Guiraut Riquier: Hozzám nem való az ének (Be’m degra de chantar tener)

Hozzám nem való az ének
mert nem öröm de fájdalom
ujja pihen a torkomon
s szab irányt a szenvedésnek
s mert emlékszem boldogabbra
minden okom megvan arra
hogy a jelen korra már csak
könny függönye mögül lássak

Örömeim messze járnak
nem hozhatnak fényt a dalba
hiába mért Isten arra
hogy hangommal a tudásnak
és a benne ébredésnek
adózzak ha szól az ének
s múljon mindenem a dalon
későn jöttem úgy gondolom

Költészetért nincs jutalom
s az udvari fülbe tévedt
jól fizetett érzemények
forrása póri cimbalom
dicsérőink hadban állnak
önmagukkal s összezárnak
nem áldoznak már a dalra
mert a világ lett eladva

Szeretetlen gőgös fajta
űzött minket hét határnak
mögöttük az Isten állhat
Szent Helyünket messze hagyva
virágunk már csak kurta gyom
tőlünk volt színes rég a Hon
de a virág ellenséget
is vonz nem csak tarka méhet

Hírét adjuk a veszélynek
két halál ül az ormokon
a szaracén Hold nyom agyon
s régi Napunk is ledérebb
önmagával kelve harcra
magát minden sírnak adja
s kik sorsunktól megóvnának
vezéreink tapsra várnak

Mi hittel van összetartva
az Úr nagyszerű hatalma
fénnyel adózik a tájnak
s e fény haszna a bűnbánat

Könyörület Asszonyanyja
méhed Megváltónkat adta
értünk hoztad ezt az árat
s a mi hálánk a bűnbánat

Szálinger Balázs fordítása

Johan Airas: Don Beeito kemény gyerek (Don Beeito, home duro)

Don Beeito kemény gyerek,
ajkaival rést keresett
szép szerelmemen.
 
Mivel vágyott a kalandra,
ajkával a rést kutatta
szép szerelmemen.
 
Lássátok hát, nagy pechemre
nyelve a nyílást meglelte
szép szerelmemen.
 
Nézzétek hát, ó a francba,
nyelve a nyílást kinyalta
szép szerelmemen.
 
Borbáth Péter fordítása

Cecco Angiolieri: Elégne a világ, ha tűz lehetnék (S’i’ fosse foco, arderei ’l mondo);

 
Elégne a világ, ha tűz lehetnék
S’i’ fosse foco, arderei ’l mondo
 
Elégne a világ, ha tűz lehetnék,
ha szél lennék, elfújnám, mint a pelyhet,
ha víz, áradnék, hogy mindent lenyeljek,
ha Isten, mindent a mélységbe vetnék.
 
Ha én lennék a pápa, jót nevetnék,
hogy annyi jámbor hívőt seggre ejtek,
ha császár lennék, nem adnék kegyelmet,
körös-körül minden fejet leütnék.
 
Ha halál lennék, apámra vadásznék,
futnék tőle, ha én lennék az élet,
és nem bánnék az anyámmal se másképp.
 
Ha meg én lennék Cecco, aki tényleg
vagyok és voltam: jó nőkkel cicáznék,
s nektek jutnának a rondák, a vének.
 
Havasi Attila fordítása 

 
 
 
– Isteni bőr, most tedd rá a kezed
Pelle chiabelle di Dio, no ci arvai
 
– Isteni bőr, most tedd rá a kezed,
később annyira lesz csak szűz mint Róma.
– Luccai vagyok. Honnan a hírneved?
– E hölgyeket jó pénzért árulom ma.
 
– De jó neked, utad hová vezet?
– E gyümölcsöket viszem Arezzóba.
– Én egy bognártól vettem ezeket,
és ollót raktam gyorsan a hajukba.
 
– Szörnyű csapás érhet e nők miatt,
de Firenzében nagy vagyont szerezhetsz
belőlük, sőt ha jól megy milliókat.
 
– Az Istenért! A szamarat ereszd meg,
e gyümölcsöktől Siena is vigad,
már nem szedhetsz te ennél soha jobbat.
 
Karácsonyi Zsolt fordítása

Neri Moscoli: Falánk farkas, de kielégítetlen (Quello affamato, ensaziabel lupo)


Falánk farkas, de kielégítetlen:
Bár csak nemrég öltötte föl a csuklyát,
Főúri, póri prédák jelzik útját,
Mit bűnben járt be és baráti mezben.
 
Örömforrás ki nem maradhat egy sem;
Fiúkat fertőz, szüzet olt leginkább,
S vadászat közben egyre nő az étvágy,
Mint költőnk éhe Cantalupón innen.
 
A gidákat s angyalkákat, akikben
A legcsekélyebb hajlam sincs a bűnre,
S a jó anyákat kell ágyába gyűjtse.
 
Hogy emberek közt is prédát szerezzen,
Rosszkedvűen kilép a palotából,
Hol nem volt rest mohón áldozni százszor. 
 
Térey János fordítása

Álvaro Cunqueiro: Merlin udvara

(A Merlin és családja című kötetből )
          Merlin uraságnak – mint az a históriákból ismeretes – édesanyja hajadon leány volt, ő maga pedig egy messzi országban látta meg a napvilágot. Egy örökség miatt érkezett Mirandába, amely anyai ágon a második nagyénje után járt neki – de ez oly régen történt, hogy a részletekre már senki sem emlékszik. Csak egy idős quintas-i szobalánynak rémlett még, hogy amikor kislány korában elvitték a mirandai nagyasszony temetésére, a reigosai plébános mögött – aki csodaszépen énekelt –, ott lépkedett don Merlin is, a nyaka köré tekert sálat kivéve talpig feketében. Gazdámnak már akkoriban is ősz volt a szakálla. Az öregasszony a belvís-i grófra is emlékezett, aki madártollas kalapban tette tiszteletét a temetésen. Jól emlékezett az uszályát vivő törpére is, no meg az asszonyokra, akik Lugóból jöttek elsiratni a halottat. Voltak közöttük hajadonok is, szinte mind mezítlábasok, akiknek járás közben meg-megvillant a pucér lábszáruk. Don Merlin egy csöppet sem öregedett az évek során, és erről úgy panaszkodott, mintha ez valami átok volna. Na persze csak ritkán, hiszen mindig olyan nyíltnak és őszintének mutatkozott – ez illett is a természetéhez. Könnyen mosolyodott el, és sokszor bő lére eresztette a mondandóját. Elégedett volt a világgal, és azért látszott olyan őszintének, mert a szeme világos volt, a homloka magas, nemes, melyet gyakran végigsimított, ha beszélgetett veled. Terjedelmes pocakja ellenére is sovány volt, szép szál ember, aki szívesen barangolt az erdőben. De most nem Merlin uraságról szeretnék mesélni, hanem arról, hogy milyen volt az udvara, amikor én is ott éltem, én, a hímzett gallért viselő kiscseléd, aki koszt-kvártélyért és évi tizenegy pesóért szolgál, meg még ami jár hozzá: a klumpa, amit hordtam, a kinőtt kabátom és nadrágom átszabása, és újévkor négy pár harisnya, két fehér és kettő fekete.
           Don Merlin után rangban a gazdasszonyom volt az első a házban, doña Ginebra. Ő méltóságteljes hölgy volt, aki télen-nyáron a gyöngyökkel hímzett fekete pelerinjébe burkolózott. Ő is távoli országból érkezett hozzánk, és néha-néha megbicsaklott a beszédben, ha galegóul szólt hozzánk. Meseszép, hosszú szőke haját hatalmas kontyba fogta össze. Én még soha életemben nem láttam olyan hófehér bőrt, amilyen az övé. Magas és eléggé telt asszony volt, büszkén járt-kelt, de borzasztó nevetséges volt, amikor hirtelen parancsolt valamit, és felemelt hangon hadarni kezdett. Néha gorombáskodott, de különben jól tartotta az embereit és a jószágokat. Ritkán lépett ki a házból, esténként a szalonban üldögélt, miközben valami hosszú terítőt hímezgetett, melyet aztán apránként egy ezüstözött nádszálra tekert fel. Télen ujj nélküli gyapjúkesztyűt viselt, nyáron meg fehér fonálból kötöttet, amelynek áttört mintáján virágocskák díszelegtek. Néha abbahagyta a hímzést, és megvakargatta a hátát egy puszpángból faragott kis kézzel, amely egy mogyorófavesszőre volt ráerősítve. Mintha valami bánat bújkált volna Ginebra úrnő fekete szemében, legalábbis én úgy éreztem, és ha rád mosolygott, – ami csak ritkán esett meg –, akkor úgy tűnt, mintha mosolyt koldult volna tőled. Tudtuk róla, hogy egy nagy király özvegye, aki a háborúban halt meg. Azt beszélik, hogy egy holló hozta a halálhírét, amikor Ginebra asszony éppen Mirandában tartózkodott, és egy aranyfésűt próbálgatott. Nemesi származása miatt don Merlin mindig úrnőmnek szólította, és az úrnő bizony be se tette a lábát a konyhába, ha csak nem azért, hogy feltegye a marcipánrózsát az ünnepi torta tetejére. Engem valamiért nagyon megkedvelt, és ezért vasárnaponként kivasalt nekem egy fehér zsebkendőt, hogy a misén legyen mibe fújnom az orromat. Mikor úri népek jöttek Mirandába, az összes látogató felment a szalonba, és kezet csókolt neki. Doña Ginebra ilyenkor letekerte a terítőt az ezüst nádpálcáról, és minden vendég elébe járult, hogy megcsodálhassa a hímzést. Még most is emlékszem a santiagói Deán úrra, aki Mirandába jött diótörőt venni, milyen hosszan bámulta szemüvege mögül a színes fonalat. Trisztán úr lenyűgözően daliás – mondta kissé meghajolva, – doña Oriana pedig olyan élethű, hogy éppen csak meg nem szólal. Én közben a szalon ajtajában álldogáltam, és vártam, hogy felajánlhassak úrnőmnek egy pohárka getaféi bort és egy darabka rácsos süteményt.
          A házban minden rendű és rangú munkát egyetlen kéz fogott össze, Marcelináé, a negyvenéves szobalányé. Alacsony termetű, tenyeres-talpas, pirospozsgás és bőbeszédű asszonyság volt, akit kiválóságai tettek főszakácsnővé. Mindennel ő törődött, a házimunkával, a szárnyas- és lábasjószággal, a szolgákkal, a birtokkal, a vásárokkal és az emberek járandóságával. Hétköznapjait a pletykák fűszerezték meg, s amikor valami uracska jött látogatóba, – még ha hitetlen mór volt is –, egy hónapra ő lett Marcelina örök szerelme. A vendégek sokszor hitték azt, hogy ő Merlin felesége, vagy éppen a zamorai érsek unokahúga, de ami a leginkább hízelgett neki, (a doña Marcelina megszólítás után), az az volt, ha azt hitték róla, ismeri Merlin vendégeinek titkait.
          – Ez a lovag – súgta nekem – aki ma jött estefelé, a francia király egyik követe, akinek várandós a lánya, és attól fél, hogy nem lesz egészséges az unoka… Hát hogyne ismerném fel a fekete sarkantyújáról, meg arról az ezüstkulcsról, amit az övében tart…
          Marcelina mindent tudott, hogy ki, mikor és miért jön, és nem volt olyan titok, melynek ne ismerte volna mind a hét pecsétjét. Nekem jó mostohám volt, kivéve, mikor kicsúfolt, és azt pletykálta, hogy csipkedem a lányokat.
          Aki pedig Turpín, a csődör, és a kutyák, Ney és Norés gondját viselte, aki Meirába ment, és akit mindenért el lehetett szalasztani, aki beoltotta a cseresznyefákat, és felügyelt a birtok munkásaira, az Xosé do Cairo volt, egy magas és tagbaszakadt fiú. Göndör haja bozontos volt, a szeme csak úgy szikrázott, és mestere volt a gonosz tréfáknak. Emellett jól értett mindenféle masinához, és bolondult a vadászatért. Gúnyolódó természete miatt nemigen voltak barátai. Ő aztán nem félt senkitől, és a legsötétebb éjjelen is elindult Lugo felé, átvágva Eirís őserdején, ahol pedig farkasok fenik a fogukat az emberre. Az egyik kutyánk, Ney mindig ott aludt az ágya előtt. Xosé do Cairo engem csak akkor kezdett megbecsülni, amikor a másik kutya rákapott arra, hogy a szobámban éjszakázzon. Norés nagy vidravadász volt, fekete, mint a szurok, (kivéve a fehér foltot a fenekén), az idegenekkel mogorva volt, a háziakkal igazi kezesbárány, s én az ő állandó horkolásban úgy aludtam, mint a bunda.
          Aztán ott volt még a házban Manueliña de Calros is. Az ő haja szőke, a szája pici, és az ajkai melegek, mint a frissen fejt tej. Ő a konyhában segédkezett, meg a háztartás többi dolgában. Utána jött Casilda, az outes-i vak szeretője, aki a jószágnak és a veteményesnek viselte gondját. És a legvégén ott voltam én, don Merlin parancsait várva.
          A ház Miranda közelében épült, tetejét nehéz cserepek fedték. Hatalmasnak, erősnek építették, az erkélye délre nézett, a meirai útra. A ház oldalába gazdám tűzhelye épült, és azon kívül még két szoba, meg hátul egy istálló a látogatók hátaslovainak. Velük én törődtem, elláttam és felszerszámoztam a kancákat és a csődöröket. A nagyszobában pedig maga don Merlin ült egy zöld bársonyfotelben, és egy állványra helyezett könyvből históriákat olvasgatott. Mindig így várta vendégeit. Az üvegkalickában szarvasbogár motoszkált, a fiebrai üvegcséből pedig halkan csöpörészett a monterrosói aranyozott csapocskán át egy kis ezüstpohárba az illatos, vörös párlat. Én ott álldogáltam az állvány mellett kezemben egy gyertyatartóval, melyben a belvísi kaptárak gyertyája égett. Vigyázva követtem don Merlin mutatóujját, ahogy végigfutott a titkos könyvek lapjain, sorról sorra, a világ varázslatait betűzgetve. Közben Cerís, a vak és albínó macska a lábaimhoz telepedett.
                                                                                       Gergely Veronika fordítása

Álvaro Cunqueiro: Ta pura mikala

(Az Emberek innen-onnan galego történetek című kötetből)

Perrín de Buriz mindig is az egyik legkedvesebb barátom volt, Isten tartsa meg őt jó egészségben. Nagy vadász és halász volt, jól ismerte a gyógyfüveket. Jó kedélyű, mosolygós ember lévén készséggel segített mindenkinek. Egyre csak az erdőt járta, és úgy ismerte a hegyeket, a Cordát és a Cadramónt, mint a tenyerét. Talán harmincnégy éves lehetett, mikor eltört az egyik lába, és egy egész hónapon át nyomta az ágyat. Akkoriban kezdett el arról álmodni, hogy az állatokkal beszél, főleg a kutyájával, Kolumbusszal. Micsoda eszmecserék voltak ezek! Az állatok elmesélték ügyes-bajos dolgaikat, életüket, bánatukat. Sokszor álmodta azt, hogy elmegy hazulról, fel a hegyre, és összetalálkozik egy mezei nyúllal. A nyúl már-már menekülőre fogja a dolgot, ám Perrín ilyenkor rákiált a vadnyulak titkos nyelvén, mire az állat sarkon fordul, és elindul felé a farkát csóválva. Aztán eldiskurálnak. Perrínt olykor elfogta a vágy, hogy megsüsse és megegye vadas szószban, idei uborkasalátával, de aztán mégsem vitte rá a lélek. Árulás lett volna. Álmában ilyenkor így szólt a nyúlhoz:
– Eredj innen, mert a végén még újra vadásszá változom, és lelőlek!
Eztán a nyúl mindig elmenekült. De Perrín nem lőtt utána. A végén még szegre akaszthatom a puskámat a barátaim miatt, akikkel olyan jól elbeszélgettünk – gondolta. Ettől fogva már csak halászni járt. Egészen addig, míg egy nap azt nem álmodta, hogy egy pisztrángot vigasztalgat a folyónál. Egy sírdogáló özvegyet.
– Na de, bátyám! Na de, Perrín! Egy özvegy pisztráng?!
– Így van, uram! Egy özvegy pisztrángasszony, mégpedig igen takaros. A férjét kihalászták a luarcai suhancok. Isten nyugosztalja szegényt.

Perrín azonban, mikor álmából felébredt, egyetlen szóra sem emlékezett. Viszont annál izgatottabb lett, és egyre csak azt kérdezgette tőlem, hogyan is tudna visszaemlékezni a titokzatos álombeli nyelvre. Mondtam neki, hogy nem volt olyan könyv a kezemben, amely erről szólna, de azért azt hiszem, a legjobb lenne, ha kezdetben nem az egész nyelv áradatát próbálná megjegyezni, hanem először csak egy-két szót… És így tovább mindennap, amíg nem tud vagy két tucatot. De még ez is túl nagy feladat volt Perrínnek. Álmában mindig biztos volt benne, hogy két vagy három szót megjegyzett, de amikor felébredt, már semmire se emlékezett. Egy reggel azonban mégiscsak eszébe jutott három szó:
– Ta pura mikala… Hát ezzel most mit kezdjek?
– Várjunk még, hátha holnap többet fogsz tudni!
Sose tudott másra visszaemlékezni; de oda se neki, mert nekem bizony nem ment ki a fejemből ez a ta pura mikala. Elmondtam vagy százszor a kutyáknak, elmondtam a tyúkoknak, a galamboknak, a ketrecben a házinyulaknak, mindhiába. Azt se vették észre, hogy hozzájuk beszélek. De ha Perrín de Buriz mondaná, akkor talán megtörne a jég, gondoltam.
– Tudod mit, Perrín? Menj, és mondd Kolumbusznak!
Perrín így is tett. Hogy aztán mi történt, ő maga mesélte el nekem.
A kutya döbbenten nézett rá.
– Ta pura mikala!
Háromszor is elismételte. Kolumbusz teljesen megtört, és meghunyászkodva oldalgott el a Moncín felé vivő úton.
– Ta pura mikala! – kiáltott utána Perrín, miközben tehetetlenül nézte, hogy kullog el szegény pára, hogy ballag Kolumbusz, a nagy fogolyvadász, az ő cimborája és egyetlen társa.
A kutya örökre elment, és Perrín többé sose látta. De még sokáig előtte volt Kolumbusz, ahogy először csak meglepődve, később rettegve néz a gazdájára.
– Majdnem elsírta magát!

Telt-múlt az idő, és két évvel később Perrín újra vadászni ment a Nouceda hegyére. Már nem álmodta, hogy az állatokkal beszélget, de néha még eszébe jutott a kutyája, Kolumbusz. Bárcsak most is ott sétálna mellette! És láss csodát, két rekettyebokor mellett Kolumbusz tűnt fel az egyik ösvényen. Felemelte a fejét, és rátekintett egykori gazdájára.
– Kolumbusz! Kiskutyám!
– Ta pura mikala! Ta pura mikala!
A kutya tisztán és érthetően ejtette ki a szavakat. Perrín megborzongott. Kolumbusz harmadszorra is kimondta a rejtélyes mondatot.
– Ta pura mikala!
Spanyol akcentusa volt, úgy beszélt, ahogy a városban szokás. Perrín – aki még akkor is reszketett, amikor mindezt elmesélte –, úgy érezte, menekülnie kell, és visszafordult a gontáni útra. Valami láthatatlan erő taszította. A hátában érezte Kolumbusz kemény tekintetét. És Perrín, mint egy kivert kutya, (ő mesélte így), meghátrált, és nyomban hazaindult, engedelmeskedve a titkos parancsnak. Soha többet nem járt a hegyekben.
– Nem tudnék! Kolumbusz nem engedi!


Gergely Veronika fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info