Sánta Anita összes bejegyzése

(el)visellek

 

Mert ha mindenki tudná a helyét, akkor nem
lennének üres székek. Vagy nem lennének
sután ácsorgó emberek. Próbálnak úgy
csinálni, mintha
dolguk lenne, közben meg az az
elfoglaltság, hogy ezt elhitessék
a körülöttük lévőkkel. Én
magam körül vagyok és elhiszem, hogy
nem jutott hely nekem. Meggyőződésem.
Meggyőződésem az is, hogy más ezt nem
hiszi el és talán mást ez nem is érdekel. Mégis
görcsösen szorítom kezemet
a nadrágzsebemben és próbálom lekaparni
a bőrt
a körmeim körül. A bőr elhiszi, hogy van helye
a körömnek, de a köröm nem hiszi el, hogy
a bőr elhiszi. Hisztéria. Ez az egész.
Hisztéria. Amikor meg már csak úgy
beszélek róla, mint ami
megtörtént, akkor már
csak his(z)tória. De, ha a jövőbe vetítem ki ezt
a helytelenséget, akkor teória, vagy ha
sikertelen próbálkozásaimat összegzem legyen
bukás. Helytelen. Közben meg még mindig csak
forgolódok
jobbra meg balra,
nadrágom zsebében matat a kézfej, bőröm már rég nincs
az ujjamon és csak a köröm élesedik. Mert kell is, hogy
éles legyen, ha bőrt hasítunk. Bezzeg, ha fa lenne.
Télen meg is fagyhatok, ha ezeken
a körmökön múlik, hiába élesítem őket
évek óta. Mondjuk azt, két évtizede. Az mégis csak nagyobb
tekintélyt parancsol magának. Nem csak egy
olyan,
helyét kereső,
körbe forgó,
bőrt kaparó akárki
mondja ezt, hanem
egy helyét kereső, körbe forgó, bőrt kaparó, aki már két évtizede csinálja ezt,
mondja azt.
Mégis miféle földalatti harc? A zsebemben? Ugyan.
Ez csak izzadság. Fehér lesz
a bőröm – ha marad – és felfújódik. Levegős.
Évtizedek bújnak meg alatta. Tartják,
mint egy sátor csúcsait. Közben meg
mindenki elhiszi, hogy az idegesség. Az,
mi? A nagy francokat. Ideges
az, akinek dolga van. De én csak körbe
-körbe forgok már
két évtizede és
a helyemet keresem, mert nem
üres szék nincs, csak álló emberek. Ez nem
dolog. Ez még csak nem is
elfoglaltság. Ez olyan könnyűség, nem? Az
a bizonyos, amit nem bírunk elviselni. Mint a
görcs itt az oldalamban. Jobb bordaív alatti fájdalom. Tompa fájdalom fél éve.
Mikor is? Igaz is, csak 5 hónapja. Majd januárban
megünnepeljük, hogy félévesek lettünk.
Soha senki
nem bírta ki velem ennyi ideig.
Ma még, most még
viccelődök, mert holnap ugrik
a majom a vízbe.
Mondd csak, ezt soha nem értettem; ha a majom beleugrik a vízbe,
mi lesz? Miért olyan fontos
ez? Mi derül ki
akkor? A majom súlya
kiszorítja a vizet, ami mindent tisztára
mos? Most igazán, igazán ledöntöttem
magam az értelmiség piedesztáljáról. Értelmiségi
az, aki utána jár a
dolgoknak, ha kell Google, de azt nem vallja be, helyette
könyvtár, értelmező kéziszótár, kutatások és
végül megérti este fél hét körül, egy órával
a könyvtár bezárása előtt, hogy miért is
ugrik a majom a vízbe és ez
miért is olyan jó. Mondd el. Én nem googlezok rá. Akkor ugorna a majom a vízbe.
Nekem elviselhetetlen
könnyűségekkel kell
megküzdenem, amit  a körbeforgás
rögzít. Ha fentről nézem
magam, nincs alakom csak
egy pötty.
És ez nem
a gyorsaság, ez csak
az öklöm a zsebemben, amit
folyton szorítok.
Fehér pötty, az izzadság és nem az idegesség.
Levegős, mert tartják
évek óta. És félévesek
leszünk, mert még soha senki nem
viselt el ennyi ideig. Én elvisellek,
te elviselsz, mi jól megvagyunk. Te bennem
én tebenned. Alakomban alakítasz.
Alakulok.
Alakulsz. Helytelenül
volt egy teóriám, leszek his(z)tória.

(Illusztráció: Bill Binia: Sombras de Sillas)

fokhagyma > osztriga > sáfrány > LIBIDÓ < stressz < alkohol < depresszió; telik

 

fokhagyma > osztriga > sáfrány > LIBIDÓ < stressz < alkohol < depresszió

a mostban maradni
de alapvetően elvetélt
ezt a gondolatot is kikaparják belőlem,
mint a vágyat, amikor nyújtózkodok.
árnyékot se foghatok soha,
és a levegőt se tudom harapni.
pedig nincs bennem nagyobb
vágy annál, mint hogy
ne legyek éhes.

 

telik

Észre se vettem és megtelt a peron
így telik az idő
miközben a lámpát figyelem
kínos feladat egy színvak számára
alakzat és forma
hiába mondod csak a fehérre
beárnyékolják a lábak
de látom a távolságot és érzem
így úgy lépek, ahogy te
ma süt a Nap, melegít
árnyékok mozognak
mindennek az árnyéka
a villamos hangja, mikor engedi
folyton ezt hallom
és amikor zárni készül
így telik az idő

 

(Illusztráció: Toni Demuro)

Idegen modell; Könnyek

 

Idegen modell

Beszélni róla
és az azonnal megváltozik.
Boldogság,
közben, ahogy kimondtam
már nem lesz.
Minek róla?
Elmenni határokig
szokott modellekbe simulni,
miközben remeg a kéz,
hogy ez veszélyes lehet,
éget a tűz.
Idegen,
mint vonatkocsik a tájban.

 

Könnyek

Karcosra fagytak a busz ablakai.
Az ülésekbe úgy süppedtek bele, mintha
nem lenne más választásuk.
Kitágult szemekkel figyeltek
befelé és két mozdulat között maradtak
az ujjak.
A fékezés próbálta átrántani
az egyik izmot a következő felé, de nem volt
erő. Kerekek gurultak a lábak helyett és
az irány rossz volt. Jobbra-balra
hajoltak a fejek és könny helyett vér
folyt  a szemükből.
Úgy bízták rá magukat
a sofőrre, mint
újszülöttet anyja a nővérekre.
A tócsákban topogtak
a cipők. Karon fognám mind és
elmondanám, van választás, de
karcosra fagytak az ablakok és a
szám megtelt a könnyeikkel.

 

(Illusztráció: Sue de Vanny: Water’s Edge)

szojuz-11; karácsony

 

szojuz-11

csillag milliárdok
belefúródnak karok, lábak
hang nincs, hullám nem
rezeg
sűrű lebegés az anyagban
kitölt, de szememet
csukva tartom
földről sötétség
mégis látom, hogy egyedül
vagyok

 

karácsony

utcán a faragott fák
már nem állnak be sehova
ünnepet növesztettek magukon
meddő hónapban
csillogó gömbök csüngnek
rajtuk gyerekek
benne az egész család
24-25-26-27
vége

 

(Illusztráció: Rob Gonsalves)

október 2.; szeptember 16.

október 2.

homokszemek őrlődnek
a fogaim között. tompán
csúszik az egyik
alól a másik alá és sehol
nincs víz, hogy kiöblítsem
a számat. ajkaim szárazon tapadnak
egymásba és a
szavak segíthetnének szét-
választani. de nincs szó.
a csend már nem segít. idővé
nőtte ki magát. ha összeszorítom
az izmaimat az örökkévalóság?

szeptember 16.

a leveleket átsütötte
a nap. egy légy nyújtózkodott
a felületen és én
csak az árnyékát láttam. a
pókhálók bizonytalanul
himbálóztak. és a fény csúszkált a
széleiken. oda-vissza lökte őket
valami akarat. de nem
erőszakosan. a kérdések közötti
igen vagy nem volt az. úgy dőltek
jobbra-balra az ég felé növő ágak is.
egy bogár kacsázva próbált
eljutni valahova. kérdés, hogy mit
akar. darázs hempereg a fáról
lehulló porban. segítenem kéne?
minden mindennek az
árnyéka. a madarat nem látom,
csak hallom, ahogyan válaszol. talán
csak önmaga visszhangja?
az abrosz széle megadva
magát remeg az asztalról lóg-
va. a falat már nem nézem. fehérre
van meszelve. színtere a valóságnak.
színjáték a nappal és a széllel. a
kutyák ismerik. ők érzik és keresik
az igent vagy a nemet. de ők is
csak ki-be szaladgálnak és nem
találják.
a kövön a levelek feketék. és én is
feketén, de nem a szél és a nap
játékaként.

(Illusztráció: Victo Ngai: Four Seasons-Summer)

rezonancia

próbáltam kiúszni a partra úgy
ahogy tanítottad
közben meg csak rád gondoltam
oldalról is értek lökések
és elölről is szembe jött az ár
de azt mondtad hogy
mindig csak menjek
hogy a kezemet tegyem
egymás után váltva
a tüdőm már félig tele van
én még mindig váltok
néha kidugom a fejemet
a vízből
akkor látom hogy az irány
se jó
megfordulok de a part
eltűnt
közben meg csak rád gondolok

(Illusztráció: Elena Carlie: Slopes )