Hát nem szólhatok

szép szemeidről? Annyiszor csodált

tekintetedet elfordítanád e

költemény tükrétől? Ó, nézz belé!

Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi,

s így eljövendő, nemsejtett korokkal

válthatsz baráti pillantást, míg ők

felismerik, hogy szemükkel rokon

szemednek időmélyi bársonya,

a szivárványhártyák korallmezője,

az üreges és barlangos vidék, a

rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet,

zöldektől áttört szürkéskék derengés

a titokzatos pupillák körül.

 

Az élő anyag elrejti magát.

Csak késnek enged, csak lencsék alatt

mutatkozik rejtelmes rendszere

csatornáival, járataival,

hol a belső, titkos sürgés folyik,

hírekkel és parancsokkal loholnak.

Mint ostromlott vár: néma kifelé.

Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör

mag. Egyedül a szem mutatja,

miből vagyunk. E félig víznemű

gömbbe ágyazott porózus telep

a test nyilvános anatómiája.

Ezért utal némiképp a halálra.

Ezért, hogy csak a

szerelmesek mernek egymásra nézni,

kiknek – többet vagy kevesebbet-e? –

a halál mindenképpen mást jelent,

mivel érzésük ismerős vele.

Feltűnt már? Legrégibb barátok is,

véletlenül egymás szemébe néztek,

zavartan fordítják fejüket el.

A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz.

Néma – mint a feltárult rejtelem.

Mint a megdöbbenés. A rémület.

Mert egyszerre tárul fel benne minden.

Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni

egy kecses lábról, gömbölyű kebelről.

Tőlük vezet ösvény,

a szárak ívén, a térd dombjain,

a hasnak pasztorális rónaságán.

Végigsiklik a kéz fénylő pihéken,

a köldök kútkáváján megpihen.

Mindez elérhető házastársak között.

 

De ha a levegőn át, mit kipusztít

két eggyélobbant tekintet tüze,

tehát az űrön át

mered egymásra két szem – csillagokként –,

súlyuk vadul növekszik, és egyetlen

végzetes ponttá csődül össze minden

szükségük,

és bennük nincs hely többé semminek,

s átszakítva pályájuk kordonát

önpusztítóan egyesíti őket

kölcsönös, rémült gravitáció…

 

Ó, nézz szemembe!

Szerelmem!

 

Értelmiségi vagyok. Így hát

d’une manière profonde tudok csak

à l’allemande néked udvarolni,

értelmiségi módra. Mentségemre

szolgáljon: te is az vagy.

 

A szád már korareggel

keserű cigarettaízű,

széthagyod a harisnyákat szobádban,

teáscsészék környomával

adod vissza a könyveimet.

– Nekem pedig nadrágom fényes

sok üléstől, mint régi érmek.

 

Egy értelmiségi! E kétes

elem a tudományosan

felszeletelt tortában úgy

bujdokol, mintha íze lenne.

S mert hűtlen, izgága,

azt hiszi,

a lázmérőben ő a higany.

 

Meghúzódott a köztisztelet

rezervátumában hajdan,

ő adta meg gyerekeinknek

az általános műveltséget,

metafizikai tekintélyt

az érettségi tételeknek.

 

De nem. Nekem akkor gyanús volt

már, amikor: Saxa loquntur

– kezdett fecsegni, noha tudjuk

jól, hogy a kövek nem beszélnek.

 

Már a szerénységük gyanús volt.

Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de

– ami a császáré – hangsúlyozták.

S végül kitalálták a történelmet,

hogy a császárt is kétségbevonhassák.

Gyávaságuk mélye merő pimaszság.

Félrehúzódásuk még sunyi vád volt.

 

Most előbújtak az antikváriumból,

s mint barbárok közt római fogoly,

közpénzen sétáltatják orrunk előtt

előkelő szomoruságukat.

 

Mért nem lehettem régi költő?

Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e.

Csak neked volna jogod nem szeretni,

hallgatnád öntetszelgőn

hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból

esetleg kifecsegném: csapodár vagy.

De fődolgom a mérnöki munka volna:

megmérni, milyen hatalmas szerelmem,

minő magasba csap föl szenvedélyem,

hány mérföld messzeségből még imádlak,

hány kínos napot morzsoltam le már

hűségem olvasóján? Hogy számosabbak

szépségeid a Föld csodáinál.

Szerelmünk program, nem probléma volna.

Hiszen mit ér a szerelem, ha gond?

A bolond hiszi, hogy a szerelem

megoldja kínjaink, de a bolondnak

orvos kell, és a szerelem nem orvos.

Abélard-t kiherélték. Kedvese

szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében,

könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit,

aztán szárazon, mint a rőzse, égett

a megszégyenült testűért tovább.

Vad szerelmük

kormaként maradt miránk

a szentimentális nyavalygás?

Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget

a szerelem, ha már nem tiszta tett,

áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás.

Ha üledéke van, mit felzavar

az első olyan pillanat, amelyben

már nem tudunk békésen egyesülni

valami egyszerűben,

mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás

az eső szines fénypocsolyáiban.

A szerelem nem tűri

az alapok bonyolultságát.

Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul.

E látszólag rideg

valókat könnyen hatalmába ejti

az érzelem, elváltoztatja őket,

akár a levegő. Rejtelmesen forr

érintkezésük, az arany kizöldell,

a körvonalakat rozsdával kikezdi,

végül bensejükig rág s az egész

illanó por lesz, rebbenő penész,

mely bársonyosan csillámlik a fényben.

A szerelmesek is

áthasonulnak. Egyanyaguvá

lesznek e fénybeszőtt

porral. A világ fénybeszőtt porával.