Papp Orsolya összes bejegyzése

A fehérhajú

A lovag kilépett a fényre. A napsugarak égették, marták a szemét, behatoltak agyába, testébe. Aztán elveszítette egyensúlyát és a földre rogyott. Régen elfelejtett érzés ömlött végig a testén. Nem volt szakálla, a dohos átütő bűzt sem érezte, amely száz évig ostromolta, de sehogyan sem szabadulhatott tőle. Most ledöntötte ez az érzés, amitől kis híján úgy érezte, belehal és, amibe csak az erős fájdalom hozott valóságszagot. Ez a fájdalom, mely átjárta teljesen, erősebb volt, mint a száz-évnyi rabságban elhordozott szenvedés együttesen. És egész testében örvénylett a kín, izzott a csontja, szinte érezte az idegpályák sűrű szövevényét, azok jeges-forró ölelését az agyvelejében. Majd elájult. Mire felébredt sötét volt az égbolt, fekete lobogó, úgy feszült a feje fölé, ívbe hajlott női gerinc, melyet legszívesebben megérintett volna. A csillagok is csak ezt a látomást igazolták, és tették tisztává az éjszakát. A sötétben csak a friss levegő és a fiatalság érzete volt az, ami elhitette a lovaggal, hogy íme száz év elteltével újra szabad. Újra, megmásíthatatlanul szabad. És ekkor történt valami. Valami halkan és kristálytisztán megszólalt benne. Ez a valami az élet volt. Az utolsó szikra hamvad el így, ilyen tisztán és félreérthetetlenül. Utána nincs más csak a halál. És a lovag a kardjába dőlt. Nem sajnálkozott és nem tépelődött, csak csodálkozott: miért nem tette meg már korábban? Száz év hosszú idő, és most, hogy szabad, most megtehette. És a halál bólintott, a kardhegyére ült, míg a lovag forró teste átmelegítette az acél hideg ívét, majd engedelmesen száműzte a lovagból az életet.

A lovagot az öreg száz évre ítélte. Az agg remete egy nagyon öreg és nagyon mohos fákkal benőtt erdőben lakott, egyedül a barlangjában. A helyet fogva tartotta valami, amitől olyan volt, mintha az istenek temetője lenne. A vándort, ha bemerészkedett az erdőbe, egyre csak vonzotta valami, talán nimfát sejtett a sűrűn benőtt ösvényen, vagy a dús lombkoronák árnyékában. A falusiak, akik csak ritkán mentek arra, mesélték, hogy nem egy lovag és a vándorló kedvtől átittasult ifjú veszett ott, vagy, ahogyan ők mondják, veszítette el a józan eszét a buja rengetegben. Egyre kevesebb helybéli járt arra. Akiket egy hölgy szerelme, vagy a lovagi virtus irányított annak kedvére való volt ez a hely. A lovag is így talált a barlangra és benne az öreg aggastyánra. Az öreg nem akarta bántani, a lovag meg hazatartott, lejárt az egy év, és az úrnője visszavárta. Ez elég volt neki, hogy goromba legyen és lenéző az agg remetével szemben. Az öregnek pedig elég volt ahhoz, hogy ezért száz évre száműzze őt, sötétségbe és rabságba hajtsa.

Az első időkben a lovag megpróbált menekülni. A sötét és a szag, mely marta az érzékszerveit elviselhetetlen volt. Körmeivel kaparta a barlang kőfalát. A fájdalma egy idő után megszokásból, vagy az öntudatlan állapot miatt, de eltűnt, már csak tompa lüktetés és halványan érezhető súrlódás volt az, ami jelezte, hogy ott fájdalom van. Ezt a jelet azonban az agy nem érzékelte. A tudat kizárta, egyedül a szabadulás töltötte meg minden gondolatát. Az ujjaiból lassan meleg vér szivárgott. Ahogy fogyott az ereje és a földre hanyatlott eltompult aggyal, a keze beleragadt a vérbe, és lassan elveszítette eszméletét. Nem álmodott semmit, alvása nehéz volt és mély, nagyon mély. Arra ébredt, hogy fájnak a kezei, feltépődtek az ujján a sebek, és az ujj végei ontották piros könnyüket. Még mindig sötét volt, még mindig a maró szag, és rab, és még mindig rab. Most érkezett a jóleső sírás, nem tisztító, nem fájdalmat enyhítő, olyan, mint egy forrás, könnyforrás, amely elgyengítette őt, amitől újra álomba merült. Most a nőjét látta, kedves, fiatal és karcsú nőjét. Azt álmodta, hogy hölgye az asztaluknál ül és eszik. Maszatos száját a kézfejével törli le. A többi lovag és udvari népség körülötte van és lakomáznak. Az úrnő jóízűen eszik. Imádta nézni, ahogyan eszik, olyan kedvvel és jólesően, olyan kívánatosan. A falatot a kis fehér kezeivel a szájához emelte, közben csillogott a szeme, apró gömbölyű fogacskáival letépte a falatot, és csak forgatta a szájában a nyelvével, és rágta a fogaival, míg le nem nyelte. Ettek a többiek is, a várnép apraja nagyja, vajon mit ünnepelhettek? Így csak ünnepekkor szoktak enni. A sólyommadár ott foglalt helyet az egyik sarok kiszögelésben, arannyal hímzett sapka a fején és aranyfonál a szárnyaiba fonva. Az úrnő sólyommadara, a dédelgetett madár. Sokszor, az alatt a pár hét alatt, míg hölgyével lehetett, sokszor látta a madárral kedvesét. Etette a kezéből, simogatta, becézgette. Ha szállt a sólyom az aranyfonál úgy fénylett a nap sugaraiban, mintha egy istennő madara lenne, akit aranyból formázott a mester és szerelemmel lehelt volna életet belé. Vakított a sólyom a levegőben, s mikor a karjára szállt, a lovag érezte, milyen erős madár, súlyos és eleven. A madár és a lovag valami ösztöntől hajtva megértették egymást. Mikor a sólyom a magasban szállt, a lovag is úgy érezte, a madárral száll, a szabadba, az égen, olyan vakítóan csillog a páncélja, mint a madáré. De azt is tudta, hogy pusztán olyan egyszínű, ha leveszi a páncélt, rostélyt és köpenyét, mint a madár aranyfonál nélkül. De ezen nem csodálkozott. Ilyenkor lakoma idején oda vitték a sólyommadarat egy sarokba, és szemét eltakarva ült órák hosszat, míg a háznép mulatott, táncolt, vidult. Most, hogy a lovag újra ott volt, bár csak álmában, honvágy vegyült az érzései közé, és vágyakozás. Vágyakozás a nője iránt, a jelenlét iránt. A hölgy, akinek már mindkét kézfeje is csupa maszat, bíborvörös ruhában ült az asztalnál. Ilyenkor szerette a lovag a legjobban. Mikor eszik, és mikor őt öleli. A szerelem elmúlhatatlanul és teljes lánggal égett benne, még érezte a nőt. Az álomkép valóságként tűnt föl a szeme előtt, elfelejtve, hogy rab, és úgy érezte, hogy a rabságot álmodja és az álom az igaz, mert érzett illatokat és tapintott, és ez valósággal töltötte el. Álmában közeledett a hölgye felé, és dühös volt a kutyaként csaholó udvari népségre, meg a többi lovagra, akik abban reménykedtek már régen, hogy nem fog visszatérni, és szinte magukénak érezték a várat, az asszonyt, mindent. Csak a sólyommadár érezte meg, hogy hazajött. Csak ő kereste a lovagot, felé fordította a fejét, és valami embertelenül visító hangot hallatott. Egy pillanatra, megdermedt a lakomázó sereg. Majd mintha, nem történt volna semmi, folytatták a dőzsölést. Emelték a serlegeket, fakupákat. Az úrnő valami nehéz bordó bort emelt ajkaihoz. Sűrű és fénytelen folyadék volt, lassan, nagy kortyokkal, mámorosan itta. Majd letette a kupát, de az felborult és kifolyt a lé az asztalra. Nem kapott érte, a tömör fém, a kimunkált ezüst serleg nem törhetett össze, az asztal letörölhető, és tölthetett még bort, ha akart, ezért érdektelen maradt a jelenet iránt, csak az evésre figyelt, a kacagásra, mert csengő hangon kacagott, ami a lovag lelkét remegtette. A kupa az asztalon maradt, úgy ahogy eldőlt. Ezüstből készített mestermunka volt. Valami legendából ábrázolt jelenetet, még olyan messziről is ki lehetett venni a domborművet, amilyen messze a lovag állt. Egy sárkány és egy lovag küzdelmét ábrázolta, úgy, hogy a sárkány borzasztó teste ezer sebből vérzett, a lovag pedig ősz volt, haja fehér, bár ez nem látszott a domborművön, de a lovag valahogyan tudta, hogy a képen szereplő harcos csakis fehér hajú lehetett, mert… miért is? Nincs rá válasz. A fehér haj valahogy feledhetetlenül elméjébe lopta magát, magyarázat és értelem nélkül. A sárkány farka kígyóként ért véget. A képen a lovag nem láthatta, hogy a kígyófarok észrevétlenül körülveszi és éppen lesújtani készül rá. Ez a pillanat még az élet pillanata a fehér hajú lovag számára, a következő pillanat már a halálé. Még elég szerencséje van a képen harcolónak, hogy ebben a pillanatban örökítette meg a művész, az örök életben és nem az örök halálban. Már egyre közeledett a lovag az asztalhoz, egyre tisztábban látta fehér hajú harcos képét, és a sárkány szenvedését. Mennyi halálos szenvedést rajzolt a sárkányra az átkozott kupakészítő, a fehér lovag ennyi fájdalmat okozott volna sárkánynak valóban? Dermesztő, ahogyan a sárkány arca szinte emberi arcként tekint a lovagra, lehet-e ennél kegyetlenebb a művész? Egyenlő felekként ábrázolni az állatot és annak támadóját. Egyszerre megmozdult a kupa, valami ragadós és megszilárdult barna anyagból emelte föl egy piszkos kis fehér kéz. A hölgye, a nője keze volt az, mert a kupa vérbe száradt. A sárkány vére? Ez egy látomás? A nő lassan megforgatta az ezüstserleget és elhajította. Ekkor ért össze a tekintetük, de hiába nézett a lovag szemébe, nem látta azt. A lovag pedig nője szemében nem látott életet. Meghaltak országába került volna? Az asztalon a saját holtteste, elkészítve finoman, fűszeresen és illatozva, hogy szinte megkívánja a sült húst. Darabok hiányoztak, a várnépség tele szájjal röhög és szórakozik az ő teteme fölött. És az úrnője jóízűen eszik, édesen és nevet a többiekkel. A sólyom még egyszer őrült visításba kezdett… a lovag hátrált, üvöltött és nem jött hang a torkából. Idegei lassan szétzilálódtak és ő verejtékben és remegve ébredt. És őrült őrjöngésbe kezdett, ütötte a barlang falát, de csak a vére folyt. Majd leomlott és félt elaludni. A rabsággal járnak a rémálmok?
– Nem, nem és nem. Nem lehet, hogy újra elaludjak, hogy valami őrült látomásba kerüljek. Inkább valahogy ébren kell maradnom. Milyen nap van ma? Mennyit aludtam?- A lovag magában beszélt és járkált közben a barlang legmélyén. Aztán lassan végigtapogatta a barlang falát. Kupolás helyiség volt a börtöne. Leült, és végiggondolta, milyen nap lehet. Számolt. Egy napnál többet nem alhatott, és amikor elátkozta az öreg, szombat volt, tehát ma legfeljebb hétfőnek kell lennie.
– Maradjunk a hétfőben. – ezt úgy mondta, mintha valakihez beszélne, mintha egyszerűen egyezkedne, ultimátumot kötne – Így már majdnem három nap eltelt a száz évből. Száz év? Hiszen nem is élek el száz évig. Ha kiszabadulok több, mint százharminchárom éves leszek. Senki nem él százharminchárom évet. Ilyen kort csak a bibliában éltek meg a matuzsálemek, vagy a sárkányok… – mikor idáig ért a monológjában megakadt. Eszébe jutott az álma, a szörnyű látomás, mely annyira meggyötörte. És lassan eleredtek a könnyei. A nőért? A hírnevéért? A várért? A rabságért? A szenvedésért? Nem lehetett konkrét okot találni rá. Csak úgy mindenért és csak sírt, mert dühös volt, és gyűlölte az öreget. Hogy az öreg miért büntette ilyen szigorúan? Az öreg csak egy órára zárta be a büszke lovagot, az idő fogságában ez száz évvé nőtt, magával hozva az emlékezés és teremtés varázslatát. A lovag nagyon is jól érezte az időt, annak súlyát és a rabság minden keservét, száz évet és ezernyi szilánkká tört emléket, mindent. A múló időben, örvénylő emléksziklák közt és sebzetten. Így élte a száz évét a valaha rettentő büszke lovag.

Az évtizedekkel későbbi jelenben, az évek súlyától átitatottan nem értette már, hogy akkor miért volt annyira fontos neki, hogy kijusson. Mikor már egészen megszokta a sötétet és az emlékeiben, vagy a kitalált emlékeiben, akkor már nem tudta, hogy melyikben pontosan, de nem is érdekelte, nem értette korábbi önmagát. Főleg, mikor már egészen megvénült, és legnagyobb szórakozása az volt, hogy egy letört sziklaszilánkkal jeleket, írást véssen a falba, főleg akkor nem értette. Addigra megérezte a teremtés az alkotás erejét és már nem tudta eldönteni, hogy az a fehér hajú lovag azon a bizonyos véráztatott kupán ő volt-e? De már abban sem volt biztos, hogy nem a sárkány volt, akinek már akkor is emberszerű vonásokat tulajdonított.

Évtizedek súlya alatt, már száz pecsét nyomta testét, száz vágás, ami az idő múlását jelentette számára, és emlékeiből életet teremtett magának. Évtizedek súlya alatt a teste meggörnyedt, látása, hogy volt-e már, nem érzékelte. Hosszú fekete köpenye mellette pihent, ami egy jel, egy tárgy volt már csupán, amit óva őrzött, ami a kinti életet jelentette számára. Haja lassan fehérbe borult. Isten nevét véste a falba és a sárkányt, legyen kivel küzdenie. Az idő lassan telt számára, és ott a barlang sötétjében egy dalt írt, mindig javította, mindig valami más szót keresett, mindig az elfeledett női arcot próbálta elképzelni maga elé, ami az évtizedek terhe alatt szertefoszlott, dallá vált, idővé sűrűsödött össze. Az évek, a vágásokból újra és újra szivárgó vér jelezte, fogyóban voltak. A századik, igen pontosan a századik vágásnál, azon a napon, mikor szembesült a ráontott lázálom valójával, a lopott idejével, az ellopott és mégis újjáteremtett önmagával, azon a napon a lovag kilépett a fényre.