről valamiféle elektromos zaj szűrődött be. Nem a tévéből, távolabb, máshonnan, talán a falakon túlról az áramfejlesztők zúgtak ilyen alattomosan. Az ajtó tömör műanyag, abból a berúghatatlan fajtából… és most becsukódott. Végeztek a cipekedéssel.

   Szoktam a környezetet próbáltam elfogadni így. A kis asztali lámpán kívül nem volt a szobában más fényforrás, a plafon neoncsövei szakadozva világítottak; bár ne tennék, az agyamra mentek. Kívül, az ablak felől halvány világosság szűrődött be. Nem is nevezném fénynek, inkább egyfajta átmenet a fény és a sötétség között: változónak tűnt, minden percben váltakoztak az arányok.

   Kopogás. Nem felelek, idegen vagyok itt, nem az én tisztem felelni. Az ajtó kimérten kinyílt, valamilyen akciófilm, vagy krimi mehetett épp a tévében. Két lövés, egy kövér test kiszolgáltatott, nehéz csobbanása, aztán csönd. A kamera nem mozdul, a körkörösen fodrozódó vizet mutatja – belépett az első.

   Kissé konvencionálisan ódivatú, barna ballonkabátban hozták be az elsőt, feltehetőleg az utcáról. Lefektették, átöltöztették; egész testén szúrások, sebhelyek nyomai. A Doxa karórájától nehezen vált meg, hadakozott, de az ápolók nem tágítottak, azt is lerángatták róla. Mutogatta is a helyét, kiabálva; állítása szerint születése óta rajta van, édesapjától kapta a háború előtt és ilyen meg ilyen díjakat nyert ez az óra.

   Az első végül fölsóhajtott és lecsukta a szemét. Éberen pihent. (Az a zúgás lehet, hogy mégis alulról jön.)

   A második férfi nem kopogott, mivel az ajtó nyitva maradt (hagyjuk a formaságokat). Kezében zsebkendő, ritka haja tépetten az égnek meredt. A saját lábán jött be. Leült az ágyára kötelességtudóan, az orrát törölgette; folyton csöpögött. Aztán felriadt, odacsoszogott hozzám, próbált szólni néhány szót. Torkán kidagadtak az erek, de nem értettem, csak néhány jellegzetes mássalhangzót, mint a „k” az „f” és a „t”. Odahajolt, nagyon közel, szája lassan mozgott, lehellete erős volt, kellemetlen; féloldalasan tartotta a fejét, bele az enyémbe, és amikor már csak néhány centi távolság maradt köztünk, nem bírtam, tüntetőleg elfordultam. Visszasétált ágyához. Nem feküdt le, ülve, előre-hátra ringatózva magában beszélt. Félt. Az ablak felé nézett, letérdelt az ágy széléhez és imádkozott.

   A harmadik én voltam. Erre úgy derült fény, hogy a második után ugye a harmadik következik szám szerint, és amikor a második imáiba révedve már jó ideje mozdulatlanul térdelt, egyszer csak akaratomon kívül megmozdultak a lábaim, és mint egy marionett-bábú, úgy lépegettem a soron következő, azaz a harmadik fekhely felé. Ott, előtte hirtelen megtorpantam. Ha ellenkezni próbáltam, erős fájdalmat éreztem: szúrt a szívem, nehezen kaptam levegőt. Ez csak akkor enyhült, amikor az ágyra ültem és akkor szűnt meg teljesen, amikor lefeküdtem és jól betakaróztam. 

   Aztán jött a negyedik – egy nő. Teste formás, fiatal, de nyaka ráncosabb és onnan fölfelé egyre fonnyadtabbnak, öregebbnek hatott. Mintha nem élne együtt a két rész egymással. Táncolva jött be, energikus, könnyed léptekkel. Fejét hátraszegve suhant végig a termen. Amerre járt, éreztük kétes minőségű kölnije illatát. Körbetáncolta az elsőt, a másodikat, saját magát, végül hozzám közelített.

   Régen Klinda bácsi megtanított tangózni, úgy-ahogy, egy-két lépést. Most ezektől az emlékektől felbátorodva fölpattantam, és dacolva fájdalmaimmal karjaimba fogtam a negyediket és elindítottam emlékezetemben egy lassú, de annál markánsabb ritmusú katalán zenét. A harmadik forgásnál azonban megtorpant, mint aki megbénul, és amikor a derekát tartva lehajtottam, mint egy rongybabát, hirtelen elkapta a fejét… az Ötödik miatt.

   Az érthetetlen zúgás egyre élesedett.

   Ötödik komoly, kimért mozgása szöges ellentéte volt negyedik izgágaságának. Fölhúzta szemöldökét, majdhogynem haja vonaláig. Bársony öltönyben volt, mintás nyakkendővel és mezítláb. Léptei alatt kormot hagyott a gumipadló, majdhogynem lángra lobbant. Elsétált a tévéig, kikapcsolta. Nála volt a távkapcsoló, zsebre is tette.

   Látszólag nem törődött velünk, de amikor rápillantott a másodikra, ahogy mormol és miránk, ahogy egymáshoz simulva dermedten állunk, ujjával intett, és mindegyikünk a helyére sietett.

   Leült az íróasztalához, kis füzetet vett elő, körmölt rá valamit és a szoba szereplői sorban távozni kezdtek. A hölgy ment ki elsőnek (ahogy illik), aztán a második, és végül az első következett, aki csodával határos módon most ápolók segítsége nélkül, korához képest fürgén lépett ki. Az ajtóban még visszaadták az óráját is.

   Engem kihagyott. Azt hittem elfelejtett, így hatalmas erővel fölküzdöttem magam függőleges helyzetbe és indultam volna az ajtó felé, amikor megszorította a kézfejem és – „…!” – nem értettem, amit mondott, mert az egyre élesedő, patkányölő zajtól jóformán megsüketültem. Szándéka nyilvánvaló volt: maradjak!

   Visszakuporodtam a helyemre, türelmesen vártam. Addig ő belső zsebéből előhúzott egy másik füzetet, egy új tollal, felkapcsolta az asztali lámpát és ismét írni kezdett.

   Sötétség borult ránk, már-már esteledett. A lámpa pedig… az íróasztalon, mintha sötétséget világított volna magából. Csodálkoztam ezen, hiszen eddig azt hittem, csak a fényt lehet így kiterjeszteni egy területre, hogy mindenhol legyen.  

   Tehát az asztali lámpa sötétje lassan, fokozatosan eltűntette az Ötödik jobb kezét, és pár pillanatra rá eltűnt ő is, de még mindezek előtt maradék erejével felém fordította a búrát. Mindent bekebelező feketeség haladt át a szobán… először elhomályosította a bútorokat, a padló frissen mosott fényeit, elnyomta az illatokat… kiszárított minden világosságot, ami az útjába került… rámszűkültek minden oldalról a falak (tompult a zúgás); beszorítottak, összenyomtak… nem fájt, de kellemes érzés se volt… és elért hozzám, ott lett bennem, a terjedő sötét… ott voltam, csak nem testként… és elindultam vele…

   Úgy éreztem nincs akadály. Átszivárogtam a falakon. Az utca félhomályában jól láttam mindenkit: a zebrán fiatalok vonulnak, az irodaházakban alkalmazottak túlóráznak, a parkokban szerelmesek szeretkeznek, a közeli templomban valaki elalszik a gyóntatóban.

   Látom a másodikat is, aki úgy szeret élni. Ő is megérz engem és menekül… fut… egy tűzfalhoz tapad megpihenni…

   És jöttek újra a bútorszállítók.

      A becipelt tárgyak benépesítették, és egyben korlátozták is a teret. A berendezés siváran kulturált: a fal fehérre meszelve (a plafonon ottfelejtett tiplinyomok), a sarokban egy kis monokróm-tévé, bekapcsolva. A képkockák gyors egymásutánja, mintha valaki egy láthatatlan kapcsolóval sietve váltogatná az adókat. Szőnyeg nélküli gumipadló. Az ablaktól jobbra, a falnál, egy fenyő íróasztal, rajta egy éjjeli lámpa, az ajtó mellett szekrény, üresen és ezekkel szemben, egy sorban négy kórházi vaságy, megsárgult párnákkal, ágyneműkkel és négy kis éjjeliszekrénnyel.  Kívülről valamiféle elektromos zaj szűrődött be. Nem a tévéből, távolabb, máshonnan, talán a falakon túlról az áramfejlesztők zúgtak ilyen alattomosan. Az ajtó tömör műanyag, abból a berúghatatlan fajtából… és most becsukódott. Végeztek a cipekedéssel.

   Más embereket hoznak be, más bajokkal, más sorsokkal. De köztük lesz biztosan egy én, aki velem tart majd.  

Magas, tagbaszakadt ember

az ellenségem bátyja, éppen ezért néha görnyedten és esetlenül jár. Kockás ingekben, több számmal kisebb farmernadrágokban tűnik fel Budapest utcáin, lábszára rendszerint csupaszon marad. Bal bokáján tetoválás: egy fénykép, keretben: kusza állatalakok, egymásra rajzolva, felismerhetetlenül aprók; feje fölött buborékos kérdőjelekkel távozik az, aki meglátja.

Az ellenségem bátyja nem szereti a fényképeket, a múltra emlékeztetik, és ha ő elkezd emlékezni, az rendszerint hetekig hatalmába keríti. Egyedül ezt az egyet szereti, ami a bokájára szokott. Azt is csak azért, mert idővel bőre alá tapadt a festék – és nincs mit tenni. Továbbá

az ellenségem bátyja azt sem kedveli, ha az emberek buszon, villamoson, grimaszolva fényképeszkednek. Útközben is. Folyton megállnak és kattintgatnak, kimerevítve magukat, önnön létezésük igazolására.

Az ellenségem bátyja most villamoson utazik.

Az ellenségem bátyja szeret egyedül utazni. Ha társasága is akad, elbújik egy, – a visszapillantó tükör számára – rejtettebb helyre. De ritkán adatik meg ez a szerencsés láthatatlanság, ugyanis vannak hasonló emberek, akik szintén szeretnek magányosabb zugokban zötykölődni. Ők felszállásukkor még kívülállók; a jármű, a tükrök és az utasok szemében. A megérkezés pillanatától fogva egyre csak veszítenek ebből az idegenségből.

Az ellenségem bátyja velük a következőket teszi: ügyesen felkutatja ezeket a menedékeket keresőket, és

az ellenségem bátyja szándékosan mögéjük oson. Majd beszélni kezd hozzájuk, hangosan mesél, történeteket mond el, úgy ahogy nem történtek meg és úgy, hogy mindenki hallja. Mondjuk, a focis sérüléseiről (ugyanis

az ellenségem bátyja profi, válogatott futballista volt öt évvel ezelőtt), vagy, hogy tegnap legjobb barátjánál volt és egész álló este nőkről, férfiakról, férfiaknak látszó nőkről és nőknek tűnő férfiakról, és egyéb kényes témákról beszélgettek. A minap egy sorozatgyilkosról szóló dokumentumfilmet nézett és az arckép alapján kifejezetten szimpatikusnak tűnt fel neki. Persze tetteivel nem ért egyet. Az illető utas sokáig nem észleli, hogy hozzá beszélnek, hiszen semmi köze sincs a nemeken belüli párviadalokhoz, vagy a rokonszenves sorozatgyilkoshoz; viszont mikor félénken hátra sandít, meglátja, hogy

az ellenségem bátyja egyenesen neki szegezi – amúgy barátságos – tekintetét. Felé formálja szavait, hogy például „az élet attól az én életem, hogy E/1-ben élem meg, nem? Uram, erről mit gondol? Mi a véleménye?”, megmunkált bölcsességei hallatán emberünk kicsit, majd kicsit jobban zavarba jön, és előbb-utóbb kénytelen lesz leszállni.

Az ellenségem bátyja ilyenkor kiszemeli következő áldozatát és ezt addig csinálja, amíg fel nem szabadul az a zug.

Sokszor persze nem sikerül neki, mert vannak olyan fiatalok, akiket ez mulattat, ahogy a részegek ’kurvaanyázásain’ is jóízűeket nevetnek.

Az ellenségem bátyja ilyenkor elszomorodik és veszít utazási kedvéből. Hiszen

az ellenségem bátyja, úgy általánosságban szereti az embereket. Őt sosem szórakoztatták a részegek és a folyton hazudni kényszerülő, újságosztó-pénzgyűjtő hajléktalanok. Nem tudja mért, de sosem szórakoztatták. És

az ellenségem bátyja nem érti igazán és ki nem állhatja saját öccsét sem. Talán azért, mert túl sok időt töltöttek együtt régebben (tizenöt év egy paplan alatt). Volt, hogy órákat vitatkoztak a szocializmus kizsákmányolásáról, vagy a vécéajtó nyitva hagyásának praktikus okairól, mindegy is miről, nem juthattak egyetértésre. Végül

az ellenségem bátyja engedett, maga mögött hagyta az ellenségem sértő szavait, kilépett az ajtón, elmosolyodott saját, és testvére kicsinyességén. De az ellenségemről többet, majd később, egy másik kötetben.

   Az ellenségem bátyja immár családos ember. Takács Zoltánnak hívják (nem szereti, ha így szólítják). Gyönyörű, várandós feleségével és kevésbé gyönyörű, betegeskedő édesanyjával él együtt. Nemrég összefutottunk a városban, néhány esti órára, mint régen.

Az ellenségem bátyja nagyon szereti a családját, de időnként kell egy kis kikapcsolódás nélkülük is. Akkor mindig visszagondol szűk, szétvágott farmernadrágjaira és megvizsgálja lábán a tetoválást, hogy mennyit kopott. Egy éve még élénkebbek voltak a színek. Nem sokkal – megteszi. Mikor megbizonyosodik minderről, kicsivel jobban érzi magát és tovább szereti várandós feleségét, betegeskedő édesanyját.

Az ellenségem bátyját én régóta ismerem. Gyerekkoromban még ő volt az ellenségem.

Az ellenségem bátyja a legjobb barátom.