– Emlékszel még, mit tanultunk a szigetekről gimiben?

– Mind a négy partját víz mossa. Miért?

– Szerinted mi most egy szigeten vagyunk?

– Igen. Szétszakadtunk. Hallgattam az esti műsorsugárzást.

– Mit mondtak?

– Skócia, Anglia elsüllyedt, Japán a szigeteivel együtt rohamosan kerül víz alá, a Koreai-félsziget déli részén pedig Szöulig ment a dagály.

– Szerinted van még remény?

– Valamennyi biztos.

– És emberként?

 

Budapest, este. Sétálunk kint ketten a szitáló hóesésben. Valami koszlé hull alá igazából, de már nem törődünk vele. Az utak mentén a lámpák folyton égnek. Három hónapja már, hogy nem láttunk napfényt. Minden kizökkent a megszokottságból. Emlékszem még a földrajzkönyvemre, és arra a tényre, hogy az Északi-sarkkör mentén fél évig sötétség van, majd fél évig világosság. Akkor még messzinek tűnt, nálunk négy évszak volt. Most már kettő. Jövőre lehet három. Senki sem tudja, de a havas koszlé, néha eső, csak hull alá egyre, és a bakancsaink alatt szétterül a sár.

 

– Szeretnél korcsolyázni?

– Kijöttem kicsit a gyakorlatból, de miért ne?

– Ott van egy pálya!

– De még ott vannak Ők… Addig nem mehetünk be sehova. Csak ha kiürült.

– Tudom. De akkor itt megvárjuk őket.

– Olyan, mintha beszöknénk egy üzemi területre. Pedig nem.

– Ezt a szabályt Ők hozták. Estére úgyis behúzódnak a lyukaikba.

– Akkor újra minden a miénk, mint régen. Szép is volt az…

– Az illúzió még megvan.

 

Annyira emlékszem, hogy sétálok az utcán. Minden csendes és kihalt körülöttem. A vezetők magukra hagyták az autóikat, anya már nem főzött-sütött otthon semmit ebédre, apa nem jött haza a munkából, az öcsém pedig nem firkálta teli a falat. Csak róttam az utcákat. Pár órával azután, hogy kiürültek az utak, házak, a fellegekből hulltak alá ezek a lények, a föld alól bújtak elő. Özönlettek. Velem egy magas, nyújtott arcú valamik. Úgy hívjuk őket, hogy Ők. A másik azt mondja, hogy igazából ezt csak álmodjuk, és majd felébredünk. És akkor hallgathatom tovább a kedvenc lemezem. Ő pedig folytatja a főzést. Mert azt nagyon szeretett. Most pedig miénk minden hipermarket minden készlete. Ők is finoman főznek és sokszor, nem szűkösködünk semmiben, de valami mindig hiányzik az ételeikből. A másik azt mondja, hogy a szeretet.

 

– Miért történt?

– Nem tudok rájönni.

– Csak úgy megtörtént? És vannak még?

– Nincs vonal, tudod. Lehet.

– Addig is örülnünk kell egymásnak.

 

Van, hogy nézzük egymást hosszan, máskor az úttest két oldalán sétálunk, vagy ellentétes irányba indulunk el, de este ugyanoda megyünk vissza. Nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Az egész város a mi játszóterünk lehetne. Meghódíthatnánk, felmászhatnánk a szobrokra, átszaladhatunk az úttesten, átúszhatnánk a Dunát bármikor, de nincs kedvünk. Csak ülünk a rakparton, dobáljuk a mogyorót vagy gabonapelyhet a vízbe. Néha felbukkan még egy-egy hal, vagy sirály, de a sirályok már nem vadásznak halakra. Egyszer láttunk hal tetemeket a Margit-szigeten. Kiugráltak egymásra a kövekre. Puffadt, büdös kis teremtmények lettek a halakból. Mikor már egy se mozgott, eltemettük őket. Mindenkinek kijár a tisztelet.

 

– Szerinted úszunk a tengeren, vagy a víz úszik körülöttünk?

– Mindkettő. Ahhoz, hogy körforgás legyen, mozognia kell mindennek, nem? Vagy ez csak elmozdulás?

– Van még értelme különbségeket keresni?

– Talán. Ha van még, amit kereshet az agyad, akkor tudod, hogy még nem lettél olyan…

– Szerinted Ők nem éreznek?

– A maguk módján biztos. Velünk is kedvesek a saját fogalmaik szerint.

 

Néha ránk néznek, ellenőriznek. Egyszer felbukkannak, legyünk bárhol. Volt, hogy nekiindultunk az autópályának, valamerre el, de értünk jöttek, és visszavittek. Ennyivel tudatták, hogy nem hagyhatjuk el az egykori fővárost. Azóta csak sétálgatunk. A kinti táj sem volt jobb. Azóta végleg felhagytam az idő számolásával.

 

– Jött bármi hír?

– Hallgatnak az adók, nem közölnek egymással se semmit.

– De folyton az irodában ülnek. Nem értem őket. Mi miért nem dolgozhatunk?

– Múzeumi darabok lettünk. Csak arra vagyunk, hogy bámuljanak minket.

 

A következő nap minden folyt tovább a megszokott medrében. Ezek a lények bementek az irodákba, átállították a rádióállomásokat, és megkezdték a saját műsoraik sugárzását. Mintha mindegyik ember valamelyik lénynek lett volna a prototípusa. Igaz, dugók már nincsenek.

 

– Nincs más, akivel beszélgethetnék.

– Nekem se nagyon.

– Láttál bárki mást is?

– Nem. Csak téged.

– Régóta sétálsz itt?

– Itt laktam… lakok.

– Én a város túlsó felén.

– Igazából… nem is tudom…

– Kezdhetjük a neveddel is.

– Ádám, szia.

– Szia, Éva.