Sánta Anita összes bejegyzése

rezonancia

próbáltam kiúszni a partra úgy
ahogy tanítottad
közben meg csak rád gondoltam
oldalról is értek lökések
és elölről is szembe jött az ár
de azt mondtad hogy
mindig csak menjek
hogy a kezemet tegyem
egymás után váltva
a tüdőm már félig tele van
én még mindig váltok
néha kidugom a fejemet
a vízből
akkor látom hogy az irány
se jó
megfordulok de a part
eltűnt
közben meg csak rád gondolok

(Illusztráció: Elena Carlie: Slopes )

Sánta Anita: cseppek

lassan szivárgott be
minden az ablak résein
évek mire elérnek
hozzám
a cseppek de én
már előre félek nem
tudok a mostra figyelni mert
félek a jövőtől a múlt miatt
rombolom a távolságot és
növelem a ragaszkodást
kötöm az időt de az
csak múlik a fonál egyik vége a kezemben
a másik mindig épp
kicsúszik belőle a cseppek
elmosnak égetnek és
rajtuk keresztül minden más

(Illusztráció: Gemi aka Gemi333 aka げみ: 色の降る日, 2015)

Bukás

 

Mert, ha mindenki tudná a helyét akkor nem lennének üres székek. Vagy nem lennének sután ácsorgó emberek. Próbálnak úgy csinálni, mintha dolguk lenne, közben meg az az elfoglaltság, hogy ezt elhitessék a körülöttük lévőkkel. Én magam körül vagyok és elhiszem, hogy nem jutott hely nekem. Meggyőződésem. Meggyőződésem az is, hogy más ezt nem hiszi el és talán mást ez nem is érdekel. Mégis görcsösen szorítom kezemet a nadrágzsebemben és próbálom lekaparni a bőrt a körmeim körül. A bőr elhiszi, hogy van helye a körömnek, de a köröm nem hiszi el, hogy a bőr elhiszi. Hisztéria. Ez az egész. Hisztéria. Amikor meg már csak úgy beszélek róla, mint ami megtörtént, akkor már csak his(z)tória. De, ha a jövőbe vetítem ki ezt a helytelenséget, akkor teória, vagy ha sikertelen próbálkozásaimat összegzem legyen bukás. Helytelen. Közben meg még mindig csak forgolódok jobbra meg balra, nadrágom zsebében matat a kézfej, bőröm már rég nincs ujjaimon és csak a köröm élesedik. Mert kell is, hogy éles legyen, ha bőrt hasítunk. Bezzeg, ha fa lenne. Télen meg is fagyhatok, ha ezeken a körmökön múlik, hiába élesítem őket évek óta. Mondjuk azt, két évtizede. Az mégis csak nagyobb tekintélyt parancsol magának. Nem csak egy olyan, helyét kereső, körbe forgó, bőrt kaparó akárki mondja ezt, hanem egy helyét kereső, körbe forgó, bőrt kaparó, aki már két évtizede csinálja ezt, mondja azt. Mégis miféle földalatti harc? A zsebemben? Ugyan. Ez csak izzadság. Fehér lesz a bőröm – ha marad – és felfújódik. Levegős. Évtizedek bújnak meg alatta. Tartják, mint egy sátor csúcsait. Közben meg mindenki elhiszi, hogy az idegesség. Az, mi? A nagy francokat. Ideges az, akinek dolga van. De én csak körbe-körbe forgok már két évtizede és a helyemet keresem, mert nem üres szék nincs, csak álló emberek. Ez nem dolog. Ez még csak nem is elfoglaltság. Ez olyan könnyűség nem? Az a bizonyos, amit nem bírunk elviselni. Mint a görcs itt az oldalamban. Jobb bordaív alatti fájdalom. Tompa fájdalom fél éve. Mikor is? Igaz is, csak 5 hónapja. Majd januárban megünnepeljük, hogy félévesek lettünk. Soha senki nem bírta ki velem ennyi ideig. Ma még, most még viccelődök, mert holnap ugrik a majom a vízbe. Mondd csak, ezt soha nem értettem; ha a majom beleugrik a vízbe, mi lesz? Miért olyan fontos ez? Mi derül ki akkor? A majom súlya kiszorítja a vizet, ami mindent tisztára mos? Most igazán, igazán ledöntöttem magam az értelmiségi piedesztáljáról. Értelmiségi az, aki utána jár a dolgoknak, ha kell Google, de azt nem vallja be, helyette könyvtár, értelmező kéziszótár, kutatások és végül megérti este fél hét körül, egy órával a könyvtár bezárása előtt, hogy miért is ugrik a majom a vízbe és ez miért is olyan jó. Mondd el. Én nem google-zok rá. Akkor ugorna a majom a vízbe. Nekem elviselhetetlen könnyűségekkel kell megküzdenem, amit  a körbeforgás rögzít. Ha fentről nézem magam, nincs alakom csak egy pötty. És ez nem a gyorsaság, ez csak az öklöm a zsebemben, amit folyton szorítok. Fehér pötty, az izzadság és nem az idegesség. Levegős, mert tartják évek óta. És félévesek leszünk, mert még soha senki nem viselt el ennyi ideig. Én elvisellek, te elviselsz, mi jól megvagyunk. Te bennem én te benned. Alakomban alakítasz. Alakulok. Alakulsz. Helytelenül volt egy teóriám, leszek his(z)tória. Bukás.

 

 

 

(Illusztráció: Wang Huaiqing)

 

 

Sötétség Budapesten

Sietnem kellett, el fogok késni. Hol az a rohadt telefon? A franc jegyzi meg a kapukódot – majd a harmadik alkalom után – de hát ez már az! Na mindegy. törlés4301törlés…remek. El vagyok már késve, ez a táska meg rohadt nehéz, na mindegy. Felszaladtam a lépcsőn, de lekapcsolódott a harmadik lépcsőforduló után a lámpa. Lépéseim megtorpantak – dühösen, de hálás voltam a sötétségnek, hogy lassíthatok és így egy kicsit megpihenhetek. Szóval szedem, szedném a lábaimat, de nem megy. Körbe nézek, de sehol egy fénycsóva vagy sugár, ami átmetszené ezt a rohadt feketeséget. Nekem kéne annak lenni. Arról már ne is beszéljünk, hogy a telefonom lemerült. Tiszta vicc. Na mindegy! Szóval megyek, mennék. Tapogatózok. Leszarom, már úgyis elkéstem! Fogtam magam és leültem, ahova tudtam. Lépcsőfok – gondolom. Kicsit törte a fenekemet és hideg is volt a kő. Azt se tudtam, miért ültem le, de elegem volt. Büdös volt a lépcsőház és kint még az eső is elkezdett esni. Na tessék, akkor azért ültem le: mert kint csak áznék, fent meg el lennék késve. A rohadt életbe! Na mindegy.
Könyv van nálam, meg cigi – gyújtó nincs. Ilyen szar napot! – dühöngtem magamban. Ahogy mozgattam a cipőmben a lábujjaimat egy elcseszett Doors szám ritmusára, egyre nehezebben ment tartani az ütemet. Ragadós, cuppogós lett a zene és a lábujjaim is. Aztán egyre feljebb – lábfejem, bokám, hátul vádlim, elől sípcsont, térd, comb…aztán elérte a ragadás azt a részt, amire igazán érzékeny vagyok. Ebből elég már! – üzentem ennek az akárminek, ami kezdte lefogni a lábamat, majd egész testemet. Nem tudtam megállítani, már a mellkasamat szorongatta. A rohadt életbe! És a számat is befogta, aztán a szememet bekötötte. Nem láttam semmit. Bár ez nem volt nagy változás. Ellenben éreztem; éreztem szagot, érzékeny lettem a tapintásra és hallottam a csótányok, százlábúak lépteit. Ideges lettem. Idegesebb, mint eddig. Utálom ezeket az állatokat, férgeket. Mozdulni pedig továbbra sem tudtam. Feszengeni kezdtem, dobálni próbáltam magam jobbra-balra.
Rohadt hangos volt minden. Ahogy a zsebemben zörgött a negrós cukorkának a papírja – valóságos földindulásban résztvevő leomló hegyoldalak zúgása, recsegése, ropogása volt. Borzasztó! Majd megsüketültem, szaggatta a dobhártyámat! Jó! Mozgás kilőve. Nyilván nem akarok még jobban szenvedni, mint most.
Ültem. Ültem. És ültem. Ideges voltam, izzadni kezdtem. Nem láttam, de a tenyerem is izzadt és nem láttam, de kitágult a tér. Nem láttam, de eltűntek a lépcsők. A rohadt életbe!
Nem éreztem már, hogy a kő hideg lenne alattam és nem hallottam, hogy kint esne az eső. A Doors se szólt már. Kapkodtam volna a fejemet jobbra-balra, de hiába, testem nem mozdult. Meg voltam kötözve. Számat pedig betömte ez a ragadós, cuppogós akármi.
Izzadság csurgott a homlokomon és csiklandozta a halántékomat. Nem tudtam megvakarni. Sírni kezdtem – úgyse látja senki. De az is csak viszketésre ingerelte a kezemet. Cseszhettem! A rohadt életbe.
És akkor megindultak. Azok a rohadt csótányok cuppogva jöttek egyre közelebb – legalábbis úgy hallottam.  És mint egy sereg, verték hegyes lábaikat – gondolom ők a százlábúak. Hatalmas éles lábak kezdték szurkálni a szememet; kinyomták a szememet! Nem láttam semmit. Semmit. Hallottam  a százlábúak színeit; arcon csapott a barna és feldobott a fekete. Színes hátú csótány kék íze mosta össze a hajamat. Piros lett. De én ezt csak hallottam. Semmit se tehettem. Könyörögtem, hogy legyen vége. Legyen vége! Vége! Vége.
Zúgott a csend. Világos volt, de nem láttam semmit. Álltam – nem ültem. Csöpögtem. Csöpögött a hajam, csöpögött a kezem, a szám, a lábam. Hallottam a ritmusát a csöpögésnek. Doors volt. Hallottam Jim hangját is. És tudtam szaladni. A hang felé. Jim hangja is fekete volt, meg szürke. Az íze pedig kék. Mindegy! Szaladtam, a rohadt életbe! Azt se tudtam, hol vagyok, de világosság volt. Lábam nem botlott meg semmiben. Síkfelület lehetett. De egyszer csak éreztem, hogy süllyedni kezdek. Csöpögések puhán verték a ritmust és a lábam ismét ragadt. Jim hallgatott, én pedig süllyedtem. Már nyakig voltam benne és hirtelen megálltam. Úszni kezdtem és haladtam. Ki akartam érni ebből a steril szagból. Puha volt ez a közeg és steril. Úsztam.
A víz sűrűségéhez hasonló lett ez a puhaság és én nem bírtam már ilyenben úszni. Nem tartott fent semmi. Tovább süllyedtem. Elnyelt a víz.
Tompa zaj volt. Víz alatt voltam. Kinyitottam a szemem. Láttam. Ott volt a fénysugár. Szaladni kezdtem felé. Átmetszette a torkomat. A rohadt életbe!

 

 

(Illusztráció: ctpd)

Az összeroppanás előtti pillanat

,,– Nézze ezt a vak fiút – mondta. – Nem gondolja, hogy nagyon hasonlít hozzám? Alatta az ingó tenger, feje fölött a vakság sötétsége, s ő a két végtelenség közt rongyosan, hitetlenül dalol… Milyen szép…”

 

Ahogy sétáltam a városban semmi más nem érdekelt, csak az, hogy amit ott érzek, mélyen magamba temessem. Nem akartam elfelejteni. Attól tartottam – ha ez bekövetkezne – üresség és őrület töltene be. Végig néztem mindent, amit ő is láthat; igyekeztem megjegyezni a házakat, azoknak alakját, színeit, hogy milyen szabálytalanul és mégis megrendíthetetlen mérnöki munkával kiszámolva épülnek egymásra. Mintha önmaguk foltjai lettek volna. De mégse így képzeltem azt, amikor ,,megtalálja a zsák a foltját”. Ez az egész úgy volt erőszakosan egybeépítve, hogy mégis feloldotta a gyönyör, amit képes volt kiváltani. A falak mögé húzódva: fájdalom, vágyak és őrület. Önmagukat őrlő gondolatok, amik végül teljesen elfojtva sodródnak a vízzel, majd az bemossa őket – vissza a házakhoz, de már a falakba. Ezért az egész város összemosott képe tükrözi a halált és a félelmet. Korán reggel és késő este szerettem ott sétálni. Pontosan azért, mert látni akartam, hogy így is képes-e élni a város? Emberek nélkül. Az úgynevezett helyi lakosok nélkül. Nem tudom mit vártam. Nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék jobban; azt, hogy halott legyen és csak házakat, vizet lássak vagy igazából arra vágytam, hogy elevenebb legyen emberek nélkül, mint bármikor. Amikor kiléptem a ház ajtaján, megcsapott az illat – bár én sokszor nem szerettem – és mintha halottak kezei rántottak volna tovább a sikátorban; testemet előre tolva vonszoltam és a lábam alig érte utol az előre döntött törzsemet. Mondhatni a fejem után mentem. Ugyanakkor mégis húzott valami szűkebbnél szűkebb utcákba, aztán széles utakra, ahol – mint a többi helyen – egy ember sem volt. Mégis félelem fogott el. Általában az emberektől tartok és azoknak a jelenléte idézi elő bennem ezt az érzést. De most nem voltak emberek. Csak én voltam és a város, a falak, az utcák. Nem voltam nyugodt, ahogy megragadtam az ajtókon lévő kilincseket – nem tudom miért – mintha fejembe szállt volna, minden, ami ott bent, az ajtókon túl történhetett ma, tegnap és évszázadokon át. Az volt a legkényelmesebb, amikor a falhoz dőltem és úgy húztam testemet támasztva. Más emberek gondolatai töltötték ki a fejemet, veszekedések vérmérséklete szaladt végig rajtam és az összeroppanás előtti pillanat, ami hirtelen mindent felszabadít, ha benne marad az ember és azt választja. Az összeroppanás előtti gyönyör, ami felszabadít, mert még és nem már, és az összeroppanás előtti még, ami úgy szabadít fel, hogy közben a félelem őrületté változik. Folyamatosan lebegni próbáltam én is, hogy így őrizzem meg magamban a várost, annak könnyedségét, de miután megjáratta velem magát, haza vitt és ledobott az ajtó elé, a könnyedség tonnákká alakult, amit megtanultam kezelni: az összeroppanás előtti pillanat.

 

 

 

(Illusztráció: empt)