Befoltozott kék tető alatt
Próbálok egyszerűen beszélni,
hogy a szavaim mögött rossz
szándékot ne érezz, se megvetést,
mikor az első hóra ejtett árnyékod
megjelölve a területét, arcomon
pedig a lépteid nyomán kettétört gally
hangjára való odaszánt figyelem reszket,
ahogyan tűzbe néz az ember,
vagy szertartás szövegét hallgatja
ugyanilyen áhítattal, még akkor is
ha lépései rövidebbek, és észreveszi
ha figyelme lankad. Ezért egyszerű
kérdéseket teszek fel, mint ahogy
félig nedves ágakkal élesztgetjük a
táborhely tüzét, remélve, hogy az ág
időben megfeketedik, odavetve, mint
a csapzott levelet egy értetlenkedő
bocsánatkérést, ha sem egyiket, sem másikat
nem emészti meg a tűz, nem tisztelettel,
csak őszintén, hogy lásd, hogy nem
mesterkedem semmiben – a
találkozókra szoktatott sokkal ünnepibb
hallgatásban csak a bennem
tétlen kérdés nyugtalan, hogy évek
óta itt vagyok, ahol más nem pihenhet
csak a kétely, sarokba utasítva,
bezárva, ha kell, a befoltozott, kék
tető alatt, míg megnyugszom,
ahogy gyanakvó tekinteted rajtam,
mint a sebzett szélű porcelánon,
lekopott rólad a festék-virág,
mellbimbód csüng néha számon.
Nem mondom ki azt, amiről
te is inkább egy bottal a kezedben
a tüzet piszkálva hallgatsz,
a tegnap esti tea fekete szalagot hagyott
a poháron, megdicsérted ízét,
illatát, míg kivittem, hogy elmosogatom,
most is azt emlegeted, így megértem,
hogy fázni készülődsz, hogy a szabályt
talonba tenni méltatlan kérdésekkel
nincsen több időm, csak halkan
szedelőzködöm, amint meghagyod.
Olyanok a tetteim, mintha
meglöknének, vagy megütnének,
így felállva is megtántorodom,
a kiegészítők fehér sebének
két felére osztva számolom.
Gazdátlan folyó
Hogyha a kertjét gondozom, ami Önre nem hasonlít,
árny-ujjak közül hullok ki, mint levél,
színesen épp, vagy halvány, sötét zölden
vászoning leng a törékeny estén.
Érzi az apró bimbók hajtása itt
és a levélen kúszó legkisebb bogár,
a puha ágyásba érként futó gyökér
bolyong keveset, míg rám talál.
Nem mindegy, hogy a Szépség mit
utánoz, ha mesterének választ valakit,
az töretlenül hű lesz hozzá, s önmagához,
mert ég nem látja többé, mert ő lent lakik.
Noha a kihívója, Uram, már közeledik,
a folyó szelíd kötelén tartott Halál,
azé, aki mellett – szólt – süppedőn, mint én,
egy szellemvad-ékétől megfosztott préda jár.
Juharlevelek bíbor martján ragadt
a fekete fák mentén ellepett úton,
mely széltől nem lebben
– nyelvem – gyöngyház- fényre,
varjak lármáját gúnyoló korom,
hogy zúzódás vesztegeljen úgy az ólamon,
ahogy az üvegház kalitkájába zártat illeti,
egy újabb sikoltás az erdőmély száján
e hasadásom tovább növeli.
Válasz egy ifjú mesternek
Jó érzés néha szolgálatra kényszerítettnek
lenni, mert csak ezt kérhetik számon,
ezért feddhetnek meg.
Míg a cselekedeteim és az öntudatom között
pihenhetek – itt gondolat lakik.
Ugyan nem jut el a kimondásig,
mert az csak Igen, Úrnőm, Uram;
tisztelettel – egyéb nem jöhet szóba,
de, ha azt kérdezed, mégis milyen,
egy tejszínű égtől szorosan
a fekete dűlőútig verbatim[1]
pántokkal fedett szolga:
nos, ruhát nem kapok egy darabig,
magamat nem védhetem,
a bőröm és az ég közötti mások érintése
ifjú még – gondolom, így egyet mást tanul
– új büntetésem ringató kockás liliom, hiszen.
[1] verbatim, lat. jel.: szó szerint
(Illusztráció: Alfred Ng: Autumn Leaves in Water (2018))
