Farkas Kristóf összes bejegyzése

Akkor ez, igen. Sok minden szerettem volna lenni, pl. kiskoromban balett-táncos, gimiben meg patológus. Aztán színész lettem, most meg tanulok és sokat írok. Fordítok is, főleg Bukowskit. A biológia még mindig érdekel és rengeteget táncolok. Ha már itt vagyok – és bizony megnéztem egy pár ilyen profilt, hogy mit kell ide írni – akkor elmondhatom, hogy nem tudhatok tudhatást semmiről, így, ilyen könnyen és clichésen, néha modorosan. Túlcsordul bennem a romantikus küldetéstudat és, hogy ne fogjam be a pofám. Néha azt hiszem – mindig – hogy minden szavamat jegyezni kéne, néha meg összevisszaszégyellem magam, mert ezt ki tudtam mondani, de hiába, a romantikus küldetéstudat... ez van, igen. Meg Farkas Kristóf Liliom, 24 éves, (pszeudo-bohém dandy).

Charles Bukowski: Kékmadár

egy kékmadár ül a szívem legalján és
el akar repülni,
de én nehéz eset vagyok, én
azt mondom, ott maradsz, nem fogom
engedni, hogy bárki is
meglásson.

egy kékmadár ül a szívem legalján és
el akar repülni,
de én leöntöm whiskey-vel és füstöt
fújok rá,
és a kurvák és a pultosok
és az italboltosok
nem tudják,
hogy ő
ott van.

Bukowski

 

egy kékmadár ül a szívem legalján és
el akar repülni,
de én nehéz eset vagyok, én
azt mondom,
maradj a seggeden, fel akarod baszni
az agyam?
össze akarod baszni
a munkám?
szét akarod baszni európában
a könyveladást?
egy kékmadár ül a szívem legalján és
el akar repülni,
de én kibaszok vele, esténként engedem
csak ki, amikor már
mindenki alszik.
azt mondom neki, ne légy szomorú,
tudom, hogy
ott vagy.
aztán visszateszem,
de mégis énekel még
ott benn, sosem hagytam
meghalni,
mi csak együtt alszunk
egymás mellett,
mert
megállapodtunk, és
ez elég szép ahhoz, hogy
egy férfi sírva fakadjon,
de én nem
sírok, és
te?

 

Farkas Kristóf Liliom fordítása

Charles Bukowski: Lázadás a sorokban

 

 

 

épp csak egy-és-egy-fél-óráig tartott
lehendikepeznem a holnapi
futamot.
mikor fogok a versekkel foglalkozni?
hát, nekik csak várni kell
melengessék a lábukat az
várószobában
ahol majd ülnek és csevegnek
rólam.
„ez a Chinaski, nem fogja fel hogy,
nélkülünk már rég
megőrült volna, halott lenne?”
„tudja, de azt hiszi minket
leszarhat, aztán bármikor hívhat!”
„hálátlan!”
„írói válságot neki!”
„ja!”
„ja!”
„ja!”
a kis versek fényesen berúgnak
és nevetnek.
aztán a legnagyobb feláll és
elindul az ajtó felé
„hé, hová mész?”
őt kérdezem.
„valahová, ahol
megbecsülnek”
aztán ő
és a többiek
eltűnnek.

                        Farkas Kristóf Liliom fordítása

Homokember (részlet)

Kezdek összezavarodni.
Össze- és egybemosódtak a napok. Fekszem az ágyon és próbálom átgondolni ezt az egészet, hogy hogy is van ez az egész, ha nem fél. Fél, mert remél, tőlem semmit, bárcsak halált. Nem értem magam és a szavaimat. Nem haladok előre magammal, csak mindig vissza, ugyanoda vissza, ugyanarra a pontra. Mindig. Nem haladok a történetben. Csak kitérek és visszatérek. Fekszem és szenvedek, vagy állok és iszok, és társai. Kedvező befektetés. Kedvezőtlen belefektetés a koporsóba, fura csuporba, csak a rím kedvéért, mert megengedem magamnak, mert megint csak fekszem és nem tudom. Nem tudhatok tudhatást semmiről, bizonygatom magamnak, lassan el is hiszem, bedőlök magamnak, megtévesztem magam, mint régen, mint amikor még gyermek és hó és halál és más nem létezett, csak a játék, csak a gyerekes fájdalom, a kín, hogy élvezem. Mert élveztem és nem mertem elmondani magamnak sem, nem hogy még másnak, a többieknek, többed magamnak. Mert bizony többen lakunk magunkban. Néha átkopogtatok egy kis cukorért, néha átmegyek és megbaszom a szomszéd feleséget, kibaszok magammal, néha meg üvöltök, hogy jöjjenek már át, hívják rám a magunkat és mindenkit, aki megbocsáthat. Mert itt, bent nem a büntetés a lényeg, hanem az elnézés, hogy furdaljon a lelkiismeret, hogy milyen nehéz magadnak megbocsátani azért, ami vagy. Mert nem tehetsz róla. De magadért? Talán azt sem, itt nem feltétlen vannak mélységek és bölcsességek, csak gyerekes megjegyzések és új világok, amik feltárulnak a bezárt kapuk mögött és csak a fény szűrődik át a résen. Mint a barlanghasonlat és ilyenek. Amikor kicsi voltam, Platónnal rémálmodtam, féltem, hogy az ideák összeomlanak, hogy, mint már mondtam, hogy az univerzumok összeérnek és egybeolvadnak és meglátom magam mását, ki másomnak se mása, mert mind, mind magammá egyetlenedem – oh, belle, oh belle, que belle Vous êtes M Bella, nőalakú szóalak mögé bújt szép ember, Akárki is vagy – és féltem és tartottam, hogy félhettek, bizonygattam magamnak, hogy meg van a magamhoz való jogom, hogy nem csak a többiek azok, akik hozzám szólhatnak, hanem én is magamhoz; magányos.
Fekszem az ágyon és várom, hogy leleplezzem önmagam, hogy ne adjam ki magam senkinek, de megleshessem magam. Lassan megy.
A baj az, hogy talán nem kéne foglalkoznom ezzel, csak lennék, csak lennék, csak Phanta Rhei. Minden folyik, én is lassan elfolyok, elengedem a markom. Töltök egy vodkát, jó nagy üvegből jó pici pohárba.

Pici. Pici. Pici. Pici voltam, most nagy vagyok és azon vagyok, hogy még nyomorultabb legyek. Egy ideje ez az életcélom, most már találni is használati utasítást hozzá az interneten, mindenhol, az emberek bármit és bármiért tesznek. Én is ezért ülök és fekszek talán szüntelen, hogy magam legyek magamnak. De! De tudom, hogy magamnak ezzel jót teszek. Ez az én terápiám. Jól szétbaszni magam, hogy talán összerakjam…
Büdösek a lepedők, lepedékes a fogam, fogas a földön, földes… sáros a kabátom, a cipőm, mindenem rajtam van, magam vagyok magamon, meghágtam az éjjel lassan önmagam, mint éjjelt hág lassan önmaga. Mert magamnak vagyok és nem tudok befejezni, csak a lányra gondolok, a lányra, a lányra, hogy milyen jó volt hozzáérni, belé bújni és belé bújni újra és újra és milyen rossz, hogy elmúlt, hogy elküldtem, mert erős voltam, maradtam volna gyenge, mint gyerek az alomban. Olyan, volt, mint az álom, álom volt az öle, még akkor is, ha nem az, amire vágyok. És íme, lelepleztem magam…. nem vágyok másra valójában, mint semmire, mint biztonságra, semmi kézzelfogható dologra, csak magamra, hogy magamban magam legyek és félek már attól is, hogy csak telek, csak telek, mint ez a lap, mert tudom, magam írom magamat s kezd szétesni a szöveg, de mit tegyek, ha én is szétesek, először oldalakra, majd bekezdésre, s hirtelen szavakra, elveszve a gondolatokban, s végül csak betűk, csak betűk, azok is tévesztések, mint szándékos figyelemfelhívás a toldalékban. De ostoba nem vagyok. Ki nem szolgáltatom magam, annál több vagyok. Figyellek titeket. Ti ének. Mert nekem ti az vagytok. Ének. Kétértelmű zengések, többes értékek. Látom, ahogy megénekeltek engem némán, nem a hangról beszélek. Csak emlékezzetek, hogy tudom, hogy mennyire tudom kihasználni az embereket s ez nem hazugság, talán nem, de ha még mindig itt vagy, s olvasol, akkor sem lepleztem le magam, mert az intenció az enyém, de én nem írok. Én írom magam s most ne folyjunk bele irodalmi körökbe. Köröznek maguk felett, mint keselyűk a saját tetemük felett. És ez most csak egy hasonlat. Metafora. Abúzió. Ismétlés. Hiperbola s csupa minden kikerülés, mint ahogy én kerülöm ki magam, hogy magamról beszéljek, hogy magam mondjam, nem leplezem le magam előtt önmagam, nem olvasom vissza azt, ami én, amit én írtam.

Felkelek. Felveszek egy zöld pólót, egy bordó nadrágot. Nem túlzok, de valamiért vérfoltos. Nem érdekel. Most befogom a pofám, nem figyelem magam, túl fáradt vagyok. Nem beszélek. Csak felveszem szépen és egyszerűen a vérfoltos nadrágom és egy pillanatra azért belegondolok, hogy hogyan ölném meg magam. Hogy szeretném-e, ha vér folyna… talán. Talán. Holnaptól nem iszom. Az embert megviselik ezek. 

ÉS most lazuljunk el a kételyben.

Charles Bukowski: Húzod az időt

ez csak egy lomha nap, átfordul egy lomha éjbe.
lényegtelen mit csinálsz
minden úgyis úgy marad.
a macskák kialudják, a kutyák nem
ugatnak,
ez csak egy lomha nap, átfordul egy lomha éjbe.
itt még meg sem hal semmi,
ez csak még több várakozás, míg egy lomha nap átfordul
egy lomha éjbe.
még a vizet sem hallod, ahogy elfolyik,
a falak csak ott állnak
és az ajtók nem nyílnak.
ez csak egy lomha nap, átfordul egy lomha éjbe.
ez eső épp eláll,
de szirént se hallasz sehol,
a karórádban az elem már feladta,
a gyújtódból a benzin kifogyott,
ez csak egy lomha nap, átfordul egy lomha éjbe,
ez csak még több várakozás, míg egy lomha nap átfordul
egy lomha éjbe,
mint a holnap, ami soha nem jön el
és amikor igen,
az ugyanolyan rohadt dolog lesz.

Farkas Kristóf Liliom fordítása

Charles Bukowski: Vesd el a kockát

 

ha megpróbálod, csináld
végig.
különben el se kezd.

ha megpróbálod, csináld
végig.
és lehet, hogy elveszítesz barátnőket,
feleségeket, rokonokat, a munkát,
talán az eszedet is.

csináld végig.
lehet éhezel majd 3 vagy 4 napig.
lehet fagyoskodsz egy padon
a parkban.
lehet lecsuknak,
lehet kinevetnek,
megvetnek,
magadra maradsz,
áldás, ha magadra maradsz,
minden más próbára tesz, hogy
meddig tűrsz, hogy
mennyire akarod egyáltalán
csinálni.
és majd csinálod
az elutasítás és a legrosszabbak ellenére
és jobb lesz, mint
bármi más, amit
el tudsz képzelni.

ha megpróbálod, csináld
végig.
nincs más ahhoz fogható
érzés.
egyedül leszel az istenekkel
és az éjszakák majd lángokkal
égnek.

csináld, csináld, csináld,
csináld.

végig
végig.

tisztességgel érsz majd
a tökéletes nevetésig, ez
az egyetlen, amiért érdemes
küzdeni.

         Farkas Kristóf Liliom fordítása

Illusztráció: Cornelia Konrad

 

A homokember (részlet)

Kezdek összezavarodni.
Össze- és egybemosódtak a napok. Fekszem az ágyon és próbálom átgondolni ezt az egészet, hogy hogy is van ez az egész, ha nem fél. Fél, mert remél, tőlem semmit, bárcsak halált. Nem értem magam és a szavaimat. Nem haladok előre magammal, csak mindig vissza, ugyanoda vissza, ugyanarra a pontra. Mindig. Nem haladok a történetben. Csak kitérek és visszatérek. Fekszem és szenvedek vagy állok és iszok, és társai. Kedvező befektetés. Kedvezőtlen belefektetés a koporsóba, fura csuporba, csak a rím kedvéért, mert megengedem magamnak, mert megint csak fekszem és nem tudom. Nem tudhatok tudhatást semmiről, bizonygatom magamnak, lassan el is hiszem, bedőlök magamnak, megtévesztem magam, mint régen, mint amikor még gyermek és hó és halál és más nem létezett, csak a játék, csak a gyerekes fájdalom, a kín, hogy élvezem. Mert élveztem és nem mertem elmondani magamnak sem, nem hogy még másnak, a többieknek, többed magamnak. Mert bizony többen lakunk magunkban. Néha átkopogtatok egy kis cukorért, néha átmegyek és megbaszom a szomszéd feleséget, kibaszok magammal, néha meg üvöltök, hogy jöjjenek már át, hívják rám a magunkat és mindenkit, aki megbocsáthat. Mert itt, bent, nem a büntetés a lényeg, hanem az elnézés, hogy furdaljon a lelkiismeret, hogy milyen nehéz magadnak megbocsátani azért, ami vagy. Mert nem tehetsz róla. De magadért? Talán azt sem, itt nem feltétlen vannak mélységek és bölcsességek, csak gyerekes megjegyzések és új világok, amik feltárulnak a bezárt kapuk mögött és csak a fény szűrődik át a résen. Mint a barlanghasonlat és ilyenek. Amikor kicsi voltam, Platónnal rémálmodtam, féltem, hogy az ideák összeomlanak, hogy, mint már mondtam, hogy az univerzumok összeérnek és egybeolvadnak és meglátom magam mását, ki másomnak se mása, mert mind, mind magammá egyetlenedem – oh, belle, oh belle, que belle Vous êtes M Bella, nőalakú szóalak mögé bújt szép ember, Akárki is vagy – és féltem és tartottam, hogy félhettek, bizonygattam magamnak, hogy meg van a magamhoz való jogom, hogy nem csak a többiek azok, akik hozzám szólhatnak, hanem én is magamhoz; magányos.

Fekszem az ágyon és várom, hogy leleplezzem önmagam, hogy ne adjam ki magam senkinek, de megleshessem magam. Lassan megy.
A baj az, hogy talán nem kéne foglalkoznom ezzel, csak lennék, csak lennék, csak Phanta Rhei. Minden folyik, én is lassan elfolyok, elengedem a markom. Töltök egy vodkát, jó nagy üvegből jó pici pohárba.
Pici. Pici. Pici. Pici voltam, most nagy vagyok és azon vagyok, hogy még nyomorultabb legyek. Egy ideje ez az életcélom, most már találni is használati utasítást hozzá az interneten, mindenhol, az emberek bármit és bármiért tesznek. Én is ezért ülök és fekszek talán szüntelen, hogy magam legyek magamnak. De! De tudom, hogy magamnak ezzel jót teszek. Ez az én terápiám. Jól szétbaszni magam, hogy talán összerakjam…
Büdösek a lepedők, lepedékes a fogam, fogas a földön, földes… sáros a kabátom, a cipőm, mindenem rajtam van, magam vagyok magamon, meghágtam az éjjel lassan önmagam, mint éjjelt hág lassan önmaga. Mert magamnak vagyok és nem tudok befejezni, csak a lányra gondolok, a lányra, a lányra, hogy milyen jó volt hozzáérni, belé bújni és belé bújni újra és újra és milyen rossz, hogy elmúlt, hogy elküldtem, mert erős voltam, maradtam volna gyenge, mint gyerek az alomban. Olyan, volt, mint az álom, álom volt az öle, még akkor is, ha nem az, amire vágyok. És íme, lelepleztem magam…. nem vágyok másra valójában, mint semmire, mint biztonságra, semmi kézzelfogható dologra, csak magamra, hogy magamban magam legyek és félek már attól is, hogy csak telek, csak telek, mint ez a lap, mert tudom, magam írom magamat s kezd szétesni a szöveg, de mit tegyek, ha én is szétesek, először oldalakra, majd bekezdésre, s hirtelen szavakra, elveszve a gondolatokban, s végül csak betűk, csak betűk, azok is tévesztések, mint szándékos figyelemfelhívás a toldalékban. De ostoba nem vagyok. Ki nem szolgáltatom magam, annál több vagyok. Figyellek titeket. Ti ének. Mert nekem ti az vagytok. Ének. Kétértelmű zengések, többes értékek. Látom, ahogy megénekeltek engem némán, nem a hangról beszélek. Csak emlékezzetek, hogy tudom, hogy mennyire tudom kihasználni az embereket s ez nem hazugság, talán nem, de ha még mindig itt vagy, s olvasol, akkor sem lepleztem le magam, mert az intenció az enyém, de én nem írok. Én írom magam s most ne folyjunk bele irodalmi körökbe. Köröznek maguk felett, mint keselyűk a saját tetemük felett. És ez most csak egy hasonlat. Metafora. Abúzió. Ismétlés. Hiperbola s csupa minden kikerülés, mint ahogy én kerülöm ki magam, hogy magamról beszéljek, hogy magam mondjam, nem leplezem le magam előtt önmagam, nem olvasom vissza azt, ami én, amit én írtam.

Felkelek. Felveszek egy zöld pólót, egy bordó nadrágot. Nem túlzok, de valamiért vérfoltos. Nem érdekel. Most befogom a pofám, nem figyelem magam, túl fáradt vagyok. Nem beszélek. Csak felveszem szépen és egyszerűen a vérfoltos nadrágom és egy pillanatra azért belegondolok, hogy hogyan ölném meg magam. Hogy szeretném-e, ha vér folyna… talán. Talán. Holnaptól nem iszok. Az embert megviselik ezek. 

ÉS most lazuljunk el a kételyben.

Illusztráció: Roberto Ferri