Mert, ha mindenki tudná a helyét akkor nem lennének üres székek. Vagy nem lennének sután ácsorgó emberek. Próbálnak úgy csinálni, mintha dolguk lenne, közben meg az az elfoglaltság, hogy ezt elhitessék a körülöttük lévőkkel. Én magam körül vagyok és elhiszem, hogy nem jutott hely nekem. Meggyőződésem. Meggyőződésem az is, hogy más ezt nem hiszi el és talán mást ez nem is érdekel. Mégis görcsösen szorítom kezemet a nadrágzsebemben és próbálom lekaparni a bőrt a körmeim körül. A bőr elhiszi, hogy van helye a körömnek, de a köröm nem hiszi el, hogy a bőr elhiszi. Hisztéria. Ez az egész. Hisztéria. Amikor meg már csak úgy beszélek róla, mint ami megtörtént, akkor már csak his(z)tória. De, ha a jövőbe vetítem ki ezt a helytelenséget, akkor teória, vagy ha sikertelen próbálkozásaimat összegzem legyen bukás. Helytelen. Közben meg még mindig csak forgolódok jobbra meg balra, nadrágom zsebében matat a kézfej, bőröm már rég nincs ujjaimon és csak a köröm élesedik. Mert kell is, hogy éles legyen, ha bőrt hasítunk. Bezzeg, ha fa lenne. Télen meg is fagyhatok, ha ezeken a körmökön múlik, hiába élesítem őket évek óta. Mondjuk azt, két évtizede. Az mégis csak nagyobb tekintélyt parancsol magának. Nem csak egy olyan, helyét kereső, körbe forgó, bőrt kaparó akárki mondja ezt, hanem egy helyét kereső, körbe forgó, bőrt kaparó, aki már két évtizede csinálja ezt, mondja azt. Mégis miféle földalatti harc? A zsebemben? Ugyan. Ez csak izzadság. Fehér lesz a bőröm – ha marad – és felfújódik. Levegős. Évtizedek bújnak meg alatta. Tartják, mint egy sátor csúcsait. Közben meg mindenki elhiszi, hogy az idegesség. Az, mi? A nagy francokat. Ideges az, akinek dolga van. De én csak körbe-körbe forgok már két évtizede és a helyemet keresem, mert nem üres szék nincs, csak álló emberek. Ez nem dolog. Ez még csak nem is elfoglaltság. Ez olyan könnyűség nem? Az a bizonyos, amit nem bírunk elviselni. Mint a görcs itt az oldalamban. Jobb bordaív alatti fájdalom. Tompa fájdalom fél éve. Mikor is? Igaz is, csak 5 hónapja. Majd januárban megünnepeljük, hogy félévesek lettünk. Soha senki nem bírta ki velem ennyi ideig. Ma még, most még viccelődök, mert holnap ugrik a majom a vízbe. Mondd csak, ezt soha nem értettem; ha a majom beleugrik a vízbe, mi lesz? Miért olyan fontos ez? Mi derül ki akkor? A majom súlya kiszorítja a vizet, ami mindent tisztára mos? Most igazán, igazán ledöntöttem magam az értelmiségi piedesztáljáról. Értelmiségi az, aki utána jár a dolgoknak, ha kell Google, de azt nem vallja be, helyette könyvtár, értelmező kéziszótár, kutatások és végül megérti este fél hét körül, egy órával a könyvtár bezárása előtt, hogy miért is ugrik a majom a vízbe és ez miért is olyan jó. Mondd el. Én nem google-zok rá. Akkor ugorna a majom a vízbe. Nekem elviselhetetlen könnyűségekkel kell megküzdenem, amit  a körbeforgás rögzít. Ha fentről nézem magam, nincs alakom csak egy pötty. És ez nem a gyorsaság, ez csak az öklöm a zsebemben, amit folyton szorítok. Fehér pötty, az izzadság és nem az idegesség. Levegős, mert tartják évek óta. És félévesek leszünk, mert még soha senki nem viselt el ennyi ideig. Én elvisellek, te elviselsz, mi jól megvagyunk. Te bennem én te benned. Alakomban alakítasz. Alakulok. Alakulsz. Helytelenül volt egy teóriám, leszek his(z)tória. Bukás.

(Illusztráció: Wang Huaiqing)

Sietnem kellett, el fogok késni. Hol az a rohadt telefon? A franc jegyzi meg a kapukódot – majd a harmadik alkalom után – de hát ez már az! Na mindegy. törlés4301törlés…remek. El vagyok már késve, ez a táska meg rohadt nehéz, na mindegy. Felszaladtam a lépcsőn, de lekapcsolódott a harmadik lépcsőforduló után a lámpa. Lépéseim megtorpantak – dühösen, de hálás voltam a sötétségnek, hogy lassíthatok és így egy kicsit megpihenhetek. Szóval szedem, szedném a lábaimat, de nem megy. Körbe nézek, de sehol egy fénycsóva vagy sugár, ami átmetszené ezt a rohadt feketeséget. Nekem kéne annak lenni. Arról már ne is beszéljünk, hogy a telefonom lemerült. Tiszta vicc. Na mindegy! Szóval megyek, mennék. Tapogatózok. Leszarom, már úgyis elkéstem! Fogtam magam és leültem, ahova tudtam. Lépcsőfok – gondolom. Kicsit törte a fenekemet és hideg is volt a kő. Azt se tudtam, miért ültem le, de elegem volt. Büdös volt a lépcsőház és kint még az eső is elkezdett esni. Na tessék, akkor azért ültem le: mert kint csak áznék, fent meg el lennék késve. A rohadt életbe! Na mindegy.
Könyv van nálam, meg cigi – gyújtó nincs. Ilyen szar napot! – dühöngtem magamban. Ahogy mozgattam a cipőmben a lábujjaimat egy elcseszett Doors szám ritmusára, egyre nehezebben ment tartani az ütemet. Ragadós, cuppogós lett a zene és a lábujjaim is. Aztán egyre feljebb – lábfejem, bokám, hátul vádlim, elől sípcsont, térd, comb…aztán elérte a ragadás azt a részt, amire igazán érzékeny vagyok. Ebből elég már! – üzentem ennek az akárminek, ami kezdte lefogni a lábamat, majd egész testemet. Nem tudtam megállítani, már a mellkasamat szorongatta. A rohadt életbe! És a számat is befogta, aztán a szememet bekötötte. Nem láttam semmit. Bár ez nem volt nagy változás. Ellenben éreztem; éreztem szagot, érzékeny lettem a tapintásra és hallottam a csótányok, százlábúak lépteit. Ideges lettem. Idegesebb, mint eddig. Utálom ezeket az állatokat, férgeket. Mozdulni pedig továbbra sem tudtam. Feszengeni kezdtem, dobálni próbáltam magam jobbra-balra.
Rohadt hangos volt minden. Ahogy a zsebemben zörgött a negrós cukorkának a papírja – valóságos földindulásban résztvevő leomló hegyoldalak zúgása, recsegése, ropogása volt. Borzasztó! Majd megsüketültem, szaggatta a dobhártyámat! Jó! Mozgás kilőve. Nyilván nem akarok még jobban szenvedni, mint most.
Ültem. Ültem. És ültem. Ideges voltam, izzadni kezdtem. Nem láttam, de a tenyerem is izzadt és nem láttam, de kitágult a tér. Nem láttam, de eltűntek a lépcsők. A rohadt életbe!
Nem éreztem már, hogy a kő hideg lenne alattam és nem hallottam, hogy kint esne az eső. A Doors se szólt már. Kapkodtam volna a fejemet jobbra-balra, de hiába, testem nem mozdult. Meg voltam kötözve. Számat pedig betömte ez a ragadós, cuppogós akármi.
Izzadság csurgott a homlokomon és csiklandozta a halántékomat. Nem tudtam megvakarni. Sírni kezdtem – úgyse látja senki. De az is csak viszketésre ingerelte a kezemet. Cseszhettem! A rohadt életbe.
És akkor megindultak. Azok a rohadt csótányok cuppogva jöttek egyre közelebb – legalábbis úgy hallottam.  És mint egy sereg, verték hegyes lábaikat – gondolom ők a százlábúak. Hatalmas éles lábak kezdték szurkálni a szememet; kinyomták a szememet! Nem láttam semmit. Semmit. Hallottam  a százlábúak színeit; arcon csapott a barna és feldobott a fekete. Színes hátú csótány kék íze mosta össze a hajamat. Piros lett. De én ezt csak hallottam. Semmit se tehettem. Könyörögtem, hogy legyen vége. Legyen vége! Vége! Vége.
Zúgott a csend. Világos volt, de nem láttam semmit. Álltam – nem ültem. Csöpögtem. Csöpögött a hajam, csöpögött a kezem, a szám, a lábam. Hallottam a ritmusát a csöpögésnek. Doors volt. Hallottam Jim hangját is. És tudtam szaladni. A hang felé. Jim hangja is fekete volt, meg szürke. Az íze pedig kék. Mindegy! Szaladtam, a rohadt életbe! Azt se tudtam, hol vagyok, de világosság volt. Lábam nem botlott meg semmiben. Síkfelület lehetett. De egyszer csak éreztem, hogy süllyedni kezdek. Csöpögések puhán verték a ritmust és a lábam ismét ragadt. Jim hallgatott, én pedig süllyedtem. Már nyakig voltam benne és hirtelen megálltam. Úszni kezdtem és haladtam. Ki akartam érni ebből a steril szagból. Puha volt ez a közeg és steril. Úsztam.
A víz sűrűségéhez hasonló lett ez a puhaság és én nem bírtam már ilyenben úszni. Nem tartott fent semmi. Tovább süllyedtem. Elnyelt a víz.
Tompa zaj volt. Víz alatt voltam. Kinyitottam a szemem. Láttam. Ott volt a fénysugár. Szaladni kezdtem felé. Átmetszette a torkomat. A rohadt életbe!

(Illusztráció: ctpd)

,,– Nézze ezt a vak fiút – mondta. – Nem gondolja, hogy nagyon hasonlít hozzám? Alatta az ingó tenger, feje fölött a vakság sötétsége, s ő a két végtelenség közt rongyosan, hitetlenül dalol… Milyen szép…”

Ahogy sétáltam a városban semmi más nem érdekelt, csak az, hogy amit ott érzek, mélyen magamba temessem. Nem akartam elfelejteni. Attól tartottam – ha ez bekövetkezne – üresség és őrület töltene be. Végig néztem mindent, amit ő is láthat; igyekeztem megjegyezni a házakat, azoknak alakját, színeit, hogy milyen szabálytalanul és mégis megrendíthetetlen mérnöki munkával kiszámolva épülnek egymásra. Mintha önmaguk foltjai lettek volna. De mégse így képzeltem azt, amikor ,,megtalálja a zsák a foltját”. Ez az egész úgy volt erőszakosan egybeépítve, hogy mégis feloldotta a gyönyör, amit képes volt kiváltani. A falak mögé húzódva: fájdalom, vágyak és őrület. Önmagukat őrlő gondolatok, amik végül teljesen elfojtva sodródnak a vízzel, majd az bemossa őket – vissza a házakhoz, de már a falakba. Ezért az egész város összemosott képe tükrözi a halált és a félelmet. Korán reggel és késő este szerettem ott sétálni. Pontosan azért, mert látni akartam, hogy így is képes-e élni a város? Emberek nélkül. Az úgynevezett helyi lakosok nélkül. Nem tudom mit vártam. Nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék jobban; azt, hogy halott legyen és csak házakat, vizet lássak vagy igazából arra vágytam, hogy elevenebb legyen emberek nélkül, mint bármikor. Amikor kiléptem a ház ajtaján, megcsapott az illat – bár én sokszor nem szerettem – és mintha halottak kezei rántottak volna tovább a sikátorban; testemet előre tolva vonszoltam és a lábam alig érte utol az előre döntött törzsemet. Mondhatni a fejem után mentem. Ugyanakkor mégis húzott valami szűkebbnél szűkebb utcákba, aztán széles utakra, ahol – mint a többi helyen – egy ember sem volt. Mégis félelem fogott el. Általában az emberektől tartok és azoknak a jelenléte idézi elő bennem ezt az érzést. De most nem voltak emberek. Csak én voltam és a város, a falak, az utcák. Nem voltam nyugodt, ahogy megragadtam az ajtókon lévő kilincseket – nem tudom miért – mintha fejembe szállt volna, minden, ami ott bent, az ajtókon túl történhetett ma, tegnap és évszázadokon át. Az volt a legkényelmesebb, amikor a falhoz dőltem és úgy húztam testemet támasztva. Más emberek gondolatai töltötték ki a fejemet, veszekedések vérmérséklete szaladt végig rajtam és az összeroppanás előtti pillanat, ami hirtelen mindent felszabadít, ha benne marad az ember és azt választja. Az összeroppanás előtti gyönyör, ami felszabadít, mert még és nem már, és az összeroppanás előtti még, ami úgy szabadít fel, hogy közben a félelem őrületté változik. Folyamatosan lebegni próbáltam én is, hogy így őrizzem meg magamban a várost, annak könnyedségét, de miután megjáratta velem magát, haza vitt és ledobott az ajtó elé, a könnyedség tonnákká alakult, amit megtanultam kezelni: az összeroppanás előtti pillanat.

(Illusztráció: empt)

Az évek óta piszkosan hagyott lakásban összevissza hevertek a kihipózott anyagdarabok és, aki belépett ide azt sejthette, hogy egy mosónő megcsalt férje próbált bosszút állni és valószínűleg ez sikerülhetett is neki. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy kitaláljuk mik lehettek az előzmények.
Egy meglett, molett mosónő, aki az izzadság szagú, építkezési munkás férjével él együtt már lassan 15 éve, szegényes romantikában. De nekik így a jó. Szeretik egymást vagy legalábbis, ha haza ér az egyik tudja, hogy már ott a másik vagy éppen, ha még nincs, akkor majd jön.
Vártak hát sokat egymásra. Egyre többet várt a férj a feleségre szerda esténként. Ekkora a férj, akit most csak proli egyszerűséggel nevezzünk Andrejnek, korán ért haza. Szerdán mindig csak az utómunkálatokat kellett befejezni vagy elkezdeni. Akárhogy is, már fél 5 -5 körül ő otthon volt és várakozott. Tulajdonképpen azért volt különleges az ő szerelmük, mert nem tudtak egymás nélkül mit kezdeni. Amég nem volt otthon az egyik addig nem evett a másik, amég nem feküdt le aludni a feleség, addig a férj sem aludt el. Ez olyan szimbiózisszerű kapcsolat volt, de igaz. Annyi passzió volt mindkét félben, hogy majd szétesett a lakás, amikor a távirányítóért harcolva végül önmegadásba torkollott a csatorna kiválasztása. A feleség, akit most csak nevezzünk Jolkának, természetesen a 25 éve futó ugyanakkor mégis egyhelyben álló orosz sorozatot akarta nézni, Andrej pedig a konyha művészetéért volt oda, bár ő a tejbegrízt is mindig odaégette. De hát nincs ebben semmi. Azért nézi az ember, hogy tanuljon. Majd talán holnap nem fogja odaégetni. Szóval a szenvedély. Jolka és Andrej. Andrej és Jolka. Szerelem és szenvedély, romantika és szegénység. Együtt jártak. Andrej és Jolka is, a szerelem és a szenvedély is, és – ebben az esetben – a romantika és a szegénység is. Ki láthatta ezt előre, hogy az egyiküket mégis belefojtják a telep melletti kis patakba. Igaz, amikor a nevelők azzal riogatják a gyerekeket a táborban a vizek partján, hogy ennél kisebbe is belefúltak már emberek. De azt nem mondták, hogy más is tud ebben segíteni. Mégsem készít fel mindenre az iskola, a nyári táborok, a nevelők haragja.
Jolka elment szerda reggel munkába. Sok dolga volt aznap, legalábbis azt mondta Andrejnek. De ő ezt nem hitte el neki. Felkelt Jolkával együtt hatkor. Csendben megreggeliztek, megitták a zaccos kávét és elbúcsúztak egymástól száj nem ér az archoz puszival. Andrejbe tán’ a kisördög bújt, de nem ment el aznap dolgozni. Helyette inkább követte hűséges hitvesét, Jolkát. Kitapasztalta már, hogy mennyi idő mire leér a lépcső aljára, ezért csak akkor lépett ki ő is a lakásuk ajtaján, amikor Jolka a lépcsőház ajtaján. Meg volt a megfelelő távolság, azt gondolta, hogy ez elég lesz. Eszébe se jutott, hogy talán pont ennyi kellett volna, hogy megmentse szerette életét.
Elindultak hát közösen, de mégis külön. Andrejen illatos ruha volt – igaz munkás – csak, hogy a látszat meglegyen – de illatos. És Jolkát sem volt nehéz követni, hiszen olyan illatcsíkot húzott maga után, hogy ezt még Andrej is képes volt követni, ha esetleg szem elől vesztette volna a sarkon befordulva, vagy hasonlók.
Így ment ez egész nap. Andrej Jolka után és Jolka semmit sem sejtett. Fene se tudja, hogy honnan sajátította el Andrej ezt a lopakodást.
Négy óra volt. Most kéne Jolkának végeznie – gondolta Andrej. De Jolka nem végzett. Türelmes teremtés volt az Andrej és érzékeny is. Ezért várt és nem rontott azonnal rájuk. Rájuk – mert már teljesen meg volt arról győződve, hogy épp most csalja meg őt Jolka. Most csókolja valami idegen száj, most ér hozzá a meztelen vállához, most markolja meg a fenekét és nem engedi, most… Szegény Andrej, amilyen érzékeny és szemérmes volt nem is akarta tovább gondolni. De várakozott azért, és hitegette magát, hogy csak lassan jár le a gép, vagy nem elég meleg a vasaló, ahhoz, hogy kivasalja az utolsó inget is.
Különös környék volt ez. A külváros egy forgalmas része, hatalmas lakótelep és alig volt benne ember. Legalábbis még nem jöttek elő, vagy már. De 5 óra felé minden tisztességes ember otthon kéne, hogy legyen vagy hazafelé tartva. De Andrej alig látott bármilyen mozgást. Gyerekek se voltak a játszótereken, pedig ilyenkor kezdődik csak igazán a homokozás, a kalózos játék, a rablós fogócska, a Durák.
Fél 6 volt, Andrej nem tűrte tovább. Felment. Nem tudta, hogy hol kéne lennie a feleségének, de elég volt az illat után menni. Hatodik emelet, hatos ajtó. Benyitott, nem akart kopogni. De a kilincs lenyomásakor hirtelen belehasított a szégyen érzete, hogy mi van, ha csak féltékenysége bekötötte szemét, és valójában tényleg a vasaló nem elég meleg, vagy a mosógép nem járt még le. Azonban már nem volt mit tenni. Ha egyszer benyitott, benyitott. Felkészült másodpercek alatt, hogy most látja majd ott Jolkát még más okoz neki gyönyört – a másodperc töredéke alatt az is eszébe jutott, hogy talán semmiféle gyönyörről nincs szó, mert Jolka mindezt pénzért csinálja, és szenved, gyötrődik ő pedig még le is buktatja. De kár volt azért a sok bűnbánó gondolatért. Jolka bent ült egy vörös, műbőr kanapén, lábai keresztbe téve fújta a füstöt és itta a szagtalant. Talán ezért is volt, hogy nem lepődött meg férje láttán. Andrej ugyan még nem volt 100%-osan meggyőződve arról, hogy az a feltételezése, miszerint a felesége kurva lenne nem igaz. Kérdőn és együgyűen nézett Jolkára, aki egyáltalán nem volt zavarban. Sőt, invitálta, hogy foglaljon helyet és szálljon be a körbe. Ekkor toppant be a konyhából Ilja és Gasha, akik a lakás tulajdonosai voltak és, mint kiderült Jolka már hónapok óta szoros, baráti kapcsolatot ápol velük. Andrej értetlenül állt a helyzet előtt és kínosan leült felesége mellé, aki olyan fesztelenül szívta a cigarettát és itta a vodkát, hogy észre sem vette Andrej az asztalon előtte elterülő lapokat. Andrej jól ismerte ezt a leosztást és a lapok állását is. Tudta, hogy most bárkinél bármi van, Jolka áll vesztésre. Izzadni kezdett Andrej és még lecsurgott halántékán az első csepp, tisztává vált előtte a helyzet. Jolka hónapok óta azért jár későn haza, mert beteg. Függő lett és nem elég, hogy függő, ki tudja, hogy miket követett el emiatt. Csoda, hogy még él.
Andrej kérte feleségét, hogy adja át neki a lapokat, hadd játsszon ő is, de Jolka tudta, hogy hogy áll és ezt szerette. Úgy tűnik, hogy nem csak függő lett, de az esze is teljesen elment a hónapok alatt. Andrej émelyegni kezdett és úgy érezte széthasad a feje, de a kezét és a lábát nem érezte. Zúgott a szoba és a kanapé ragadását sem bírta elviselni. Fel akart állni, de nem tudott, nem tudta irányítani végtagjait. Jolka és a többiek csak nevettek. Mintha részegek lettek volna, de nem az alkohol miatt.
Egyszer csak Ilja és Gasha összemosolyogtak majd letették a lapjaikat és odasúgták Jolkának: Durák!
Andrej hirtelen nem tudta, hogy most mi fog következni, de továbbra is béna lábaival, kezeivel küzdött. Egy hang se jött ki a torkán, pedig üvölteni akarta, hogy Jolka szaladjunk innen. De teljesen mindegy. Aki ennek függője lesz egyszer, az elveszíti a realitást, a normális gondolkodást és nem akar menekülni akkor sem, ha veszített. Valószínűleg ez az egésznek a libidója – gondolta Andrej.
Csendben várta Jolka, hogy mit kell majd tennie és Andrej az elmúlt 5 percben már többször is eszméletét vesztette majd magához tért.
Ilja és Gasha meghozták a döntést. 10 perccel később Andrej már csak akkor tért magához – bár lehet, hogy jobban tette volna, ha nem tesz így – amikor lent állnak a telep mellett folyó kis patak partján és Ilja ledobja a földre. A feje félig belelógott a patak vizébe így valamivel könnyebb dolga volt Jolkának. Csak meg kellett fogni Andrej nyakát jó erősen és lent tartani a víz alatt addig, amég teljesen el nem hagyja magát a test.
Ilja és Gasha mámorosan nézték a jelenetet, és amikor a férfi teste egy utolsót rángott, szinte a nyál is kifolyt a szájukon. Valahogy a csodálat és az erotikus gyönyör állapota habzott fogaik között. Aztán elmentek. Fel a hatodikra, a hatos számú lakásba.
Jolka ott maradt. Már nem a víz alatt, hanem csak a kezei közt tartotta Andrejt. Szeme ki volt dülledve és Jolka szeme is majdnem összeért a férjéével.
Tekintetük egyszerre összeforrt, majd összemosódott.
Jolka a telep melletti patak vizétől megrészegülten tántorgott vissza oda, ahol mindig egymást várták. Leült a konyhába a mosatlan edények mellé. A tűzhelyen még ott állt a fazékban a víz, amikben odaégett tejbegríz darabok úszkáltak. Jolka várt, de Andrej nem jött. Majd elkezdett mosni, takarítani, fertőtleníteni. Tisztává akarta tenni ezt a várakozást, minden foltot eltűntetni, ami az egyiket a másikra emlékezteti.

(Illusztráció: hrt)