Abban az időben történt, amikor Szindbád bábaasszonyokkal tartott fenn jó ismeretségeket, mert már nem volt hajlandó senkinek sem hitelt adni ezen a világon, mint ezeknek a tudós nőknek.
A történet pontos megértéséhez tudni kell, hogy Szindbádnak a nyakába ugrott egy nő az első emeletről, mert, mint mondá, régen vágyódott vele megismerkedni. Elszánt, kis termetű nő volt, nem több ötven kilónál sem, de mégis leginkább egy állatszelidítő mellé illett volna feleségül. Szindbád persze ezt még akkor nem tudta, amikor a Nefelejcs utcában egy gömbösfejű akácfa tövéből, ahová az ugrólány válláról lezuhant, fölszedte a kisasszonyt. Fölemelte már csak azért is, mert a leányka egy szál ingben és mezítláb volt, az időjárás pedig a kaján öregembereknek adott igazat, akik mindig azt prédikálják, hogy nem jó a kályha mellől elmozdulni.
– Fáj valamije? – kérdezte a leányzót, akinek arcát már eltakarták a megrázott akácfa összesodródott levélkéi, amelyek hasonlatosak azokhoz a levelekhez, amelyeket a lépcsőházakban szokás a fiatalemberek kezébe csúsztatni. – Fáj valamije?
A leányzó eleresztette az egyik mezítelen karját, amelynek tenyere a gyomra tájékára esett.
– Itt – mondta olyan szégyenlősen, hogy Szindbád nyomban felismerte, hogy vidéki származású nővel van dolga. Szindbád tehát odakiáltott körülötte lebzselő fiához:
– Keress valahol egy orvost vagy egy bábát.
Ezzel csöngetett annak a háznak a kapuján, amely házból a kisasszony kiugrott. Éjszaka volt, a házmester álmában huszárrohamot vezényelt. (Mint későbben kiderült, valóban sarzsi volt egykor az önkéntes tűzoltóságnál.)
Szindbád kacsafark-hajzatú fia tehát szaladt a Nefelejcs utcában… Miután atyjától mindig azt hallotta, hogy minden körülmények között a nőket kell előnyben részesíteni, azoknál a házaknál dörömbözött, amely házakon gólya tartott csőrében leheletnyi emberkét.
– Az asszonyságnak dolga van éppen egy gyümölcsárus nejénél itt a szomszéd utcában, de amint hazajön, el fogom küldeni a megadott címre – mondta az első házban a házmesterné, aki nyilván érdeklődött a bábaasszonyi mesterség iránt, mert melegen, kövéren, álomtól fülledten felsóhajtott:
– Legalább fiú lenne a kicsike!
Szindbád fia nem tudta elgondolni, hagy miféle haszna lehetne abból a már érettkorú asszonyságnak, ha a Nefelejcs utcában még egy fiúval több lenne? Visszahagyván tehát a címet, tovább futamodott a legközelebbi házig, amelyen a piros lábú gólya megállította, mint egy kapuőr… Itt sem volt szerencséje, mert az asszonysághoz éppen az esti vonattal érkezett meg egy vidéki ismerőse, aki elég tennivalót ád neki egész éjszakára.
A gázlángok azonban tovább mutogatták a házakat, amelyekben azok az asszonyságok laknak, akik a világra jövő, új kis életek körül szoktak kertészkedni. Némelyik helyen, ahol a házmester valóban végigharcolta a boszniai okkupációt, és így rangján alulinak tartotta, hogy a bábák járásáról, keléséről tudomást vegyen: be is juthatott Szindbád fia a házba, és elmehetett egészen a bábaasszony lefüggönyözött lakásáig. Szindbád fia örömmel állapította meg magában, hogy láthatatlan, mezítelen lábú kis kölykök futamodnak előtte, mintha májusi esőben járna. Nyilván azok a kisgyermekek tanyáztak az asszonyság lakása körül, amely gyermekek búra, búbánatra, korai elmúlásra jöttek erre a világra. De a sárga függöny nem mozdult meg az asszonyság lakásának üvegajtaján, akármint visongott a csengettyű kiskutyája. “Vajon hol lehet?” – kérdezte magában Szindbád fia, amint a néma lakásba nézett. “A bábák nem szoktak meghalni.” – Megint csak tovább ment egy házzal (mert atyja megbízásának mindenáron eleget akart tenni), ahol a házmesterné invitálta magához várakozás céljából mindaddig, amíg az asszonyság “innen a szomszédból” hazaérkezik.
Szindbád fia elgyötörve nézett a házmesterné éjjelimécses haloványságú arcába. “Nem, gondolta magában, nem akarok beteg mellett virrasztani.” És ezzel tovább bandukolt az ismeretlen házak mentén, mindenütt megállva, ahol a szép fehér gólya barátságosan rákelepelt… Már csaknem bejárta a kerület összes bábaasszonyait, megismerkedett azokkal a nehéz gőzökkel, amelyek az ilyen külvárosi házakban olyan régiek, mint azok a kakasok, amelyeknek tollazatával a párnák vannak megtömve; megtanulta, hogy őszidőben nemcsak a falusi házaknak van besavanyított káposztaszaguk, hanem a gondos pesti asszonyságok is elraknak maguknak télire való káposztát; megtapasztalta azokat a csodálatos éjjeli ruhákat, amelyekben a nők és férfiak megmutatkoznak, amikor az éji órában rájuk csengetik az ajtót, hogy bízvást elmehetnének akár kísértetnek is a vetőkártyába; megnézegetett kitaposott papucsokat öreg házmesternék lábán, amely papucsok oly puhák voltak, mintha akkor vették volna ki őket horkoló férjek szájából, és a konyhák alvó kövein csengetésére jöttek feléje az álom mezőiről visszavont meztelen lábak, amelyek néhol olyan kövérek voltak, mintha álomban a bibliai hízott tehenek után járkáltak volna, máshol meg soványak ők, mint a nyűtt bőgővonó, amely éjszaka is csak dörmögni tud… Látott özvegy kapcsokat ajtónyitó nők keblén, amelyekről már egy tegnapi éjszakán lepattant a kapocs másik fele, és látott kezeket, amelyek mindig valamely bibit vakargatnak álmukban… Csak éppen bábaasszonyt nem talált még, mert valamennyi másfelé volt elfoglalva ezen a különös éjszakán. “Mennyi gyerek születik ezen a környéken!” – mondta magában Szindbád fia, amikor egy mézeskalács képű, vasárnapi sütemény-forma házmesterné, aki nyilván megszokta a nőtlen kvártélyosokkal való katonás bánásmódot, így szólt hozzá: “Most már nem engedem tovább menni, az asszonyságnak mindjárt itthon kell lenni, várja meg az én lakásomon.” A jószívű házmesterné tán “kecsketúrót” is adott volna Szindbád kacsafark-hajú fiának, ha az vonakodnék meghívását elfogadi. Az ágy fölött az asszony egy cifra, üveg alá rejtett kéményseprői diplomára mutatott. “Lássa, ilyen ember az én uram, és egész éjjel a kocsmában ül” – mondta, és sírva Szindbád fiának nyakába borult.
…Ám e helyen is hiábavaló volt a bábaasszony hazatérésére várakozni, Szindbád fia tehát megint csak elindult kereső munkájában, és babonásan nézegetett vissza a háta mögé került holdra. “Agyonüt az apám” – gondolta magában, és elhatározta, hogy ismét csak fölkeresi azt az asszonyságot, akiről azt a hírt hallotta, hogy vidéki ismerős szállott meg nála. Hátha elvégezte már dolgát a vidékivel? Ugyanezért nagy bátran becsengetett a világos lakásba; az ajtó nyitva volt, és az oldalszobában kék párnákon, mennybéli szelídséggel, koszorúba font hajjal, a kínszenvedések után orgonázó angyali mosollyal az ajkán egy leány feküdt, akiben Szindbád fia nyomban felismerte egyik leányismerősét: “Mária-Magdolna, hogy kerül maga ide?” – kiáltotta Szindbád fia.
“Nem kell kiabálni. Huszár lesz az istenadta!” – felelt hátra sem fordulva a bábaasszony, amint az ágy mellett az újszülöttet csomagolta.
Szindbád ezalatt fölvitte (a házmester segítségévelt) az ugrós kisasszonyt az első emeletre, és a leányzót az ágyra fektette, majd olyanformán kezdett föl és le járogatni a külvárosi lakásban, mint egy vidéki nagybácsi, aki unokahúgát a rossz élettől akarja visszatartani, hogy otthon falusi gazdasszonynak alkalmazhassa. Néha rá-ránézett az ájuldozó leányra… Rá-ránézett a kopott bútorokra, amelyek olyan egykedvűen állongtak, mintha már emberöltők óta megszokták volna a közönyt, részvétlenséget mindazoknak az örömei és bánatai iránt, akik közöttük megfordultak. Ó, nem csüngött itt alá a mennyezetről ama függőlámpák egyike, amelyek úgy megkedvesítik a családi jeleneteket, hogy a vándorlegény alig tudja levenni a szemét az ablakhasadékról. A sovány szekrény ajtaja úgy sírt, mint egy elkergetett macska a háztetőn. Egy hajdan politúrozott szék pláne oly tolakodással állotta útját Szindbád sétálgatásainak, mint valamely hivatalos ember, valamely goromba kézbesítő, aki a fenyegető tartalmú iratokat szokta hordozni a házakhoz. (Szindbád meg nem állhatta, hogy egy jól irányzott rúgással elkergesse a szemtelen széket a kis szoba közepéről.) Az ágy fölé kirakva szobalányok álomszíneiben pirosló, aranyló képes levelezőlapok mutatkoztak nagybajszú vagy szakállas férfinevekkel aláírva. (Volt köztük néhány “Feri”-től, akinek Szindbád becslése szerint olyan nagy bajsza lehetett, mint egy fogház-őrmesternek.) A hölgyet magát már előbb szemügyre vette Szindbád, ráismert benne a Pástétom című mulatóhely egyik pincérnőjére, akinek többször szerelmet vallott, ha piros bor állott előtte, és a zenészek kedvére való nótákat vontak. Sőt úgy emlékezett, hogy már ebben a lakásban is megfordult, de erről most nem beszélt. Inkább komolykodó hangon diskurált az ágy lábánál:
– Remélem, hogy megbánta tettét, többet nem akar a fejemre ugrani – szólt olyan hangon, mint az egyházatyáktól hallotta, amikor még gyónni járt.
A leányzó belemarkolt fájó testrészébe:
– Majd még a kést is magába vágom! – mondta a fogai között. – Az én apám masiniszta volt, én nem szoktam félni.
Szindbád belátta, hogy a sebesült hölggyel nem sokat ér el a vitatkozással, ezért tovább sétálgatott, és legfeljebb magamagát átkozta, mint az utasok a rossz időjárást: mert eszébe jutott neki éjszaka a Nefelejcs utcában járkálni. Gondolta, hogy legalább felnőtt fiát tiszteletben tartja ez a nő… Nem, a pincérnő senkit sem tisztelt, mert azt hitte, hogy jól ismeri a férfiakat.
– Tehát reményem van egy késszúráshoz is – mondogatta Szindbád, dédelgetve ejtegetvén ki a szavakat.
– Igen – felelt az ágyból a nő. – Mindaddig, amíg meg nem ismerem magát, amíg ki nem ábrándulok magából.
Ekkor csengettek a búskomor lakás ajtaján. Szindbád oly örömmel sietett ajtót nyitni, mintha karácsonyi betlehemeseket várna. Csak az első bábaasszony jött meg, akinél Szindbád fia az első jelentést tette.
– Asszonyom – kezdte Szindbád -, a maga foglalkozása istenfélő foglalkozás, habár nincs is fölemlítve a bibliában. A természetfölötti jóság az, amely a maga tudatlan kezét vezeti az új kis életek fölkutatásában… Én olyan természetű ember vagyok, hogy már felnőtt férfikoromban is kezet csókoltam az öreg Fitkonidesznének, aki engem a világra segített. Nincs magának férjhezadó lánya? Mert én valaha feleségül akartam venni a Fitkonideszné lányát. Hálából azért, hogy a jóasszony annyit foglalatoskodott körülöttem. Sajnos, Fitkonideszné elfelejtette a lányát megtanítani a maga mesterségére, így aztán füstbement a házasság, mert nem tudtunk volna megélni. Örökké azt hiszem, hogy az a legboldogabb férfi, akinek vizsgázott bábaasszony a felesége. A bábaasszonyok hivatásuknál fogva nyugodtak, alkalmazkodók, csendes járásúak, tiszták, értenek a beteg megnyugtatásához és fölvidításához, márpedig erre van szüksége a legtöbb férfiembernek, nem pedig arra, hogy a felesége táncolni tudjon…
A nő most felnyögött az ágyból:
– Ne higgyen ennek a gazembernek, engem is így csábított el. De különben se nyúljon hozzám, mert megrúgom.
És már valóban emelte is a lábát a féltékeny perszóna a paplan alatt. Mire Szindbád néhány pénzdarabot adván az asszonyságnak, udvariasan ajtóhoz kísérte. Éppen jókor jött. Az ajtón a csengő helyét keresgélte az a második bábaasszony, akit Szindbád fia a balesetről értesített, aki hazaérkezése után a tett helyére sietett.
– Kedves asszonyom – fordult Szindbád a siető asszonysághoz -, én tudom, hogy a bábák titoktartó, hű, megbízható nők szoktak lenni. Sőt azt is merném mondani, hogy tudomásom van arról is, hogy a bábák inkább kitüntetik rokonszenvükkel a férfiakat, mint a nőket. A nők szeszélyesek, és nem becsülik meg mindig azokat a kezeket, amelyek rajtuk segítettek, de a férfiak sohasem felejtenek. Én például legénykoromig szívembe zártam annak a bábának képmását, aki valamely gyermekkori betegségemben segített rajtam. Felkerestem őt nagy nyavalyámban, szerelmi betegségemben is, hogy krisztérjeivel, gyógyfüveivel, vetőkártyáival segítsen meg nagy bajomban. Mondhatom, nem csalatkoztam a gyermekkori bábában. Csak éppen a szívhez szóló címer lett valamivel kopottabb a kapufélfáján, de ő maga olyan nyájas és szelíd volt, mint akár a galambjai, amelyek a nyitott konyhában ki- és besétálgattak. Nagyon örült, hogy eszébe jutottam; fölemlítette, hogy a bábák szempontjából nagyon helyes volna, ha sok ilyen férfi élne az ország keleti részében, akik nem felejtik el bábáikat. Mondhatom, asszonyom, hogy szerelmi nyavalyám, amelyet egy igen előkelő, nagyvilági, kesztyűben alvó és szavaiban, valamint ékszereiben egyformán válogatós nő oltott belém, bábám gyógykezelése folytán hamarosan javulni kezdett. A gyógykezelés alatt annyira megtanultam ezt a titokteljes mesterséget, hogy utóbb már magam is tanácsokat adhattam azoknak a hajadonoknak, akik mindenféle okból a bábákat fölkeresni szokták.
A sebesült nő a fogával tépte a párnát.
– Asszonyság, ha jót akar, nyomban kotródjék innen. Ez a nyomorult férfi, akiért öngyilkosságot akartam elkövetni, még itt a szemem láttára megcsalna.
Szindbád segített az asszonyság táskáját rendbehozni, annak különböző tartalmával, és már éppen sajnálkozni kezdett a bába távozásán (“bár annak másfelé is van még dolga hajnal előtt”), amikor ismét zörögtek az ajtón, és megérkezett a harmadik bába, akit Szindbád fia atyja segítségére küldött.
– Csakhogy itt van, asszonyom – mondá Szindbád most a meglehetősen takaros nőnek, aki friss kis életek illatát hozta magával -, végre itt van megszabadítóm, aki a beteg nő mellett töltendő unalmas napokat megosztja velem barátságosan. Mert bevallom, hogy nem vagyok én sem más, mint gyönge férfi, aki bizony nagyon rászorul a támogatásra, amikor az egyetlen nő betegágyban fekszik. Tudom én, hogy a jó bábák szívjósága kiterjed arra a férfira is, akinek a hitvesét éppen kezelés alatt tartják. Az ilyen férfiúról tudnivaló, hogy még akkor is felébred benne a csavargóösztön, ha mind ez ideig láncos kutya volt a háznál. A jó bába kezeléséhez az is hozzátartozik, hogy az elárvult férfit leszoktassák csavargó hajlamairól. Inkább mellé ülnek a dívánra, ahol délutáni emésztéseit szokta elvégezni. Nem, a jó bábák nem hagyják, hogy a mezítlábas szolgáló akkor hajladozzon a szobában mindenféle ringy-rongy dolgok után, amikor a férfi is a szobában van, mert az ilyen dolgok csak izgatják a beteget. Márpedig a betegnek elsősorban nyugalom kell, a jó bába tehát inkább maga hajlik le, ha valamit ki kell venni például az ágy alól, és ugyancsak a jó bába inkább maga mászik fel a gyümölcsfára, ha a beteg körtét óhajtana enni, mintsem a szolgálólányt vagy más nőszemélyt engedne a fára menni. Mert a gyümölcsfa már a biblia óta csábítója a férfiaknak. Tudja azt a jó bába, hogy a férfi feleségének betegsége alatt olyan esendő, mint egy gyermek. Szabad prédája a vizitbe jövő szomszédasszonyoknak, akik csak azért is időzgetnek a beteg mellett, hogy a lábukkal és a kezükkel mindenféle babonás jeleket adjanak a beteg körül sürgölődő férfinak. Tudja azt a jó bába, hogy a komaasszony se mindig a vörös kis új gyerek kedvéért látogatott el oly gyakorta a házhoz, hanem azért is, hogy vigasztalva koccintson a lábát dologtalanul lóbázó férfiúval. A jó bába még azt is észreveszi, hogy az unatkozó férfi nyújtózkodásait már olyan nőszemélyek is figyelemmel szokták kísérni, akik egyébként a lábukat sem tehetik be a házba, ellenben az utcáról kacsingatnak be. – Ezért tehát a jó bába inkább feláldozza saját magát az árva férfiú mulattatására, hogy annak ne jusson eszébe se a hajladozó szolgáló derekára nézegetni, se a szomszédasszony kötőtűinek a csörgésére figyelni, se a komaasszonnyal koccingatni az újszülött egészségére, se pedig idegen, házhoz nem tartozó nők után, hosszadalmasan, vállropogtatással nézgelődni az ablakból. A jó bába a beteg nyugalma érdekében a házhoz láncolja az unatkozó férfit.
A beteg nő az ágyban megfordult:
– Elég. Most már megismertem magát. Elmehet – mondta keserves zokogás közepette, és ezután hálás kézzel nyúlt a bábaasszonya fehér köténye felé, amelyet az szokás szerint maga elé kötött.
Szindbád fiát a kapu előtt találta. A kacsafark-tollas ifjú nem merészelt mutatkozni azon a helyen, ahová a bábák sietnek kézitáskáikkal.
– Majd megtanulod azt is – mondta Szindbád legyintve. Majd némi elgondolkozás után így szólott:
– Attól tartok, hogy egy kis mostohatestvérrel lettél árvább ezen az éjszakán. Sehogy se tudom megszeretni azokat a nőket, akik az ablakból a nyakamba ugranak.
[1925]