Nem teszed, nem teszed
soha többé, fekete cipő
melyben úgy éltem akár a láb
harminc éven át, fonnyadozva,
lélegzet s jajveszékelést visszafojtva.

Apu, meg kellett öljelek.
Még azelőtt meghaltál, hogy időm lett volna –
Márvány-nehéz, Istennel teli zsák,
rémes szobor, melynek szürke lábujja
akkora akár egy egy frisco-i fóka.

S a fej a szeszélyes Atlanti óceánban,
mely zöldet kékre hány Nauset partjain is túl.
Imádkoztam, hogy visszahozzalak.
Ach, du.

A német nyelvet, s a lengyel vidéket
egyaránt kilapította a háború hengere, háború, háború.
De a város neve mégis ismert.

S a lengyel barátom szerint
van ilyen városból egy csomó,
így nem mondhatom meg hol veted meg a lábad s versz gyökeret.
Soha nem tudtam beszélni veled.
Nyelvem rendre az állkapcsomba szorult.

Tüskés szögesdrót mögé szorult.
Ich, ich, ich, ich.
Beszélni is alig tudtam.
S nekem minden német pont olyan volt mint te.

Trágár ez a nyelv,
s a gép, a gép:
elhurcolt engem is, akár egy zsidód.
Egy zsidót Dachau-ig, Auschitz-ig s Belsen-ig.
Majd úgy kezdtem beszélni, akár egy zsidó.
S talán az is vagyok, zsidó.

A tiroli hó és a bécsi sör
se nem tiszta, se nem valós.
Cigány örökségemmel és különös szerencsémmel
és a paklimmal, a tarokk paklimmal
még talán egy kicsit zsidó is lehetek.

Mindig is féltem tőled, Apu.
Luftwaffe, gombnyomás-agyú.
És a csinos bajuszod,
az árja, világoskék szemed!
PanzermanN, páncélos, Ó Apu –

Nem Isten, csak horogkereszt.
nincs oly fekete ég mely keresztül kiáltható.
S a nők a fasisztákat szeretik,
ki csizmájával arcukra lép, egy szörnyeteg
szörnyszívű szörnyeteg, akárcsak te.

A tábla mellett állsz,
ekKéppen őriz téged a fotó.
Hasított áll, és nem köröm,
de te túltettél az ördögön,
ki szép szívemet kettéharapta

Te sötét manó.
S én tíz voltam, mikor lezárt a kripta,
s húsz, mikor meg akartam halni,
hogy visszajuthassak hozzád – vissza.
Hittem, hogy még a csont is jó.

De visszamart magának a világ,
a nagy üstfoltozó.
Tudtam már, mi a teendő,
hogy megalkossalak magamnak:
ki egy Meinkampf-szemű, sötét figura,
tűzszerszám, ujjszorító.
Jó, megteszem, mondtam, jó.

Végül túl lettem, Apu.
Tövestül kirántott telefonzsinór,
mostanra süket, lopakodó.

Megöltem, ahogy azt a vérszívót is,
ki azt állította: Te vagy.
Véremen egy évig nevelkedett,
hét évig, tudd meg – azt is, ugyanúgy.
Ideje, hogy aludj.

Sötét szívedből vascölöp kandikál ki,
s a falu mindig is gyűlölt.
Hamvaidon táncolnak s taposnak a népek.
Egytől egyig tudják, kié a hamu.
Túljutottam azóta rajtad te torzszülött: Apu.

Szoó Viktória fordítása