Nap közben a hőség kibírhatatlan, ég a bőrünk. Egyetlen menedékünk a hajnal lehetne, de a sátrunk nem fagy át, magába szívja a hajnali nap melegét. Fuldokolva ébredünk a forróságban, zörögve cipzározzuk ki magunkat hálózsákjainkból. Egymásra nézünk Drágával. Keljünk föl-mondja. Persze, keljünk föl. Érjünk egyszer Magyarországra, ott megnyugszunk majd.
Több mint két hete utazunk. Vonatoztunk, buszoztunk, villamosoztunk, de legfőképp stoppoltunk. Két hét magyar hangok nélkül, lassan már csak gondolatainkban élnek a beton kátyúi, a nagy bajuszú, kiábrándult arcok, a népdalfeldolgozások, a Mecsek oldalába épített otthonunk. Villogó emlékeinkben most Prága, Krakkó fényei száguldoznak, a Dunajec visszhangzik. Fáradtak vagyunk, régen tudtunk jót aludni. Ékes-fényes nappalok után barátságtalan éjszakáink voltak.
Prágában hideg volt, fogaink koccanására ébredtünk fel. Kopogott az eső a sátor falán, behúztuk lábunkat, tartottunk a víztől, pedig a sátor nem ázott be. Csak az őszies fuvallatok szöktek be hozzánk, hogy álmainkat zavarják.
Krakkó idegen volt. Lakást kaptunk, nagyot, kényelmeset, nyugalmat. Mégis féltünk. Tetőtéri lakás volt, tele rémekkel és szellemekkel, akik éjjel kibújtak a sötétzöld színű falból, odabújtak mellénk és szörnyű történeteket suttogtak fülünkbe.
Mire a Dunajechez értünk, minden készpénzünk elfogyott. Sehol egy bankautomata. Gyönyörű, hatalmas hegy nézett minket gonosz szemeivel, ahogy utolsó bögrés levesünket kanalaztuk vacsorára. Együtt nevettek a Dunajeccel, erre nagyon kevés autó jár, pénzük nincs… azt jósolták, talán örökre ott maradunk. Kárörvendően görgette köveit a folyó az éjszaka, így hahotázott együtt a hatalmas heggyel.
Egy egész nap volt, mire a Dunajectől egy szlovák-magyar határ közeli kempingbe jutottunk. Nagyjából tizenöt kilométer választ el minket Magyarországtól. Tizenöt kilométer. Pécs és Regenye között van annyi. Már nagyon fáj a szívünk a magyar tájak után. Lassan, álmosan, lüktető fejjel pakolunk a hajnali hűvösben, élvezzük, hogy nem fulladunk úgy mint a sátorban, és mint ahogy egy óra múlva fogunk a tűző napon. Egészen üresek vagyunk, gondolatok nélkül. Egyetlen kép jelenik meg újra meg újra a fejemben- az, ahogy megint ezekkel a hatalmas, tonnányi hátizsákokkal stopphelyet keresünk. Előre fáj a karom. Fizetnünk is kell még- mondja Drága, elindul. Jó, menjünk- motyogom, és követem a pénztár felé.
Fizetésnél találkozunk a nénivel, ott állt a porta mellett. Szlovákul beszél egy férfihoz, narancsszín otthonka van rajta, formátlan piros foltokkal. Ijesztő szlovák nyelven érthetetlen félelmetes szavakat mond, de közben mosolyog, amikor ránk néz. Füstölgő cigi van az egyik kezében, a másikkal egy bicikli kormányát tartja. Szakadt bicikli, az első kereke kissé le van eresztve, sérült a fekete kormány, régi időkből származik a szék is. Visszamosolygok a nénire. A fizetés után kelletlenül veszem újra hátamra hatalmas zsákomat. Nem fogjuk egymás kezét Drágával, nehezek a hátizsákok, máris melegünk van. Apró sóhaj után indulunk el a felrepedt betonjárdán, ami kivezet a kempingből. Hallom, hogy mögöttünk a bicikli nyögve indul el, ahogy a néni ráül, utánunk lendül. Hozzánk beszél a néni, de semmit nem értünk belőle. Zűrzavaros nyelv, összefolyó szavak, két hét alatt három ország halandzsáját hallgattuk. Nincs értelme, nincs vége, csak betűk folyamatos egymásutánja az egész. Belsőnk tiltakozik az újabb és újabb hangok ellen, felhasadunk a szavak mentén, belekeseredünk a néniből kiáradó zavaros törmelékbe. Szomorúan nézünk össze. Végül Drága szólal meg:
– Magyarok vagyunk, nem tud esetleg magyarul?- a néni mosolygó szemekkel néz ránk, úgy megy el mellettünk, narancssárga csíkot hagy maga után, úgy szólal meg:
-Hogyne tudnék magyarul. Magyarországból jöttetek?- már csak a hangját halljuk, és hozzá a hátát látjuk. Felderül a világ, valami megváltozik benne. A bicikli megszépül, mintha hirtelen valami láthatatlan kéz észrevétlenül kifényesítette volna. A néni hajában virágok nőnek ahogy távolodik, a ruhája hirtelen elegánssá változik, csipkék szaladnak végig az alján. Felemelkedik a biciklivel, lassan közelítenek a hűvös, világos drapp színű éghez. Önkéntelenül mosolygunk Drágával. A néni utolsó szavait már csak elhaló foszlányokként halljuk a távolból:
-Hát miért jöttetek ide abból a szép országból?