Kocsma

“A szerelem egy üres bárszék”
Charles Bukowski

A világ
oldódni látszik
Egészen
könnyen bele
lehet helyezkedni
a lét ezen
kellemességébe
Kialakuló
kapcsolatok izgalmával
tekintek minden
emberre
sörre
rövid italra
bárpultra
a kopasz
vagy éppen ecset-
fejű kocsmárosra
aki századszor
süti el kedvenc
poénját: Meghalt a…
(Ide bárki neve kerülhet
aki él)
“Morbid, de csak
kedvesen”
így mondja

Hosszú ideje
zárva
Az üres bárszékek
úgy tekintgetnek rám
kifelé a rácson
mint a szerelemre
vágyó nő
a férfira akit
túl könnyen
megkapnának
Hívnának is
meg nem is
de mindegy
tudják:
be csak akkor
mehetek
ha
engednek

Földmérés

Kopár betonalap
Épülő csarnok
Robosztus acél
Pillérek hevernek látszólag
rendezetlenül
Itt mindennek én
határozom meg a helyét:
Hova kerül
a határ
a kerítés
a falak
ajtók és ablakok
a látszólag
rendezetlen
acél
oszlopok tengelyei
Megmondom
a valóságban
hogy nem esik össze
a csarnok
Egy hely –
nem az én befolyásom:
A sajátom

(Illusztráció: Read Pate: Whiskey painting)

Álom

Két asztal vagyunk a szobában
Két fehér asztal
Állnak
Mozdulatlanul
Egyik a szoba egyik oldalában
A másik messzebb
Fehérek
Állnak egyhelyben
Mozdulatlanul

Valami rezegni kezd
A padló vagy a falak
Falakon a képek
Képeken asztalok
Állnak
(Fehérek)

Mozdul a tér
asztalok
Állnak
A falak
Jobbról balra
Balról jobbra
(Vissza)állnak
Föntről le
lentről föl
(Rá)állnak
padló reccsen
csillár zuhan
fehér asztalok
Állnak
A tér reped

Asztal
Idő
Áll vagy hasad
Mozdulatlan
két asztal
Áll
Egyik.
Oldalra borultak.
A másik.
fehér.
egyhelyben.
Össze-
Állva

Távolság

Kifordulok
Le a hetedikről
Zuhanok a lifttel
Kifordulok
Távolodok
Próbálom szobád ablakait
Lesni, hogy lesed-e
Lépéseim vagy valamit
Sziluettem
járásom
nadrágom
Távolodásom

Távolodok
Távolodik a tömb
Még hallom
Érzem a lüktetést
Szobádban az óra
Kattogását
Távolodik az is
Hangja tompul
Puha szőnyeged
A vetítő
A zene
Szekrények
Rajta a könyvek
Halk suttogásod
Versek
A rend
Távolodik
Fejemben összeomlik
Szobástul
Zenéstül
Vetítőstül
Könyvestül
Fehér falastul
Halkan suttogó versek
Foszlányai távolodnak
Mögöttem

Maradnom kellene
Távol tőled
Innen még legalább
A semmibe meredő
Szürke tömb
Szép

Közel

Nyugodtan ülünk
Borozunk
Bakelitről forog
A hang
Nyugodttan sakkozunk
A távolság köztünk
mégsem
elhanyagolható
Fürkésszük egymást
Szűk szobám falai közelednek egymás felé
Összemegy a szekrény
az ágy, a hangszóró
Nyugtalan fészkelődünk
Szűkül a tér
A távolság
mégsem
Sűrűsödik körülöttünk a lég
Egyre több
a hang
Mégis
el-el hal
tudatunk határán
Ahol most nincs más
csak mit a szem
meg a kéz elér
de
elhanyagolható
Szűk szobám falai egymásnak nyomnak
Eltűnik a kanapé, az asztal
a szekrény, az ágy
a hangszóró a padló
a tér
marad az
elhanyagolható
mégis
érzékiséggel

(Illusztráció: Lois Dodd: Falling Window Sash)