A csiga mészhéjat izzad magára.
A teknősbéka erős páncéllal védekezik.
Azonképpen az ember, akár a sün,
örök tüskéket fordít a világnak.
Az ember meg nem közelíthető.
Kemény koponyája takarja titkát,
sohasem láthatsz belé,
még ezer év után is,
ha izzadt kézben csengő ásó
sötét földből kiássa,
hallgatag szörnyű csontmosolya néz
örök titkát soha meg nem mondja.
S a szív – – –
sötét kalitban kis piros madár
dalol, dalol, nem tudni mit akar
csak verdes gyenge szárnya.
Dalol, dalol, de sosem hallja más
és türelmetlen lesz és lázas
és énekel és repked – –
de senki – – semmi – –
és vadabb lesz a hang és sürgetőbb:
sötét a börtön
bordagerendák húsfalak fogják –
fogják a hangot, nem jut ki semmi
semmi a dalból, a lázból
csak valami halk nesz,
tán dobbanás, szárnyverdesés
és aztán csend –
Holdra dalolta magát –
már néma, meg sem mozdul,
sötét kalitban kis piros madár. . .

S íme, amint ő hamvad
hamvad a börtön . . .
a húsfalak mállnak
merednek a bordagerendák
nesztelenül alusznak a földben:
a húsfalak régen szétrágva,
a bőrvakolatnak se híre se hamva
be lehet látni a házba.
De üres, puszta a csontház,
hol van a kis piros madár
hol van dala?
hallgat a csontváz . . .

(Kép)