Pinkler egy kislány, aki 13-14 éves kora ellenére inkább felnőtt, nevével ellentétben nemhogy rózsaszínben, de talán még szürkében is csak alig-alig látja, láthatja a világot. Leginkább feketén, fehéren éli meg azt, minden sötét dolgával együtt. Pinkler felnőtt, mert már gyermekként azzá tették szülei, mikor elhagyták, és állami gondozásba helyezték − ugyanakkor gyerek is, mert nem hiszi, nem látja, mi történik körülötte valójában. Nem hiszi, hogy állami gondozott, nem hiszi, hogy ez örökre szól.
Menekül az intézmény falai közül. Minden lehetséges eszközt megragad, hogy elhagyhassa az épületet. Nem így tették anno, másik emblematikus iskolaregényünkben a diákok. Ottlik hőse, Medve, szökés után önként visszafordul. Vajon ennyivel rosszabb világot élünk most? Az állami gondozás lényege, a szülő helyettesítésében rejlik, miközben a diákok mindent látnak az ott tartózkodásukban, csak az otthont, a nevelő szándékot nem.
Pinkler másik neve „artista”, mely egybecseng a Krisztával. Ennek jelentése művész. Az artista ugróművész, bárhonnan kiugrik, nem ismer lehetetlent. Még ebből a történetből is kiugorhat, mint ahogy Pinkler meg is teszi. Csak beszélnek róla, maga alig jelenik meg. Művészi lelemény így szerepeltetni valakit. Csak képpel, de történéssel éppen hogy csak.
A regény leginkább egy dokumentumfilmre emlékeztet, fekete-fehérre, mely apró vallomásokból írja saját történetét. Különböző elbeszélők történeteinek egymásutánjából alakul a valóság. A véres valóság, mely ha tetszik, ha nem, van, és förtelmes, iszonytató. A leleményes nyelvhasználat, már-már valóságossá teszi a szereplőket. Mindegyikük egyéni, sajátos stílusú nyelvhasználata Bódis Kriszta érdeme, zsenialitása.
Az intézetis lányok kiszolgáltatottsága a fiúknak, kik leginkább barátnak lennének jók, a férfiaknak, akiknek leginkább nevelőként kellene viselkedniük, felügyelőknek, őrangyaloknak, és hát, inkább válnak állattá, mintsem segítséggé. Az erősebbik nem úgy uralkodik a gyengébbiken, ahogy neki JÓLESIK: mind az erkölcsi fölény, mind az igazság, mind az utolsó szó joga az övék. Övék az irányítás, az ítélet, az ágy, az élet, a döntés. S hogy miért tehetik ezt meg? Mert ezt tették anyáikkal, és ezt teszik anyjuk helyetti anyjukkal is.
Visszatérve Pinklerre, aki akár egy artista, bárhova felmászik, kijut bárhonnan, bárki keze közül meglép, szóval valójában ő sem különb, akármennyire is szeretné levetkőzni nőiességét, mégiscsak az marad: nő. Betagozódik a sanyarú sorsú lányok közé, az anyja sorába, azok közé, akik saját bőrükön érzik milyen megalkudni, meghunyászkodni, majd szembenézni önmagunkkal, még ha csak egy szál cigaretta átnyújtásának erejéig is. De miért is lenne ő kivétel, a maga egyszerű, elszúrt kis életével, ha az is belekóstol a „jóba”, aki művelt, és gyönyörű mosollyal bír…
Az artista apró történetei önmagukat írják, és a végén talán mindegyik kis „gyöngyszem” megtalálja a maga helyét a láncon. Nehezen ugyan, de lassan összeáll a kép, érezzük, még ha nem is értjük, mitől lehetne jobb a világ, és mit tud elérni egy nő, ha kézbe veszi, kézbe veheti a galád, öntörvényű ifjakat. És mit nem, ha enged nekik, és a szőnyeg alá sepri a „szerelem” jeleit.
Az ambivalencia nagy úr; kétségekbe kergeti az embert. Nem tudjuk eldönteni, hogy az ember eredendő bűne miatt válik azzá ami, születik erre az életre, avagy a világ és a család, vagy a család hiánya teszi azzá, ami lesz: lázadó gyerekké. Ez az egyetlen értelmes alternatíva a regényben. De vajon van-e nekünk más alternatívánk a kiugráson kívül ebben a társadalomban, ezen a világon? Az intézetben élők sem viszonyulnak egyértelműen az életükhöz, megszokták, belenőttek, talán élvezik is, hiszen ez a túlélés egyik eszköze. Élvezni. A történet a maga sajátos nyelvén, mindennapinak látszó, ámde mégis művészien megalkotott szófordulataival – olyanokkal, melyeket nyomtatásban ritkán látunk – varázslatossá teszi az amúgy szürkének, egyszerűnek tűnő dokumentációt. Az Artista a miértekről és a hogyanokról szól, a kezdetről és a végről. A végről, hát igen, az artistaságot ki kell érdemelni…