Úgy lett légyen vala ezen dolognak kezdetje, hogy egybizonyos hír énengemet jósokáig kerülgetvén úgy döntött, hogy hallomásom útján közelíti meg tudatomnak nem éppen kicsinységét. Nos, így utólag elmondhatjuk, hogy e döntés igen-igen ésszerű volt (RÁD nézve meg egyenesen fölbecsülhetetlen értékű!), lévénhogy nagyfüleim roppant jól fókuszálják az efféle veszedelmes hírhangokat, így aztán mielőtt még rémhírecske fátyolteste többé bizony látható-hallhatóvá nem tehetővé porladt volna (fölöttébb érdekes, hogy a titokzatos és mibenlétükkel oly messzemutató híreknek mindig, hangsúlyozom: mindig, könnyen szétporladó fátyoltestük van), fölfigyeltem rá. Mit fölfigyeltem, egyenesen ráharaptam – már miután a széptónusú hanghullámok kiöklendezték mondandójukat –, mer’ hogyismondjam, hát nem akármiről volt szó! Hanembizony körülbelülegészenpontosan arról, hogy a fene, mondom a FENE, hm… szóval meg akar… huhh… enni… hm… Téged. Hallatlan, nem? Pedig jól hallottam: veszettül feni a fogát Rád a fene. És lenne itten még egy sekély csekélység: bizton állíthatom (és ebben akár barátaim sokaságának hírmondója is megerősíthet), hogy a fogát Rád oly nagyon fenő, a fenék közül a legislegislegelvetemültebb. Egyszerűen rémrettenetes egyfazon! Neki aztán tényleg a fene sem tréfa! Ezt hivatott a feneneve mellé biggyesztett jelző is mutatni: a fészkes! Na, nem mintha bármelyik fene is piskóta lenne, sőt, azt már most a leghatározottabban kijelenthetjük, hogy egyetlenegy fene sem piskóta.
Persze ismerem én a fészkest, magától sose jutott volna fene nagy eszébe egy Rád nézve ily félelmetes gondolat, de történt egyszer, hogy valaki – kilétét sajnos fülkagylóim hall-hatalmassága ellenére sem sikerült kiderítenem – azt találta mondani, hogy egye meg a fene! – mármint Téged. Ilyen szavakkal pedig nem szabad csak úgy dobálózni, mert mi van, ha… no, mint most is…
Az pediglen ugyebárno csak közismert, hogy engem a Te ilyesforma fenegetettséged hidegen biz’ nem hagyhat – indoklásként csak egy okot, a legislegbagatellebbet említeném: Hozzád fűződő igen komoly, mármár felebarátinak nevezhető viszonyomat –, így aztán muszáj volt mérhetetlen nagyfejemet gondolkodásra buzdítani; s lám, ki is sütöttem, hogy azért csak jó lenne, ha nem enne meg Téged a fene. Fejem további törése után arra is rájöttem, hogy mivel én a fészkest, mint mondottam, elég jól ismerem – mármint tudok róla egy s mást: pl. hol és mikor született, kik a szülei, milyen magas, hány kiló, mi a kedvenc zenéje, étele, itala, hol lakik, hová járkál esténként, ja, és hm… hogy ki a legjobb barátja –, majdcsak ráveszem valahogy, hogy ugyan ne éppen egy olyan személyt egyen már meg, akiről elmondható, hogy elég fontos nekem – ez persze erős túlzás, sőt, kifejezetten hazug állítás, de a fene előtt muszáj lesz hangsúlyoznom, milyen fontos vagy nekem – mégha nem is.
Azért megértem én a fenét, mer’hát elég guszta egy akárki vagy (mármint oly sok rendűrangú hímegyedtől hallhattam már ilyesféle énszerényszemélyemszerint* hatalmasnagy nemigazságot) – erről meg bizony csak Te tehetsz! –, szóval én is belédharapnék (márha csöppet érdekelnél, de ne haragudj, én igazán úgy sajnálom, de nem, nem, nem érdekelsz, tényleg nem).
Amúgy, jobban meggondolva, az is lehet, hogy a fészkes látja majd nagyerőmre tornyosuló mégnagyobb lelkesedésemet, és alkudozni próbál. De a fene fog a fenével alkudozni! Én biztos nem! Ráhúzok kettőt és az enyém leszel, egészben és egészen (persze csak, ha kellenél, legalább egy csöppecskét, de tudjuk, hogy nem, … majdcsak megleszek nélküled). No, hát akkor meg foglak menteni? Hátsz’ úgy néz ki. Dagadtam a büszkeségtől!
De, hátha küzdelem lesz! – bizonytalanodtam el rögvest. Mer’hát ha küzdelem lesz (nagy és nemes, az biztos, s elhullanak legjobbjaink a hosszú harc alatt, árváik könnyszeméből duzzadok patakzanak), akkor tuti, hogy rímforgatásban kell megmérettetnem! Ez tényleg tuti, mert a fene csak e nemes fegyvernemben hajlandó egy emberfiával kiállni. Na, ez a felismerés nem tett túlságosan boldoggá, mert a fene irtó jó rímforgató hírében áll, az meg igazán nem hiányzik nekem, hogy rettenetes rímnyelvével porig gyalázzon. (Egészhalkan és nagyszerényen jegyezném meg, hogy azért én sem vagyok olyan túlságosan rossz rímforgató.)
(E zárójeles kisbekezdés pár görnyedt sorocskájának fölbecsülhetetlen szerepet szánok abban, hogy egyszersmindenkorra, mostésmindörökké, holtodiglanholtomiglan elmondjam, megértsem, elhiggyem, hogy: szépnek aztán nem talállak, női mivoltod pedig még csak nemis érdekel, éppen ezért kelleni sem kellesz nagyon, azt a picike kis kellést meg úgy leküzdöm, mint a huzat! Akkor tisztáztuk a helyzetet? Ugye nem akarok tőled semmit?)

Ezennel pedig bátorkodom küzdelmeimnek legnagyobb hevét megököríteni – biztos, ami biztos, előre is bocsánatot kérek az esetleges éretlen és értetlen olvasóktól (bár magam sem értem, miért olvasná valaki e szigorúan magán, csakéskizáróan Neked szóló levelet), akiket sérthet az alábbi sorokból áradó fokozott gusztustalanság:
No, most akkor csapjunk néki közepibe:
…csak úgy forgattam föl s le a félelmetes fészkesfene fertelmesen férges testében utánozhatatlanul hajlékony, hirtelenfürge rímeimet. Gondoltam is: hej, de megy ez nekem! És egyszer már dudira azt hittem, hogy legyőzöm, de, ahogy az már lenni szokott, abban a pillanatban, amikor ezt hittem, hát igen, elbíztam magam – ugye szabad szabadkoznom: na, ez még a legnagyobbakkal is megesik néha, én meg nem is tartozom közéjük, akkor velem hogy ne eshetne meg** –, és megfeledkeztem a fészkes fenekéről (á, pedig már az óvodások is fújják, hogy a fene fenekénél, a fene fenekénél, a fene-fene, fene-fene, fene-fenekénél … hatalmasabb nincs!***), így egy óvatlan pillanatban rímforgató nagyszámra méltóztatott helyezni eme fentebb említett, nemesnek éppséggel nem mondható testrészét. Hja, pedig istenuccse reménytelen helyzetben volt már! Abban azért biztos vagyok, hogy a számrafenekülést nem tudatosan, hanem csak lányos fenezavarában tette, lényeg az, hogy nagyfarától az étvágyamon kívül a kedvem is elment, mármint a harctól, hisz’ egyszer már legyőztem, akkor meg minek még egyszer?! Na, ekkor érkezett hozzám az azóta már agyondíszített vitrinkébe zárt, pompadíszbe öltöztetett, lágy szólamú sms-ed, mely remegő hangocskáján adta tudtomra, hogy egy egész egydarab légy hófehér kezecskédre mert szállni! (Csak reménykedem, hogy szarni nem merészelt.) Hallatlan! Egyből tudtam, hogy ebben is annak az aljas fenének a keze van! Mármint a légyRádszállásban – arra gondolni sem mertem, hogy esetleg a légyRádsza… jujj, le sem merem írni! Hidd el, hogy ő a ludas! Ludas fene! Én szemtől szemben küzdök vele (kivétel persze amikor farral szemben), ő meg alattomosan Rád támad! Naggyonnagyon mérges lettem! Képzeld csak el, ha tetszenél, vagy netalántán szeretnélek, hogy felbosszantana ez a gazság! Majd adok én feneségének! Ha ő így, hát én meg úgy!
E felfoghatatlan szemtelenség felismerése lelkiállapotomban visszafordíthatatlan változásokat okozott, olyan viselkedésfolyamatokat indítotva ezzel el, melyek nagymértékben elősegítették az ügy rohamos közeledését a végkifejlethez. Vak elhatározásomtól reszkető bosszúságos nagymancsommal leakasztottam a falról a kendermagos kutyafáját, abból is a feneölőbbiket (azt, amelyiket felmenőim végesvégtelen évszázadok óta tartottak a sufniban, hogy minden arrajáró huncutságot jól megfeddjenek vele), mireföl fenepajti kellőképpen meg is ijedt, én meg a szokásos laza márkságommal odaszóltam neki, hogy drága fenécském, nem kell egyből mimózának lenni! Azt hiszem, ezt nem hallotta – ezért mondjuk kár, mer’ szerintem nagyon vicces egy helyzet volt –, mert nyakába vett nagylába ujja sem érte a földet: loholt, loholt. Egyszóval megfutamítottam. Mégegyszóval elkergettem. No, meg le is győztem. Jó alaposan. Le én. Ennyi, vége, fusson csak.
Na jó, elismerem, tettem egy pár lépést utána, de ezzel vége is lett. Az is igaz, hogy kicsit utolértem, pont. Azt hiszem, a kezem még megemeltem. Oké, tényleg rásuhintottam egyetkettőt baráti biztatásként. Haj, ha láttad volna, hogy porzott a fene nagy háta… Elpáholtam no! És egy cseppet sem sajnálom, rohadt egy fene!

Ui.:
Most érkezett egy levél a feneketlen messzeségből, melyben – kicsit sértődötten és piperkőc stílusban, mondhatnónk nagykegyesen, de a lényeg az, hogy: tudatja bizonyos monsieur Fene, hogy a mai naptól méltóztatik minden ringó és ringatlan porcikádról lemondani, és egyben ezen értékeket rám, csak és kizárólag RÁM, azaz ÉNRÁM ruházni – még jó! mondom én, hisz’ még a legapróbb porcikád sem volt egy pillanatra sem az övé, az más kérdés, hogy pályázni éppen pályázott rá.

Megjegyzés:
azt nem igazán tudom, hogy én Téged mostan megkapva mihez kezdhetnék Veled, mivelhogy erről aztán szó sem volt, márhogy megkapnálak – nem is kellettél persze –, de elképzeltem, hogy mily elviselhetetlen volt számomra ez a fene nagy bizonytalanság, és úgy döntöttem, hogy… – még ha nem akarnám is.

Végmegjegyzés:
hm… azért teljesen meg nem nyugodhatsz, és jobb, ha én is rímforgató edzésben maradok, mert mikor tegnap a fene a kedvenc kocsmájában a kedvenc italát szürcsölgette a legjobb bar… hm… velem, valami olyasmit talált mondani, hogy a szomszéd asztalnál a franc fontolgatja elrablásodat – ő pedig tényleg a rímforgatók legrímforgatóbbika.

* rövidítve: é3sz
** kéretik nagyon szabadkozós hanglejtéssel olvasni!
*** az az igazság, hogy a fenti „mondókát” nemrég találtam ki, így persze még nem fújhatják az ovisok, de én mindent megteszek annak érdekében, hogy már ne sokáig kelljen nélkülözniük mondókarepertoárjukból ezen gyöngyszemet: terjesztem és terjesztem a mindenbizonnyal már nem sokáig idézőjelek közé szorításra kötelezett „mondókát”